Titanfall teszt

Amióta Jason West és Vince Zampella, az Infinity Ward két alapító tagja otthagyta az Activisiont és Respawn néven új játék fejlesztésébe kezdett, kíváncsian vártuk, hogy vajon mit sikerül régi/új kiadójuk, az Electronic Arts égisze alatt összehozniuk. Hosszú hónapokkal és megannyi perrel a hátuk mögött aztán 2013-ban végre lerántották a leplet készülő játékukról, ami Titanfall néven vált ismertté. A program első prezentációja egészen fergetegesre sikeredett. Nagyjából 20 percig tartott, és ez idő alatt teljes képet kaphattunk arról, hogy mi is fortyog az egykori Call of Duty-s alkotók üstjében. A videóból kiderült, hogy falakon futkorászó katonákról és hatalmas óriásrobotokról lesz szó, ami láttán mindenki szájában azonnal megindult a nyáltermelés. Végre úgy tűnt, hogy sikerül betölteni azt az űrt, amit a hanyatló Call of Duty-sorozat maga mögött hagyott, és egy igazán ütős FPS lesz az eredmény. Idén márciusban pedig végre megérkezett a végleges verzió, ami gyakorlatilag hozta a várt színvonalat. Azaz mégsem. Hogy mi a gond vele? Olvassatok tovább!

Get ready for Titanfall!

Félreértés ne essék, egyáltalán nem célunk földbe döngölni a Titanfallt. Sőt! A Respawn első játéka valójában egy egészen elképesztően összerakott alkotás, amiben majdnem minden benne van, aminek egy modern multis shooterben benne kell lennie. Az már első ránézésre is látszik rajta, hogy készítőinek volt némi tapasztalata azt illetően, hogyan kell egy hangulatos többszereplős játékot kreálni, amitől olyan élmény játszani a Titanfall-lal, mint amikor először ültünk a Call of Duty: Modern Warfare vagy a Battlefield 3 elé. Persze az első percben még azt se tudjuk, hova kapjuk a fejünket, annyi minden történik egyszerre a képernyőn, de mindez csak fokozza azt az érzést, hogy itt bizony valami egészen rendkívüli dologban lesz részünk. Rákattintunk a Play opcióra, aztán perceken belül már a háborúra készülődünk egy űrhajó fedélzetén. Kipattanunk a bolygó légterébe teleportáló szállítóhajóból, melynek fedélzetén már megkaptuk az eligazítást: „Szükségünk van erre az üzemanyagtöltő állomásra, nem hagyhatjuk, hogy az IMC megkaparintsa!”. Naná, hogy nem! A zene és a hangok eközben az egekbe tornásszák pulzusunkat, aztán amikor földet érünk, és elindul a csapatunk egy irányba, falakon futkorászva, jump packekkel ugrálva az ellenfél felé, simán elfelejtünk még lélegezni is, annyira magával ragadnak minket a képernyő eseményei. Aztán két perc elteltével, mikor már azt hihetnénk, hogy ennél látványosabb és grandiózusabb már nem is lehetne egy multis videojáték, lehullanak az első titánok a pályára. Hatalmas óriásrobotok, melyekbe bepattanva már 40 mm-es lövedékeket pumpálhatunk az ellenfelekbe. Felizzanak az energiafegyverek, suhognak a rakéták a levegőben, a földön maradt játékosok pedig igyekeznek fedezéket keresni a több tonnás lépegetők lábai elől. A bátrabbak persze azonnal rávetik magukat az első ellenséges robot hátára, majd azon csimpaszkodva lekapják az ott lévő szerelőpanel fedelét, és suttyomban beleürítenek három tár lőszert a gép „agyába”. Huhúú, Challenge Completed: lovagolj meg egy titánt! Még egy challenge: pusztíts el egy titánt puszta kézzel! Ömlik az XP, lépjük a szinteket, nyitjuk meg az új fegyvereket és robotokat. A pozitív visszacsatolás csak úgy árad kifele a monitorunkból, miközben az adrenalin majd szétveti ereinket. Jöhet a következő meccs? Naná!

