A játékot a Frontier Developments hozta össze, ennek a fejlesztőcégnek köszönhettük többek között a RollerCoaster Tycoon 3-mat, majd a Thrillville-t, ami a most tárgyalt játék tavalyi, csak konzolra megjelent első része volt. Ebből következne, hogy az Off the Rails önálló folytatás, de sokkal inkább egy kiegészítőnek tűnik, a játék talán legnagyobb hibája ugyanis az újdonságok alacsony száma. Aki játszott az előddel, nagyon-nagyon sok ismerős elembe fog botlani, és ez nem mindig jó.
Az első Thrillville-ben főhősünk egy gyerek volt, akinek bolondos rokona, Morty bácsi a segítségét kérte a címet adó vidámpark berendezéséhez. A primitív sztorit még primitívebb történet követi most: Morty bácsi újabb vidámparkhoz kéri a segítségünket. A készítők tehát a cselekményen agyalva egyáltalán nem erőltették meg magukat, de minden más téren is érezni, hogy a szűk egy év fejlesztés rövidsége és a munka szétaprózása (PC mellett három konzolra és két kézikonzolra is megjelent a játék) miatt nem igazán sikerült méltó folytatást készíteni. Az előző játékban található „ride-ok”, vagyis a vidámpark különféle szórakoztató lehetőségeinek nagy része visszaköszön, a játék motorja ugyanaz, ami 2006-ban a program alatt ketyegett (és ami már akkor is idejétmúlt volt), és a hibákon sem sokat javítottak.
Az előddel kapcsolatban a legtöbbet hangoztatott kritika az volt, hogy a gazdasági szöszölést igen elnagyolták benne: csak előre gyártott körhintákat, hullámvasutakat és egyéb adrenalinnövelő őrültségeket lehetett letenni, csak fix helyekre, a menedzselés pedig kimerült a belépőjegy árának állítgatásában. Az előbbi problémát valamelyest orvosolták, mert bár a legtöbb látványosságot most is készen kapjuk, néhány hullámvasutat magunk tervezhetünk meg és mindenféle díszekkel csicsázhatjuk ki ezeket. A gazdasági rész viszont ugyanolyan jelzésértékű, mint korábban: pénzért bővítjük a vidámparkot, a ride-okból pedig pénz folyik be – ennyi. Az árakat és fenntartási költségeket úgy tervezték meg, hogy soha nem legyen igazán gondunk a pénzzel (vagy ha mégis, a vidámparkban véletlenszerűen elszórva is találunk). Egészen pici gyerekek is könnyen elboldogulnak ezzel, a nagy engedékenységnek viszont az az ára, hogy egy bonyolultabb ördöglakat több kihívást rejteget, mint az Off the Rails.
A fenti negatívumokat majdnem feledteti néhány más műfajból kölcsönzött játékelem és a minijátékok. Előbbiek közül kiemelkedik a program dialógusrendszere: a műfajhoz képest egész sok szinkronmunkát fektettek a játékba, ennek köszönhetően bármelyik látogatót vagy alkalmazottunkat leszólíthatjuk a vidámparkban. A párbeszédek néhány aranyos poén mellett arra is jók, hogy megtudjuk, mit hiányolnak a vendégek. Szintén feldobják a játékmenetet a küldetések, amelyek többnyire a Globo Joy nevű gonosz, multinacionális és bizonyára a szelektív szemétgyűjtést is elvető konkurens vidámpark körül bonyolódnak: hol egy kémük vegyül a vendégek közé, hol lefizetik a kritikusokat, hogy csak a Globo Joyt dicsérjék, és így tovább. Ez izgalmasan hangzik, de a küldetések megoldása többnyire egy-egy minijáték. Sőt, ha a missziókat teljesítve előre akarunk haladni a faék bonyolultságával vetekedő sztoriban (ami gyakorlatilag a vidámpark újabb részlegeinek megnyitását jelenti), a játékórák nagyobb részét a minijátékokkal való szórakozás fogja kitenni. Még olyan hagyományosan stratégiai elemet is minijátékkal váltottak ki a készítők, mint a személyzet kiképzése. Aki tehát a Tropicóhoz vagy akár a Theme Parkhoz hasonló élményt vár, kerülje messzire a Thrillville-t. Minijátékgyűjteménynek viszont elsőrangú a program, bár az 50 minijáték egy része már az első részben is megvolt. Van itt egyszerű kis FPS, tankos shooter, mexikói hangulatú verekedős játék, amiben egy csincsillával kell lenyomni egy prérikutyabandát, és még az Elastomania nevű magyar motoros csoda is kapott egy klónt. A minijátékokat egyébként a főmenü megfelelő pontjából akár egymás ellen is lehet játszani.
