A point ’n’ click kalandjátékok (Broken Sword, Monkey Island) a nyolcvanas-kilencvenes évek számítógépes játékvilágának urai voltak a platformerek és az akciócímek mellett. Azonban az oldalnézetes, 2D-s, festményszerű, máig stílusos grafikával megáldott kalandok sajnos az egyre trendibb és egyre inkább piacorientált játékvilág peremére szorultak.
A műfaj tetszhalálnak azonban szerencsére többek között a Steam és a Good Old Games feltűnésével vége szakadt, minthogy az említett platformok által felfuttatott indie azaz a nagy játékgyártó vállalatoktól független, hőskorszakot idézően kicsi (pár fős) fejlesztőcsapatok egyre gyakrabban elevenítik fel a felülnézetes klasszikus RPG-k mellett a point ’n’ click kalandjátékokat, melyekben ismét a sztorié és a játékos döntéseié a főszerep. A bécsi székhelyű Mi’pu’mi Games The Lion’s Song című projektje is ebbe a csoportba tartozik, mely látványvilágában az olyan klasszikusok stílusát idézi, mint a Beneath the Steel Sky vagy a Lure of the Temptress, míg sztorijában a videojátékok között újdonságnak számító, a regények és a filmek médiumából ismerős történettípus, a tablótörténet meghonosítására tesz kísérletet Silence című első, Steamen ingyenesen beszerezhető epizódjában.
Az alpesi vihar melódiája
A fejlesztők szándéka szerint a The Lion’s Song amolyan „novelláskötet” lesz, amelynek lazán kapcsolódó, egy-két óra alatt végigjátszható rövid epizódjai a bécsi művész-értelmiségi világban játszódnak a huszadik század elején, és magáról az alkotás problémáiról, a karrier és a magánszféra feszültségeiről, a művészet és a tudomány nagy kérdéseiről elmélkednek különböző területeken (zene, festészet, matematika, írás) tevékenykedő kreatív elmék egy-egy életpályán felmerülő konfliktusán keresztül. Ez adja a történet tablószerűségét.
A Silence című első epizód főszereplője egy Wilma nevű fiatal nő, aki zenei kompozíciók írásával foglalkozik, illetve zenei tanulmányokat folytat. Mentora, a Bécsi Zeneakadémia professzora, Arthur nem kíméli Wilmát, és mint a nagy teljesítményeket elváró egyetemi tanárok általában, tanítványától a lehetetlent követeli meg a legnagyobb természetességgel: egy héten belül a nulláról hegedűjátékot kell írnia a nőnek, hogy elő is adhassa azt az Akadémia nagyközönsége előtt. A tehetség így inkább teher a frusztrált Wilma számára, aki műve nyugis elkészítéséhez megkapja Arthur az Alpok festői csúcsai közt fekvő hétvégi házát, azonban a nőt alkotótevékenysége során számos, látszólag vészjósló zaj és egy furcsa telefonáló zavarja meg.
A The Lion’s Song első részének egyfelől erőssége a videojátékokhoz képest meghökkentően realista története. A Mi’pu’mi Games alkotói bár át-átvernek minket pár hatásvadász jelenettel – baljósan morajló fekete felhők, az Alpok fölénk tornyosuló hegycsúcsai, a bizarr cseh férfi, aki folyton hívogat minket és a ház zajai –, így meg van a potenciál a Silence-ben, hogy horrorjátékká duzzadjon, de ez nem történik meg. A Silence úgy viszonyul mondjuk az Amnesiához vagy a Sanitariumhoz, mint Roman Polanskitől a főhősnő megőrülését horrorisztikus hallucinációkkal bemutató Iszonyat a rendező későbbi klasszikusához, a valóban horrorként működő Rosemary gyermekéhez. Azaz a hangok, az álomjelenetek nem valamilyen borzasztó titok felé mutatnak, hanem Wilma lelkiállapotának bemutatása végett jelennek meg a The Lion’s Songban. Tehát a bécsi srácok kalandjátékában a pszichológiai realizmus a lényeg, így a művészfilmek mintájára kijelenthetjük, hogy a Silence egy „művészjáték”.
Húzd el a nótáját!
Sőt játéknak annyira nem is nevezhetjük a The Lion’s Songot, sokkal inkább helytálló az interaktív film elnevezés, jóllehet a Mi’pu’mi Games megjelenésében és játékmechanizmusában a point ’n’ click címeket idézi. Ám túl sok kihívás nincs abban, amit a Silence-ben kell csinálnunk, minthogy pár interakción kívül nem sok lehetőségünk van a játékvilág manipulációjára. A program érdekességét e téren mindössze az adja, hogy az erősen lehatárolt környezetünkből (az álmokon kívül mindössze két fő helyszín, a kis víkendház tornáca és a dolgozószoba között ingázik Wilma) különböző tárgyakat jelölhetünk ki, melyek hatására a főhősnőnek ihlete támadhat. Ilyenkor gyönyörű dallamok csendülnek fel, melyekből döntéseinktől függően összeállíthatjuk a Wilma által írt kompozíciót.
