A kalandjátékok aranykora egyértelműen a nyolcvanas-kilencvenes évek volt (Beneath the Steel Sky, Gabriel Knight, Broken Sword stb.). A műfajnak azonban megvoltak a maga korlátai, s a zsáner az ezredforduló környékén perifériára szorult. Szerencsére a Fahrenheit, a Heavy Rain, a Telltale-játékok sora, a Life is Strange vagy a hamarosan érkező androidos cyberpunk, a Detroit: Become Human életben tartja a kalandjátékokat. Jóllehet, ezeket a címeket, főleg a Telltale-féle Trónok harcát, a Detroitot vagy a tavalyi Guruban tesztelt The Detailt már inkább érdemes játék helyett interaktív filmnek nevezni, mivel izgalmas történetükbe bele tudunk szólni, ám másképp nem nagyon léphetünk interakcióba a cselekményvilággal.
A bécsi független fejlesztőstúdió, a Mi’pu’mi Games is egy ilyen projektbe kezdett a The Lion’s Songgal. Az epizodikus program első részét, a Silence-t tavaly már ingyenesen kipróbálhattuk (tesztünkért irány a PGO), s a befejező negyedik felvonással idén július 13-án teljessé vált a Lion’s Song. A végeredmény pedig egy érdekes és megható művészjáték lett.
Bergman és Tarkovszkij játékot készít
Az epizodikus formában megjelent The Lion’s Song fő koncepciója az volt, hogy bemutassa a múlt század eleji Bécs pezsgő művészeti és tudományos életét. A Silence, az Anthology, a Derivation és a Closure kiemelkedő tehetségek (az adott szakterület sznobjai ellen folytatott) küzdelmét mutatják be. A Silence főszereplője Wilma, a vidékről városba szabadult hegedűművész, aki első nagy koncertje előtt és a közelgő megmérettetés miatt az idegösszeroppanás szélén áll. Az Anthologyban egy bizonyos Franz Markert nevű festővel ismerkedhetünk meg, akit a legendás Gustav Klimt istápol, és még maga Sigmund Freud is kezelésbe veszi hősünket. A Derivation egy sokak számára rémisztő, azonban a sztoriban meglepően érdekes szakterület, a matematikatudomány kapuit ostromló Emma drámáját meséli el, aki nemcsak pályakezdő mivolta, hanem neme miatt is hátrányos helyzetből indul (hát igen, a századelőn nem nagyon tetszett a náboboknak, hogy egy nő tudós legyen). A Closure pedig megpróbálja összerántani a három epizód cselekményét a megismert főhősök rokonainak, barátainak minitörténetein keresztül.
A The Lion’s Song nem valamilyen epikus vagy misztikus történetet mesél el, bár a Silence nyomasztó alpesi közege (Wilma ide utazik Bécsből inspirációért) eleinte arra enged következtetni, hogy valami félelmetes közeleg. Azonban a Mi’pu’mi játékához sokkal közelebb kerülünk, ha A texasi láncfűrészes mészárlás vagy a Gonosz halott című filmek helyett például a művészekkel gyakran foglalkozó Ingmar Bergman vagy Andrej Tarkovszkij alkotásaira (Persona, Andrej Rubljov) gondolunk. Jó, azért ne ijedjetek meg, a Lion’s Song nem úgy művészjáték, ahogy az említett modernista szerzők alkotásai művészfilmek, mivel a történetek közérthetők, érzelemmel telítettek, és sajnos a párbeszédek néhol nagyon is szájbarágósak.
Sznobok mindenütt
Persze ne legyünk szigorúak, a The Lion’s Song sztorijai nagyon is izgalmasak és magukkal ragadnak. Fontos, hogy az egyes epizódokat nemcsak a tehetségek elismerésért folytatott küzdelme köti össze, hanem konkrét átfedések is vannak a részek között, ettől válik játékká a Mi’pu’mi interaktív története. Egyfelől a Silence elejétől kezdve, a fő cselekménnyel párhuzamosan robog egy vonat, melynek egyik kocsijában epizódról epizódra gyűlnek az utasok, akikről csak a negyedik részben derül majd ki, mi közük van a három főhőshöz. Másfelől a The Lion’s Song egy Galéria nevű opcióval ösztönöz minket arra, hogy keressük az átfedéseket az egyes epizódok között. Teszem azt például, az Anthology művészének kiállításán a Wilma által a Silence végén előadott gyönyörű dallamok szólnak a gramofonból, és hogy, hogy nem, Franz aktuális festményének modellje a hegedűművésznő volt.