Kérdés, ki milyen hamar unja meg a minijátékokat. Azt gyanítom, hogy a gyerekek sokkal később, mint a felnőttek, és a játék elsősorban nekik készül, szóval emiatt nem igazán lehet kifogást emelni. A tálalás miatt annál inkább: a grafika borzalmasan szögletes, a textúrák rettenetesek, és így a különböző témájú (vízi világ, űr, ünnepek stb.) vidámparki részlegekre nem szívesen néz rá az, aki látta már a Crysist (vagy a Moviest, hogy a műfajból mondjak egy szép példát). A motor elavultságát már szidtam (újabb bizonyíték rá, hogy csak erősen limitált méretű parkot tud kezelni, és ha ezt a limitet elértük, nem tudunk tovább építkezni, akkor sem, ha volna rá helyünk és pénzünk), és a kameramunka is darabos. Építkezéskor túl közeli nézetek borzaszthatnak el, az almenükben elvesző irányítás pedig nehézkesebb nem is igen lehetne. A zene már egy fokkal jobb: a cuki kis popdaloktól ugyan nagyon szenvedtek Dream Theaterhez szokott hallójárataim, de pontosan ilyen zene kell egy tizenkevés éves korosztályt megcélzó játékhoz. Egyedül a dalok sokszori ismétlődését róhatom csak fel.
A Thrillville: Off the Rails karácsonyi ajándéknak ideális, ha van a családban egy szigorúan 12 évnél nem idősebb hugi vagy öcsi: a korhatárjelzéseket figyelő szülők is megnyugodhatnak, ezt kockázatok és mellékhatások nélkül lehet fogyasztani. A kicsit is pallérozott játékosok viszont inkább kerüljék messzire, mert ők nem fognak sok örömet találni ebben. Stratégiai játékként nem lehet komolyan venni, minijátékokat pedig tonnaszámra talál az ember a neten.
Második első rész
Az első Thrillville-ben főhősünk egy gyerek volt, akinek bolondos rokona, Morty bácsi a segítségét kérte a címet adó vidámpark berendezéséhez. A primitív sztorit még primitívebb történet követi most: Morty bácsi újabb vidámparkhoz kéri a segítségünket. A készítők tehát a cselekményen agyalva egyáltalán nem erőltették meg magukat, de minden más téren is érezni, hogy a szűk egy év fejlesztés rövidsége és a munka szétaprózása (PC mellett három konzolra és két kézikonzolra is megjelent a játék) miatt nem igazán sikerült méltó folytatást készíteni. Az előző játékban található „ride-ok”, vagyis a vidámpark különféle szórakoztató lehetőségeinek nagy része visszaköszön, a játék motorja ugyanaz, ami 2006-ban a program alatt ketyegett (és ami már akkor is idejétmúlt volt), és a hibákon sem sokat javítottak.
Könnyű pénz
Az előddel kapcsolatban a legtöbbet hangoztatott kritika az volt, hogy a gazdasági szöszölést igen elnagyolták benne: csak előre gyártott körhintákat, hullámvasutakat és egyéb adrenalinnövelő őrültségeket lehetett letenni, csak fix helyekre, a menedzselés pedig kimerült a belépőjegy árának állítgatásában. Az előbbi problémát valamelyest orvosolták, mert bár a legtöbb látványosságot most is készen kapjuk, néhány hullámvasutat magunk tervezhetünk meg és mindenféle díszekkel csicsázhatjuk ki ezeket. A gazdasági rész viszont ugyanolyan jelzésértékű, mint korábban: pénzért bővítjük a vidámparkot, a ride-okból pedig pénz folyik be – ennyi. Az árakat és fenntartási költségeket úgy tervezték meg, hogy soha nem legyen igazán gondunk a pénzzel (vagy ha mégis, a vidámparkban véletlenszerűen elszórva is találunk). Egészen pici gyerekek is könnyen elboldogulnak ezzel, a nagy engedékenységnek viszont az az ára, hogy egy bonyolultabb ördöglakat több kihívást rejteget, mint az Off the Rails.