A Titanfall tehát hihetetlen, szinte utánozhatatlan élményt nyújt, olyasmit, amire már régóta szüksége volt a Call of Dutyból kiábrándult játékosok tömegeinek. Sikere szinte garantált, hiszen még a csillagok együttállása is neki kedvez. Egyrészt ugye a CoD: Ghosts sokak számára csalódás volt, ami „megújult” grafikus motor ellenére sem volt több holmi klisés folytatásnál. Idővel sokan átpártoltak a Battlefield-szériára, de a negyedik rész hibái és hiányosságai csak újabb alkalmat adtak arra, hogy új szórakozás felé nézzenek a csalódott gamerek. A Titanfall ezért aztán tényleg jó időben volt jó helyen, így mondhatni hiánypótló alkotássá vált. Az első adag adrenalin lecsengése után viszont már érzi az ember, hogy nem jutott elég idő és energia arra, hogy a startra minden a helyére kerüljön.

Titanfail

A Titanfallról fontos tudni, hogy sok hasonló játékkal ellentétben nem rendelkezik hagyományos egyszemélyes játékmóddal. Találhatunk ugyan egy Play Campaign menüpontot benne, de ez igazából csak parasztvakítás, mert az itt található kilenc küldetés (amit mindkét frakcióval végigjátszhatunk), ugyanolyan multis mérkőzéseket kínál, mintha a CoD egyik meccsébe csatlakoznánk be. A játék ott próbál meg újat nyújtani, hogy a maximálisan játszható kétszer hat fő mellé bepakol a pályára egy rakás mesterséges intelligencia által irányított ellenfelet is, akik nem igazán zavarnak meg minket a lövöldözésben. Arra jók, hogy puskacsőre kapásukkal minél nagyobb sikerélményünk legyen, és levadászásukkal előbb hozzájussunk a titánunkhoz, hiszen minden betalált lövedékünk csökkenti a monstrumunk elkészüléséhez szükséges időt, ami persze korántsem logikus, de videojátékban logikát keresni olyan, mint közbeszerzésben etikát. Na, szóval a kampány kilenc küldetése ott vérzik el, hogy csak nyomokban tartalmaz történetet, ráadásul amit kapunk, azt is rettentő bénán és furcsán tálalja a program. Minden pálya elején végignézhetünk egy rövid videót, amiben történik valami érdekesnek tűnő esemény, de a következő helyszínen már egészen mást csinálunk, és azt sem tudjuk, mit keresünk mi ott. Az egész sztori nem más, mint egy kusza izé. Az egyik küldetés elején például csatlakozik a lázadókhoz a hadsereg egyik veterán tisztje, de ennek okát csak találgatni tudjuk, mert végig hatalmas lyukak tátonganak a történeten. Már két egymást követő pályán se értjük, hogyan kerültünk egyik helyről a másikra, ha pedig a játék szervert vált, mert több játékos kilép, sokszor kénytelenek vagyunk egészen más pontról folytatni a „sztorit”, mint ahol abbahagytuk. Egy többszereplős shooter esetében persze nem fontos a sztorizgatás, a single-player 5-6 órás végigjátszása sokszor csak felvezetést jelent a multihoz, de a Titanfall esetében olyan kampányt kapunk, aminek se füle, se farka. Igazából van is, meg nincs is.

Kopott kabátban

Akik azonban a sztori hiányán még nem akadnak fenn, azok is valószínűleg rögtön észreveszik, hogy mi a másik gond a Titanfall-lal. Az, hogy nem túl szép. A játék alatt sokak meglepetésére a Source Engine dübörög, ami minden olyan játékosnak ismerősen cseng, aki már játszott a Team Fortress 2-vel vagy a Left 4 Dead 2-vel. A Valve grafikusmotorjáról sok jó dolgot el lehet mondani, például azt, hogy ultragyors, meg hogy a leggyengébb gépeken is tökéletesen pörög, de azt nem, hogy korszerű lenne. Tény, hogy a Source korunk legmodernebb erőművei mellett egész egyszerűen labdába sem tud rúgni, még akkor sem, ha olyan remek grafikusok, modellezők és pályatervezők pakolják kazánjába a fűtőanyagot, mint amilyenek a Titanfall stáblistáján szerepelnek. A Respawn minden tehetséges munkatársa ellenére látszik a játékon, hogy ezt bizony egy kopottas, nem túl friss motor hajtja, ahol az árnyékok, a bevilágítás és a mosott textúrák csúnyán belerondítanak a fergeteges hangulatba. A készítők részéről érthetetlen döntés volt a Source, hiszen ezt egyrészt sok kritika érte elavultsága és nehezen használhatósága miatt, másrészt pedig a játék kiadójának istállójában ott pihen minden idők egyik legokosabb motorja, a Frostbite, ami bizonyosan jobb választás lett volna a Titanfall számára. Mindezek ellenére nem lett égbe kiáltóan ronda a játék, csak épp szépnek sem nevezhetjük; a benne látható látványos jelenetek valószínűleg lehettek volna ezerszer parádésabbak is, ha mondjuk nem a Source, hanem az Unreal Engine hajtja. Persze ezzel együtt az is lehet, hogy a Respawn alkotása nem tudta volna tartani azt a másodpercenkénti 60 képkocka sebességet, ami elengedhetetlen egy ilyen pislogásmentes hangulatbomba maradéktalan élvezetéhez.

