Kreatív rímekbe szedett monológokkal érkezett a lengyel Rock Square Thunder fejlesztőcsapat első alkotása, a The Lightbringer, amihez a legfőbb inspirációkat a korai Zelda-játékokból merítették. Személy szerint nekem leginkább a Croc 2 és egy kicsit a Spyro jutott róla eszembe, aki tehát ezekhez hasonló ügyességi kalandjátékot keres, biztosan nem fog csalódni.
A névtelen fényhozó
Már az első indításnál egyenesen a történet sűrűjébe csöppenünk, miszerint mi vagyunk az egyetlenek, akik képesek arra, hogy visszaállítsák a világ rendjét. Habár első ránézésre egyáltalán nem tűnik úgy, de az egész tájat beszőtte egy sötét anyag, ami leginkább a szigeteken található ősi monolitokat vette célba. Ez komoly problémákat okoz, ugyanis ezek éltetik a különböző zónákat. Szerencsére névtelen hősünk a költői vénákkal megáldott nővérének közreműködésével képes megállítani, sőt vissza is fordítani ezt a vészesen elterjedt fertőzést. Hogy miként? Egy csak általunk birtokolt képesség segítségével, amivel a fény energiáját össze tudjuk gyűjteni. Bonyolultan hangzik, és valószínűleg az is, de a hogyanokkal nem kell foglalkoznunk, hiszen ezek a kis fénydarabok már készen várnak arra, hogy betakarítsuk őket. Szívünkben reménnyel, elszántsággal, oldalunkon pedig kis bumerángunkkal felszerelkezve vágunk bele ebbe a rövid, de annál aranyosabb kalandba.
Türelem fényt teremt
A The Lightbringer grafikája hihetetlenül egyszerű és bájos, erőszak szinte semmi nyoma, vér pedig egyáltalán nincs benne, így ezek alapján akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy egy gyerekeknek szánt játékban járunk. Azonban könnyen megüti a bokáját, aki nem veszi komolyan az akadályokat és az ellenfeleket. Az összesen 4 fő terület különböző tematikák szerint van felosztva (havas, sivatagos stb.), és átlagban 4 darab pálya található rajtuk. Ezeken külön checkpointok nincsenek, ha például lezuhanunk, akkor is mindig az éppen aktuális halálunk helyére kerülünk vissza, viszont miután minden életünk elfogyott, kezdhetjük az egészet elölről. Újra. És újra. És újra. Sokszor. Ez a kacifántosabb pályákon egy idő után már nem túl szórakoztató. Ehhez kapcsolódva itt említeném meg, hogy részemről hatalmas plusz pont, hogy a játék nem kényszeríti ránk azt, hogy mindenáron érjünk be a célba, már az első sikertelen próbálkozás után megnyílik a következő rész. Negatívum viszont, hogy az esetlegesen felhalmozott plusz életeket nem vihetjük tovább magunkkal. (Pedig ezek néha igazán jól jönnének!)
Fő feladatunk a már említett fénydarabok gyűjtögetése, de utunk során keresgélhetünk kristályszilánkokat és történetfoszlányokat is. A mapok nem tűnnek túl nagynak és bonyolultnak, ennek ellenére teli vannak rejtett zugokkal, sok-sok dungeonnal, helyenként némi harccal és könnyedebb fejtörőkkel. Aki tehát mindent szeretne összegyűjteni és kimaxolni, az alaposan tartsa nyitva a szemét!
Főhősünk képességei ugyan csak ugrásra, vetődésre és bumeráng dobálásra korlátozódnak, a pályák mégsem érződnek unalmasnak, van bennük valami kellemesen nosztalgikus, amit a találó háttérzenék csak még jobban kiemelnek. Mind a 4 fő terület végén található 1-1 boss-harc is, amik a látszat ellenére szintén igényelhetnek néhány plusz nekifutást. Sokszor a legnagyobb nehézséget viszont nem is az ellenfelek és az akadályok együttese, hanem a félig fixált kameraállás okozza. Jobbra-balra vígan forgathatjuk, fel-le viszont semmit, ami még nem is feltétlenül lenne baj, ha nem ilyen furcsa, helyenként kimondottan zavaró szögbe állították volna be.
Az biztos, hogy a The Lightbringerben sokkal több van mint, amennyi elsőre tűnik, ennek ellenére nem fogja megváltani a világot, hiszen még a kalandjátékok és platformerek között sem különösebben kiemelkedő alkotás. Az összes megoldását láttunk már máshol, viszont annyira kedves, annyira elragadó, hogy pillanatok alatt képes lehet belopni magát a műfaj kedvelőinek szívébe.
