Eszmélés...

„A nevem Torque. Új vagyok ezen az átkozott helyen. Hámló falak között vezetnek, sápadtan villogó lámpák fényében. Kíváncsi pillantások kísérnek: felismernek. A nekem címzett megjegyzéseket hallgatva nem hiszem, hogy barátkozni szeretnének. Egy erőteljes lökést követően hátam mögött a cellám zárja kattan. Megérkeztem. Körülnézek és leroskadok a fal mellett álló, gyűrött takaróval borított, bűzös priccsre. Pillantásom az ölemben heverő fényképre esik... Hirtelen kihunynak a fények, minden megremeg. Érzem, ahogy faldarabkák potyognak a nyakamba, majd elszabadul a pokol. Velőtrázó üvöltés hallatszik, egy dobbanás... majd újabb sikoly. Valaki káromkodik, aztán síri csend... A nevem Torque. Ez az én történetem...”

Árnyékok a falon...

A történet kezdetén Abbott Állam vendégszeretetét élvezzük egy világtól elzárt börtönsziget foglyaként, ahová feleségünk és gyermekeink megöléséért kerültünk. Az első kisfilm tempójára nem lehet panasz: gyors vágás, filmes kameraállások, sokat sejtető félhomály és brutalitás alapozza meg a ránk váró kalandot. A játék félelmetes atmoszférája már az első képsorok után magával ragad: véres holttestek hevernek mindenhol, haldoklók nyögése hallatszik innen-onnan, az elhagyott irodákban lefejezett torzók görnyednek félbehagyott munkájuk fölé. Egyetlen zseblámpával a kezünkben próbálunk kiutat találni, kapcsolatot teremteni a külvilággal. Vérmocskos folyosókon keresztül, helyiségről helyiségre haladunk, próbáljuk kideríteni, mi is történhetett. Tucatjával támadó rémségeket igyekszünk ártalmatlanná tenni a halálhörgésektől visszhangos folyosókon, s miközben egy-egy közeli ajtó felé tartunk, a sötétből újabb, nem várt ellenfelek vetik ránk magukat. Válogatott ocsmányságok, kifacsart kreatúrák keresztezik utunkat: egyes lények kampós nyúlványaik segítségével a falakról vetik alá magukat, mások altest hiányában a földön csúszva igyekeznek bennünket megközelíteni, s vannak olyanok akik a föld alól ugrálnak elő, hatalmas láncokat lóbálva az orrunk előtt. A kreatúrák változatosságát nem illetheti negatív kritika: sokfélét találunk és majd mindegyik egyedi tulajdonságokkal bír. A trancsírozásukra alkalmas eszközök elég hétköznapiak: kés, Molotov-koktél, különböző lőszerszámok, illetve néhány, a börtönökben elterjedt, helyben is előállítható fegyver. Az utunkba akadó tárgyakkal helyenként interakcióba is kerülhetünk; szükségünk is lesz ezekre, hiszen előfordul olyan hely, ahonnan csak például az ajtó átszakításával juthatunk tovább.

A történet során számtalan sorstársunkkal találkozunk majd: némely ezek közül mellénk szegődik, egy ideig velünk tart majd. Sajnos a segítőink szerepe nincs túlhangsúlyozva, nagyon sok vizet nem zavarnak, egyszerű ágyútöltelékek A játék folyamán másféle segítséget is kapunk: az egyik börtönőr felesége és egy régi rab feljegyzései lehetnek hasznosak számunkra, amit az Archives menüpont alatt találunk. A szörnyek pusztítását időről-időre néhány fejtörő is félbeszakítja: sajnos ezek a rejtvények kimerülnek pár láda ide-oda tologatásában, egyéb tárgyak mozgatásában, tűzoltásban; ráadásul inkább bosszantóak, mint szórakoztatók. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy derül ki egyre több furcsaság az intézményről: rádióadásokból, telefonbeszélgetésekből ismerhetjük meg a börtön korábbi lakóinak sorsát, illetve ezen információtöredékek segítségével rakhatjuk össze, hogyan is kerültünk a szigetre. Menekülésünk során számtalan morális döntést kell majd hoznunk: a játék végkimenetelét nagy mértékben befolyásolja a börtön személyzetével és többi elítélttel szemben tanúsított magatartásunk. Ezek az erkölcsi válaszutak nem minden esetben egyértelműek, ráadásul jó és rossz oldalról is jelentős befolyás alatt állunk. Személyiségzavarunk, kezdődő tudathasadásunk kordában tartásához kapunk egy úgynevezett insanity kijelzőt, amelyre érdemes kiemelten odafigyelni, hiszen teljes lemerülése végzetes következményekkel járhat...