Ahhoz pedig, hogy az összes ilyen apró utalást összegyűjtsük, nem elég egyszer végigjátszani a programot. A cselekmény során különböző döntéseket hozhatunk, ahogy azt már ezernyi kalandjátékban is megtehettük – ezek kicsit más irányba terelik a sztorit. Annyira lényeges különbségeket mondjuk nem fogunk tapasztalni a végigjátszások alkalmával, mivel a fő történetvonulaton alapvetően nem változtathatunk (például Wilma nem sülhet fel az előadáson). De az epizódokban több mellékszereplővel is találkozhatunk, és attól függően, hogy ki a szimpatikusabb, mennyit törődünk az illetővel, más-más módon alakul ki az előre megírt végkifejlet. Szóval nem tehetjük tönkre a művészek életét, de például az Anthologyban másképp ítéli meg a főhőst szigorú kritikusa, Grete, ha Franz egy bankárt vagy egy pökhendi tábornokot fest le. Miként a Derivationben Emma csak egyféleképpen juthat be a matematikus csoportba, azonban arról már mi dönthetünk, hogyan kenyerezzük le a csapatvezető konzervatív, nőellenes sznob professzort.
A készítők mindezt még azzal kívánták feldobni, hogy a középső két részben egy stilizált bécsi térképen szabadon járkálhatunk a történet szempontjából fontos épületek (piac, kávézó, galéria, könyvtár stb.) között. Nem nagy szám, mert madártávlatból tekintünk a belvárosra, és az említett objektumokon kívül Bécs nevezetességei (Stefansdom, városháza stb.) is felismerhetők, ám ezekről csupán nyúlfarknyi szöveges információt kapunk, valódi városnézésről szó sincs. S az egyes területeken is csupán érdekesség gyanánt beszélgethetünk a sztorikhoz szorosan nem kapcsolódó karakterekkel, akik ugyan színesítik a fő történetet, de sajnos a piaci kuruzsló az Anthologyban vagy Emma kötözködő könyvtáros kollégájának jelenléte érdemben nem tesz hozzá Wilma, Franz vagy Emma küzdelmeihez. A dialógusokban hozott döntéseken kívül lehetőségünk van 1-2 minijátékban részt venni, ám sem a primitív lopakodás, sem pedig az ál-matekfeladványok (kvázi függvények rajzát kell az egérmutatóval lekövetnünk) nem nyújtanak igazi kihívást.
Ki lesz az ötödik utas?
Persze a The Lion’s Songban tényleg a remek művészdrámákon van a hangsúly, melyek kellőképp érdekesek ahhoz, hogy lekössenek. Vannak vicces és kifejezetten (jó értelemben) felkavaró epizódok is. A Mi’pu’mi a dolgok mélyére ás, és igazi drámákat jelenít meg, melyek komoly gondolatokat ébreszthetnek a játékosokban, így a legjobb klasszikus művészfilmekhez is felér a Lion’s Song, ha szemet hunyunk szájbarágós dialógusai felett. Például Emma sztorija a nő társadalmi szerepét kérdőjelezi meg, míg az összességében annyira nem erős utolsó rész egy igen meghökkentő, katartikus fordulattal fedi fel, hová is tartott a játék cselekménye alatt az a bizonyos vonat. Higgyetek nekem, borzongató érzés, főleg, hogy addigra megismertük ezeket a nagyszerű, szerethető emberi karaktereket.
Tehát a The Lion’s Song nem is annyira játékként, hanem inkább történetként erős, melynek vizualitása bár stílusos, de kézzel rajzolt, a kilencvenes éveket idéző grafikája sokak számára rossz értelemben véve lehet retró. Ám vétek lenne emiatt kihagyni ezt a gondolatébresztő, tartalmas sztorit. Akik szeretnének elgondolkodni egy játékon, azok mindenképp tegyenek egy próbát a Mi’pu’mi interaktív drámájával.
