"Hindsight is 20/20", tartja az angol mondás, ami az angol mondások többségéhez hasonlóan eléggé lefordíthatatlan az eredeti formáját megtartva, nyakatekert megfogalmazás nélkül. Használjuk hát az egyszerűbb alakját, azaz "utólag könnyű okosnak lenni”, és azt mondani, hogy a Skyward Sword pont olyan Zelda-epizód volt, mint számos Nintendo-konzol. Azaz, amolyan köztes-epizód, ami beékelte magát két nála jóval jelentőségteljesebb monolit közé: hiszen technikai szempontokat tekintve a Nintendo is körülbelül ezt szokta csinálni a gépeivel, csúcshardver helyett a költséghatékonyabb, visszafogottabb megoldást választva. És valami ilyesmi volt a Skyward Sword is, amely egy felemás (Twilight Princess) és egy legendás (Breath of the Wild) fejezet közti kísérlet lett.
ÉGI KALAND
A platform második, de egyetlen, kizárólag a Wii-köré tervezett Zelda-epizódja a gép életciklusának legvégén érkezett, két fő céllal. Egy: áramvonalasítani és valamennyire egyszerűsíteni a formulát. Kettő: elmesélni a Zelda-idővonal "eredettörténetét", amely meglehetősen lehetetlen feladatnak tűnhet egy olyan sorozat esetében, amit még készítői sem nagyon akartak soha egy egységes, lineáris és logikus keretbe foglalni (legalább nyilvánosan, ha nem számítjuk ide a Hyrule Historiát). Hiszen az egyes epizódok alapvetően újra és újra ugyanazt a történetet mesélik el, kisebb-nagyobb változtatásokkal, párhuzamos idővonalakon, dimenziókban, és mindenben, ami csak egy komplex kronológia kialakításához szükséges lehet.
Ennek megfelelően a Skyward Sword történetének két jól ismert főszereplője van: Zelda, az események sodrásának egyik legfontosabb alakja, és Link, az egyszerű fiatalból a próféciák által megjövendölt hőssé váló... főhős. Ráadásul a helyszín sem az általunk ismert Hyrule, a történet eleje ugyanis a fellegekben, Skyloftban veszi kezdetét, ahol szentül hiszik, hogy a "föld", mint olyan, már csak legendákban létezik, miután két istenség csatája során javarészt elpusztult, és a maroknyi túlélő a felhők felett, aprócska, lebegő szigeteken lelt békére. Ez persze nem tart örökké, így Zelda és Link elég gyorsan belekeveredik egy olyan kalandba, melynek tétje ezúttal is az egész világ. Ahogy azt megszokhattuk.
ZUHANÓREPÜLÉS
A Skyward Sword HD ennek a történetnek pedig a második elmesélése: eredetileg 2011 novemberében, Wii-exkluzívként járult hozzá a platform búcsúztatásához, és annak idején a magazin is szerette, 85%-kal jutalmazva a Nintendo erőfeszítéseit. A Switch megjelenése óta folyamatosan érkező Wii U-átiratok fényében csak idő kérdése volt, mikor jut el végre a kiadó a Wii kínálatához is. A történetnek extra csavart igazából az adott, hogy a Skyward Swordot teljes egészében a Wii mozgásérzékelős irányítása köré tervezték, és ezen fundamentálisan változtatni az új kiadás sem tud, hiszen ahhoz az alapoktól kellett volna újraépíteni a játékot.
A köztes megoldás az lett, hogy egyrészt megmaradt a mozgásérzékelős vezérlés lehetősége, a joyconok pedig szinte végig remekül teszik a dolgukat, bár néha, bosszantó pillanatokban kérik a rekalibrációt. Másrészt elérhető egy kizárólag a gombokat/kontrollert használó alternatív irányítási metódus, amely teljes egészében elfelejtkezik a mozgásérzékelésről – csak erről a játéknak nem szóltak. Ez a módszer alapvetően működik, és hozza a korábbi részek megszokott megoldásait, két alapvető dolgot leszámítva. Egy: a kamerakezelést, amely ugyan végre lehetővé teszi a forgatást, a nézőpont szabad megváltoztatását, de ehhez egy extra gombot kell lenyomni a jobb analóg karon túl. Kettő: a harcrendszer, amely továbbra is teljesen egyedi a Zelda-világban, és sokkal inkább emlékeztet az olyan középkori akciójátékokra, mint a Chivalry vagy a Mount & Blade. A jobb analóg karral lehet irányítani a kardot, és aszerint szúrni, vágni, amerre a kart gyorsan elhúzzuk. Ez sajnos egyáltalán nem intuitív, néha a sebességével is gond van, és tényleg félmegoldás a mozgásérzékeléshez képest. De legalább a legtöbbször működik, és ezáltal a Switch Lite-tulajdonosok is belekóstolhatnak Link kalandjába.
IRÁNY HYRULE!
A kalandba, amely minden szempontból javult – az irányításon túl ez leginkább Link segítőtársán, Fin érhető tetten, aki végre teljes egészében a háttérbe szorult, tippjei, hozzászólásai nagyrészt opcionálissá váltak, így nem szakítja meg a világ megmentésének illúzióját. De az is kifejezetten pozitív, hogy a legtöbb videó elnyomható, a párbeszédek felgyorsíthatók, és a még mindig túlságosan is vontatott bevezető résznél nem kell méterenként tutorialba bocsátkozni. Az azonban már kevésbé szalonképes, hogy az igazi gyorsutazás, a dungeönökből a Skyloftba való teleportálás csak egy új amiibó megvásárlásával érhető el...
A Skyward Sword mindezek ellenére egészen fantasztikus újrakiadás lett, ha az újításokat nézzük, még úgy is, hogy a jelentősen feljavított képfrissítés és felbontás alól egy mára már eléggé csúnya, nem kifejezetten pozitív fogadtatásra lelt Zelda-epizód képe sejlik elő, amelyről mára már tudjuk, hogy egy ötletbörzének szánt, a széria jövőjét megalapozni végül képtelen kísérleti epizód lett. Egy meghatározó konzolgeneráció sok új ötlettel rendelkező, de azokat tökéletesíteni képtelen fejezete, amely megágyazott egy minden szempontból zseniális és innovatív utódnak. De ahhoz persze elődök is kellenek – a Skyward Sword pedig több, mint méltó erre a címre, még ennyi év távlatából is!
