Amikor 2020 júniusában először tettem próbát a Gato Studio The Waylanders című játékával, az kifejezetten ígéretesnek tűnt. Stílusát tekintve egy, a Dragon Age: Origins és más BioWare-klasszikusok által inspirált cRPG-nek nevezhető, ami a kelta mitológiából építkezik (néhány vendégszereplővel más kultúrákból), pár érdekes újítással, beleértve egy időutazós motívumot. Volt rajta még mit csiszolni, azonban a fejlesztők elszántsága, ambíciója, és a megjelenésig hátralévő idő elegendőnek tűnt ezek megoldásához. Ez végül még hosszabbra is nyúlt az eredetileg tervezett 2021 novemberi dátumhoz képest, melyről szinte az utolsó pillanatban csúszott át idén februárra. Kérdéses, hogy mennyire volt jó döntés egy ilyen erős címekkel telepakolt hónapra időzíteni, figyelembe véve azt, hogy a Steam Charts adatai szerint a The Waylanders még a legnépszerűbb időszakában is csak durván 50 játékos figyelmét keltette fel egyszerre, az utóbbi pár hétben pedig már csak páran ugrottak rá, köztük jelen sorok írójával. Ám ez természetesen nem számít, ha maga a játék kifejezetten jól sikerült, történetszálai és karakterei az inspirációt jelentő játékokhoz hasonlóan emlékezetesek, elemei és rendszerei szórakoztatóak. A kérdés már csak az, sikerült-e ezt elérni a fejlesztőknek a bő másfél év alatt.
Az ősi időkben indul történetünk, amikor a kelták uralkodója, Ith király, különböző fajokat és népeket képviselő tanácsadói, bizalmasai és harcostársai kíséretében útra kel, hogy találkozzon a Tuathákkal, népe mitikus istenségeivel. A látogatás katasztrófával zárul, a Tuathákat ugyanis megszállta valamilyen sötét erő, melynek hatására az emberiség ellen fordulnak. Ith életét veszti a menekülés során, birodalmát inkompetens fia helyett egy zsarnoki trónkövetelő hajtja uralma alá, a halandók világán eluralkodik a káosz, a Tuathák munkálkodásának hatására pedig maga a mágia is kezd eltorzulni. Az áldozatok között van hősünk is, akit négy különböző faj (ember, mouriai, fél-fomoriai, farkasember) és hat kaszt kombinációjából alkothatunk meg. A halál azonban számára nem a véget jelenti, csodával határos módon ugyanis életben marad, és szövetségesei társaságában, a mouriai Alvilág fényűző biztonságában tér magához. A Tuathák csapása azonban megváltoztatta: bár emlékei épek, múltja eltörlődött, a számára kijelölt sors pedig megsemmisült, így rajta áll, hogy egyesítse a birodalom népeit és szembeszálljon a Tuathákkal.
Amennyiben valaki játszott a Dragon Age: Originsszel, a The Waylanders játékmenete és harcrendszerei nem sok újdonságot tartogatnak számára. A harc ugyanúgy bármikor megállítható, hogy csapattársaink számára utasításokat adjunk, és a küldetések között is megpihenhetünk táborunkban. Rengeteg opcionális misszió közül válogathatunk, melyek egy részével elmélyíthetjük kapcsolatunkat csapattársainkkal, megfelelő feltételek mellett pedig ezeket a románcokká is változtathatjuk. Különbséget eleinte a formációk jelentenek, amik speciális harctéri alakzatok, melyeket minden karakter a harmadik szint elérésével oldhat fel, és a csaták során két társa kijelölésével hozhatja létre, legyen az egy falanx vagy épp gólemmé változási. A másik jelentős változás később következik be, amikor lehetőségünk nyílik az ősi kelta világból átlépni a középkorba, ahol már a kereszténység uralkodik, a mágia és az ősi fajok szinte csak legendákban élnek tovább, és szembesülhetünk a múltban meghozott döntéseink, választásaink következményeivel.
Indie szemmel óriás
Hiába segített a történet megírásában Mike Laidlaw, a Dragon Age: Origins kreatív rendezője, egyes dallamok megkomponálásában pedig a BAFTA-díjas Inon Zur, a játék prezentációján érződik, hogy nem egy AAA kategóriás csapat munkájával van dolgunk. Indie csapathoz mérten persze egy ennyire grandiózus vállalkozás önmagában is szép teljesítmény. Az egyes játékrendszerek elég jól működnek ahhoz, hogy a The Waylanders akár tökéletes választás is lehessen, ha valaki hasonló, vagy akár a Dragon Age-sorozat az eredetit idéző mechanikákat felvonultató folytatása után vágyakozik. A helyzet azonban sajnos néhány árnyalattal rosszabb.
A játékban igen szép számmal maradtak bugok, melyek közül a legszembetűnőbb az animáció, szinkron és felirat hosszabb átvezetők során szinte három különböző időzítést követő kombinációja, de néha a kamera is igen furcsa anomáliákra képes. Hiába alakult át valamelyest az oktató-rendszer, a játék számos mechanikát nem magyaráz el kellő részletességgel, melyek eredményeképp az első órák kimondottan nehéznek bizonyulhatnak. Ezen az sem sokat segít, hogy a prológus még történet szempontjából sem kifejezetten erős, nagyon klisésnek érződik, a megcélzott epikus hatások félrecsúsznak, a készítők pedig mintha maguk sem tudták volna eldönteni, hogy mennyire akarják humorosra vagy komolyra venni a hangulatot. Ez később szerencsére jelentős mértékben javul, nagyrészt egyes mellékküldetéseknek, karaktereknek hála, azonban főhősünk még így is elég nagy kakukktojás marad.
Nemhogy a Dragon Age-ben látott Vérvonalakhoz hasonló mély háttértörténetet nem kapunk, de karakterünk szinte csak egy üres héj, egy személyiség és jellem nélküli avatár marad. Egy karakter, akinek nem pusztán teljesen idegen ez a világ, de mintha minden jelentősebb eseményt olyan természetes nyugalommal kezelne, mint ahogy egy átlagember ugrik le hétvégén a sarki boltba. Ezek összességében elég sokat rontanak a beleélésen, a történet hatásosságán, valamint komoly türelmet és kitartást igényelnek a játékosoktól. Nem rossz a The Waylanders, de sajnos ugyanazt a gyűlölt konklúziót kell kimondanom, amit több ígéretes cím értékelése végén: nem kellett volna hozzá sok, hogy egy nagyságrendekkel jobb játék szülessen belőle. Ennek ellenére muszáj kihangsúlyoznom, hogy ez a fejlesztőcsapattól még így is gyönyörű teljesítmény, ha pedig valaki ilyen stílusú játékra vágyott és el tudja nézni a hiányosságait, akkor remekül elszórakozhat vele.