A minijáték apoteózisa
A fenti negatívumokat majdnem feledteti néhány más műfajból kölcsönzött játékelem és a minijátékok. Előbbiek közül kiemelkedik a program dialógusrendszere: a műfajhoz képest egész sok szinkronmunkát fektettek a játékba, ennek köszönhetően bármelyik látogatót vagy alkalmazottunkat leszólíthatjuk a vidámparkban. A párbeszédek néhány aranyos poén mellett arra is jók, hogy megtudjuk, mit hiányolnak a vendégek. Szintén feldobják a játékmenetet a küldetések, amelyek többnyire a Globo Joy nevű gonosz, multinacionális és bizonyára a szelektív szemétgyűjtést is elvető konkurens vidámpark körül bonyolódnak: hol egy kémük vegyül a vendégek közé, hol lefizetik a kritikusokat, hogy csak a Globo Joyt dicsérjék, és így tovább. Ez izgalmasan hangzik, de a küldetések megoldása többnyire egy-egy minijáték. Sőt, ha a missziókat teljesítve előre akarunk haladni a faék bonyolultságával vetekedő sztoriban (ami gyakorlatilag a vidámpark újabb részlegeinek megnyitását jelenti), a játékórák nagyobb részét a minijátékokkal való szórakozás fogja kitenni. Még olyan hagyományosan stratégiai elemet is minijátékkal váltottak ki a készítők, mint a személyzet kiképzése. Aki tehát a Tropicóhoz vagy akár a Theme Parkhoz hasonló élményt vár, kerülje messzire a Thrillville-t. Minijátékgyűjteménynek viszont elsőrangú a program, bár az 50 minijáték egy része már az első részben is megvolt. Van itt egyszerű kis FPS, tankos shooter, mexikói hangulatú verekedős játék, amiben egy csincsillával kell lenyomni egy prérikutyabandát, és még az Elastomania nevű magyar motoros csoda is kapott egy klónt. A minijátékokat egyébként a főmenü megfelelő pontjából akár egymás ellen is lehet játszani.
Rút kiskacsa
Kérdés, ki milyen hamar unja meg a minijátékokat. Azt gyanítom, hogy a gyerekek sokkal később, mint a felnőttek, és a játék elsősorban nekik készül, szóval emiatt nem igazán lehet kifogást emelni. A tálalás miatt annál inkább: a grafika borzalmasan szögletes, a textúrák rettenetesek, és így a különböző témájú (vízi világ, űr, ünnepek stb.) vidámparki részlegekre nem szívesen néz rá az, aki látta már a Crysist (vagy a Moviest, hogy a műfajból mondjak egy szép példát). A motor elavultságát már szidtam (újabb bizonyíték rá, hogy csak erősen limitált méretű parkot tud kezelni, és ha ezt a limitet elértük, nem tudunk tovább építkezni, akkor sem, ha volna rá helyünk és pénzünk), és a kameramunka is darabos. Építkezéskor túl közeli nézetek borzaszthatnak el, az almenükben elvesző irányítás pedig nehézkesebb nem is igen lehetne. A zene már egy fokkal jobb: a cuki kis popdaloktól ugyan nagyon szenvedtek Dream Theaterhez szokott hallójárataim, de pontosan ilyen zene kell egy tizenkevés éves korosztályt megcélzó játékhoz. Egyedül a dalok sokszori ismétlődését róhatom csak fel.
A Thrillville: Off the Rails karácsonyi ajándéknak ideális, ha van a családban egy szigorúan 12 évnél nem idősebb hugi vagy öcsi: a korhatárjelzéseket figyelő szülők is megnyugodhatnak, ezt kockázatok és mellékhatások nélkül lehet fogyasztani. A kicsit is pallérozott játékosok viszont inkább kerüljék messzire, mert ők nem fognak sok örömet találni ebben. Stratégiai játékként nem lehet komolyan venni, minijátékokat pedig tonnaszámra talál az ember a neten.