Mint a CoD, csak robotokkal?

Sokan már az első bétateszt után bekategorizálták a Titanfallt, ami így megkapta az „olyan, mint a CoD, csak robotokkal” címkét. Ez az állítás megtévesztő és alapos sarkítása a dolgoknak, hiszen a játék sok tekintetben próbál újat nyújtani a téma szerelmeseinek. Az első és legfontosabb a robotok megjelenése, melyekbe bármikor ki-be ugrálhatnak a játékosok a mérkőzések alatt. Nem sérthetetlen harci gépekről van szó, ezek a titánok is ugyanolyan gyors fogyóeszközök, mint mi magunk, de kiváló ízt kölcsönöznek a csatározásoknak. Aztán ott vannak ugye a parkour-elemek, amik a másik lényegi részét képezik a Titanfallnak. Ugrálhatunk egyik tetőről a másikra, falakon futkorászhatunk, ablakokon kapaszkodhatunk be, rámászhatunk a robotok tetejére, ha pedig gyorsan el szeretnénk jutni egyik pontról a másikra, kötélpályákon csúszkálhatunk fel-alá. A mozgás a játékban nemcsak dinamikus, hanem látványos is, és nemcsak saját, belső szemszögből, de kívülről is, ami két nehezen összeegyeztethető dolog, ha játékfejlesztésről van szó.

Minden többszereplős játék alappillérét jelenti a fejlődési rendszer, ami természetesen innen sem hiányozhat. Szerencsére ez esetben is kapunk kismillió kihívást, amiket lépten-nyomon teljesítünk akkor is, ha fittyet sem hányunk rájuk. Folyamatosan új fegyvereket nyitunk meg, azokhoz jönnek az új kiegészítések, majd amikor elérjük a maximális 50-ik szintet, jön a CoD-ból ismert prestige-rendszer, amit itt Generationsnek neveznek, és kezdjük az egészet elölről. Egyedül a Call of Duty killstreak jutalmai hiányoznak, de ezek pótlására találták ki a készítők burn card névre keresztelt speciális kártyákat, amelyek egyszer használatos bónuszokat adnak a játékosoknak. Ezeket mérkőzések közben találhatjuk, és minden meccs előtt betárazhatunk magunknak hármat. Ha meghalunk, ellőhetünk egyet, így például nagyobb sebzést érhetünk el egy bizonyos fegyverrel, vagy akár álcázhatjuk is magunkat az egyik nem játékos karakternek. Mindezek a program rendkívül jól sikerült elemeit képezik.

Jöhet a Titanfall 2!

A Titanfall tehát jóval több annál, mint amit elsőre látunk belőle. Egészen egyedi, fantasztikus hangulattal rendelkezik, ami állóképeken vagy videón keresztül csak kis mértékben jön át, ám minden bája és pozitívuma ellenére korántsem tökéletes. A grafikusmotor ugye elavult és csúnyácska, a kampány kusza és felesleges, sokszor nem értjük, hogyan kapcsolódik egyik jelenet a másikhoz – és amiről még nem is beszéltünk, hogy hiányzik belőle pár olyan dolog, ami a konkurenciában alapfelszereltségnek számít. Hol vannak például a fegyverfestések és az emblémák? Miért nem lehet egyedi jelzéseket tenni a fegyverekre és a katonákra? Miért csak háromféle titán van? Azokra miért nem lehet matricákat tenni? Miért csak öt játékmódban játszhatunk? Ezek azok a kérdések, amiket valószínűleg nem szívesen olvasnak a készítők. Mert ugye lehet szidni a Battlefield 4-et és a CoD legújabb részét, de ezek minden hibájuk ellenére olyan mennyiségű tartalmat biztosítanak számunkra, amelyek akár több száz órányi szórakozást is nyújthatnak. Ezzel szemben a Titanfall a tizedik játékóra környékén már kezd kifulladni – de majd a season pass még ötezer forintért megoldja ezt is, ugye?