Továbbá a Silence-ben a bevezető képsorokon kívül egy valódi beszélgetőpartnerünk lesz, Leos, egy rejtélyes telefonáló, aki unokahúgával próbálja felvenni a kapcsolatot, és Wilmával kölcsönös inspirációs források egymás számára. A párbeszédek, illetve az interakciók során természetesen, ahogy azt a point ’n’ click játékoktól megszokhattuk, befolyásolhatjuk az események alakulását, így kicsit más mederbe terelve a történetet. Például, ha Leos-szal, az említett telefonálóval összebarátkozunk, különböző módon írja meg Wilma a zenei darabot, mint mikor egy másik végigjátszás alkalmával teljesen a nő intuícióira, illetve a körülöttünk levő környezetre, hegyvidékre, költeményekre stb. hagyatkozunk, esetleg felszínre hozzuk a fiatal komponista tudatallattijából professzorához, Arthurhoz fűződő gyengéd érzelmeit. Így az egész rövid sztori színezete megváltozik, s Wilmát különféle alkotótípusok megtestesüléseként fogjuk látni. Döntéseinkről pedig az epizód végén értékelést is kapunk, mely a fejlesztők ígérete, illetve a játék menüje alapján befolyással lesz a következő részre, a festőről szóló Anthology-re.
Elszakadó hegedűhúr
Mindazonáltal hiába rendhagyóan művészi és szubjektív realista videojátékokhoz képest a The Lion’s Song, vannak benne meglehetősen suta, naiv megnyilvánulások, melyek olyan dramaturgiai és cselekményszervezési megoldások, amiket még Hollywood hőskorában, a húszas években alkalmaztak, de mára mulattatóan bénáknak tűnnek. Már az is elég ciki, ahogy a cselekménybe ékelték a főhősnő személyiségét árnyaló álmokat: Wilma bizonyos cselekvések után hirtelen dolgozóasztalára dől, mint egy liszteszsák, és a fejlesztők arcunkba tolják a nő lelki világát. A pár álomjelenetben pedig bődületes nagy karakterábrázolási klisé jelennek meg. Wilma lelki vívódása például így néz ki: a főhősnő kislányként egy kútba zuhan, és segítségért kiabál, vagy éppenséggel didaktikus párbeszédekben önmagával diskurál a játék fő témájáról, a vágyak és az alkotás konfliktusáról bántóan direkt mondatokban. Teatrális, hirtelen, összecsapott, modoros és rémisztően ciki momentumok ezek, de a Leos-szal, a titokzatos telefonálóval folytatott párbeszédek is hagynak maguk után kívánnivalót. Azaz karakterrajzban és dialógusokban nem valami erős a Silence.
A zenesznobok beájulnak
Ettől persze még a The Lion’s Song sztorija összességében inspiráló, gondolatébresztő, van mélysége, és valóban elgondolkodtat arról, hogy mi az ára egy műalkotás vagy egy projekt létrehozásának. Illetve annak, hogy mi magunk legyünk a legjobbak azon a területen, amit csinálunk. A Silence egy játék keretein belül, az interakció és a döntési helyzetek okos kihasználásával vezet rá minket különböző utakra, melyek az önmegvalósítás egyes alternatívái lehetnek. A választ azonban nem a Mi’pu’mi Games fejlesztőinek játéka adja meg, hanem bennünk kell, hogy kialakuljon a végigjátszás alkalmával.
Mindehhez pedig remek atmoszféra társul a stílusos, retro-grafikával is igen szép alpesi táj és a dohos szagú dolgozószoba révén, de a megszólaló dallamok, a melódia keletkezését kísérő zenei részletek is igen kellemes audiovizuális élményben részesítenek minket. Ígéretes program tehát a The Lion’s Song, mely nem kacifántos és mély játékmenetével, hanem inkább elgondolkodtató, komoly, felnőttes, pszichológiailag hiteles sztorijával foghat meg minket a következő epizódokban. Ha a Mi’pu’mi Games alkotói finomítanak a suta cselekményvezetésen, karakterábrázoláson, illetve még több interakciót visznek a jelenleg extrémrövid történet (kb. 45 perc alatt végigjátszható az első rész) alakításába, előkelő helyre küzdhetik fel magukat a The Lion’s Songgal a kortárs kalandjátékok rangsorában.
