Az indie fejlesztők térhódításának tagadhatatlan szépsége és izgalma, hogy a játékosok és kritikusok elsőre sosem tudhatják, épp aranybányába vagy darázsfészekbe nyúlnak, a következő nagy indie legenda munkájával van-e dolguk, vagy egy megrögzött, zárt osztályról szökött elmebeteg belső káoszával. Joe Richardson esetében ez a választás szerencsére már az első pillanattól kezdve egyértelmű. Egy bizonyos, nem túlzottan ismert brit humorista társulat munkássága nyomán, akik egykori, közepesen népszerű sorozatukban a jeleneteket viccesnek szánt, animált képkivágásokkal kötötték össze, Richardson az AAA kategóriás játékok agresszív, javarészt gyilkoláson alapuló játékmenete helyett klasszikus, reneszánsz festményeket hívott életre gyönyörű, szívfacsaróan mennyei dallamok kíséretében, hogy kalandjátékká formálva őket elmesélhesse egy újabb drámai, epikus, tanulságos történetét.
Mennyei baklövések
Mely pusztán a hatás kedvéért némi gyilkolással, lefejezéssel és vérontással kezdődik. Hősnőnk a Szent Háború páncélos halálosztó angyala, aki légies mozdulatokkal suhan végig a harcmezőkön, báltermeken, falvakon, és darabolja, kaszabolja az ellent, mígnem vidám munkájában megállítja egy kellemetlenkedő püspök. A Szent Háború ugyanis véget ért, a zsarnok Mennyei Pétert legyőzte a nép hőse, Halhatatlan János (Richardson előző játéka, a Four Last Things főhőse), aki egyik első döntéseként haladéktalanul illegálisnak nyilvánította a gyilkolás minden formáját, megszüntetve ezzel főhősünk állását. Szerencsére, amikor reklamációval fordulunk az újdonsült uralkodóhoz, fény derül egy kellemetlen kis problémára, a háború végének adminisztrációs kavarodása és a gyilkosságot betiltó törvény érvényesítése közti igen szűk időablakban ugyanis senki sem végzett Mennyei Péterrel. A zsarnok gyáván el is menekült a királyság déli részére, hogy ott fanatikus hívei körében, minden képzeletet meghaladó fényűzésben éljen a saját tiszteletére emelt hatalmas bazilikában, ahol élete végéig kesereghet a sors szörnyű fintorán.
Hősnőnk így egy félig-meddig hivatalos, személyre szóló gyilkolási engedéllyel a birtokában útra kel, ám céljához érve nem várt akadályokba ütközik. Péter bazilikájába a bejutás nem egyszerű, a városkát ugyanis meglehetősen szigorú törvények védik, melyek megszegéséért azonnali kínzás és kereszthalál jár. A kivégzések és letartóztatások olyan méreteket öltöttek, hogy míg egyesek hasznot próbálnak húzni, például a rokonok számára a kivégzettek arcát ábrázoló emlékpólók gyártásával (melyek előállításához sajnálatos módon a halál bekövetkezte előtt vagy után szükséges a fej eltávolítása), mások önkéntesen befeküdtek egy-egy sírba, megtakarítva a végső nyughelyre helyezéssel járó erőfeszítéseket. Hősnőnk így kénytelen taktikához, furfanghoz, és az egyháznak drága ékszerek, pórázra vert gyermekek formájában felajánlott busás kenőpénzekhez folyamodni, valamint segítséget kérni egy kétbalkezes, szakállas bűvésztől, aki vízen járással, borrá változtatott vízzel és változatos kártyatrükkökkel próbálja elnyerni a helyiek rajongását, ám próbálkozásai csak egyre sanyarúbb sorsra juttatják.
Halandó botlások
Szerencsére Richardson játéka egy mesteri húzással könnyíti meg a bajba jutott játékosok dolgát, elég ugyanis csak a középső egérgombbal kattintani egyet, és az egyes helyszíneken máris elég látványosan felvillan minden olyan elem, mellyel hősnőnk interakcióba léphet. Lehetőségünk van továbbá fittyet hányni a törvényre, és előrántott karddal utat vagdosni magunknak a kellemetlenkedő nép sűrűjében (ám, ahogy azt a negyedik falon áttörve hősnőnk is kéri tőletek, előbb mentsetek, mert az ilyen végigjátszás ugyan feloldja a három lehetséges befejezés egyikét, az nem igazán lesz happy end). A játékban a negyedik fal amúgy is igen instabil, gyakran megszólít minket a képernyő felső menüsora felett Isten szerepében ténykedő játékkészítő, hogy elnézésünket kérje egy-egy igen furcsára sikeredett animációért, vagy csak elmélkedjen egy sort az önkényes Steam-értékeléséken, a Unity fejlesztői környezet bonyodalmain, és a vállalkozó szellemű kiadók hiányán.
Bosszúságot mindössze egy-egy, a segítségek ellenére is nehezebb fejtörő okozott, ám a tesztelés során jelen sorok írójának kedvét még ezek sem szegték, főleg mivel a játék zseniális, érett humora minden szellemi erőfeszítéséért kárpótolta. A The Procession of Calvary olyan, mint egy gazdag húsvéti vacsora (még ha poénjainak egy része a húsvéti szellemiséget és a vallásosabbak lelkét kicsit meg is tiporja) – ára egészen baráti, három óra alatt pedig mindhárom befejezését és három híján összes achievementjét feloldottam. Szavaimat így nem is szaporítom tovább, ha úgy vélitek, rátok fér némi nevetés, komolytalanság, a magas művészet átlátszó leplébe burkolva, szánjatok pár eurót és órát The Procession to Calvaryra. Joe Richardson pedig remélem, folytatja munkáját, és mihamarabb kihoz egy DLC-t vagy folytatást.