Szépség és szörnyeteg...

Nagy szomorúságomra a The Suffering nem tudja letagadni származását: szinte egy az egyben ültették át a játékot PC-re. A karakterek néhány kivétellel rémesen poligonszegények, és hiába a nagyobb felbontású textúrák használata, ezek sem képesek palástolni a megjelenítés egysíkúságát, hiányosságait. A játék nagy része belső tereken játszódik és sajnos ez sem válik a javára. Egy idő után kifejezetten zavaró, hogy sokszor ismétlődnek egyes pályaelemek, néha olyan érzése van az embernek, mintha járt volna már az adott helyen. Természetesen vannak külső helyszínek is, de csak elvétve, ráadásul ezek kidolgozására még a korábbiaknál is kevesebb figyelmet fordítottak a készítők. A különböző környezeti elemek, mint a víz, tűz megjelenítése is elég átlagos: láthattunk már ennél sokkal szebbet, részletesebbet. Miután horrorjátékról beszélünk, nagy fontossággal bír a fények és hangok fokozott használata. A fényforrások korlátozott száma miatt gyakorlatilag rá vagyunk kényszerítve, hogy minden szokatlan mozgásra figyeljünk, mindehhez rengeteg effekt és hátborzongató hang társul -- a minimalista zene pedig kitűnő alapot szolgáltat az ellenfelek aprításához. A szinkronhangok vállalhatóak, a főszereplő hangtalan ténykedése sem hagy kellemtelen hiányérzetet maga után. Torque hallucinációi is nagyon sokat dobnak az egyébként is erőteljes hangulaton: felesége és a gyerekei szerepeltetése különösen nyomasztó.

A szörnyeket terelgető mesterséges intelligencia megfelelően teszi a dolgát: bár a támadások leginkább szemtől-szembe zajlanak, vannak ellenfelek, amelyek egyedi támadásokkal borzolják majd az idegeinket. A játék irányítása kellemes meglepetés: egér-billentyűzet kombinációval tökéletesen lehet játszani; nyoma sincs rögzített kameraállásoknak. A kaland külső nézetben zajlik, de lehetőség van belső nézetre is kapcsolni, bár azt kell mondanom, nem sok értelme van. A külső nézetes játékokra jellemző hibákat a fejlesztőknek nem sikerült maradéktalanul felszámolni: a kamera hajlamos kellemetlen perceket okozni beragadásával, vannak esetek amikor nehezen tudunk elszabadulni a falaktól, ráadásul egy-két fa és bokor is többet takar időnként, mint amit elviselnénk... A játék maga meglehetősen lineáris, nem sok lehetőség van a saját fejünk után menni, bár a sok egyforma folyosó, ajtó és átjáró miatt ezt nem is tartom akkora hibának. A rögzített útvonalnak hála rengeteg bolyongástól szabadulunk meg, ráadásul az elbeszélés módja is megköveteli a szabadság ilyen megnyirbálását. Legnagyobb bánatomra a játék semmilyen többjátékos móddal nem rendelkezik, pedig a zárt, helyenként klausztrofóbiás helyszínek szinte kínálják magukat egy-egy véres összecsapáshoz...

Ítélethozatal...

A The Suffering mindezek ellenére nem rossz: érdekes történetet, zseniálisan nyomasztó, beteg hangulatot és vérbő játékélményt kínál. A kaland időnként veszít a kezdeti lendületéből, helyenként nehezen követhető a történet, de a különböző hallucinációk és flashbackek azért hamar átsegítik a játékosokat ezeken a holtpontokon. Furcsamód a játék végére marad néhány megválaszolatlan kérdés; Richard Rouse, a sztori írója szerint mindez szándékos, mert azt szerették volna, ha a játékos saját maga tölti ki ezeket a fehér foltokat. Az alternatív befejezéseknek hála többször is neki lehet ugrani a történetnek, annak ellenére, hogy a többszöri végigjátszás nem sok újdonsággal szolgál. A vége főcím után kioldható „nulladik” fejezet sem kecsegtet semmi olyan extrával, ami arra ösztönözne bárkit, hogy ismételten belevesse magát a kalandba. Véleményem szerint egy kicsit nagyobb odafigyeléssel, egy átszabott grafikus motorral és egy kis extra tartalommal még sokkal vonzóbbá lehetett volna tenni a játékot...