A The Last Spell bevezető videóját nézve az a benyomásom támadt, hogy itt valójában nukleáris világvége következett be: legalábbis számomra a városokat elpusztító hatalmas fénygömbök, az utánuk maradt mérgező köd, és az abból előbújó különféle mutánsok elég erős áthallással bírnak. És itt is meggondolatlan vezetők okozták a világ (majdnem)végét, fantasyról lévén szó tudósok helyett varázslók hathatós segítségével. Ironikus módon most bizony utóbbiakon áll a megoldás is, és ez a megoldás volna a címadó Utolsó Varázslat, mely egyszer s mindörökre véget vet minden mágiának, ezzel megszabadítva a világot az azt sújtó katasztrófától. Legalábbis elméletben, mert ennek a végrehajtása nem megy egyik napról a másikra, a mágia szövetét alaposan elő kell készíteni. És amíg a mágusok ezen ténykednek, ránk hárul a feladat, hogy megvédelmezzük őket az éjszaka támadó szörnyetegek végtelen hordáitól.
A mágia színe
A játék eseményei a megmaradt városok maradékaiban játszódnak, melyek ellenállnak még a lassan, de biztosan mindent ellepő lila ködnek. Az elmúlt időszak azonban alaposan megviselte az egykor ragyogó metropoliszokat, így adott tehát kicsiny, javarészt romokban álló városmaradékunk, melynek közepén áll a varázskör, amit mindenáron meg kell védelmeznünk az időszakosan érkező támadásoktól. Ha ismerős a dolog, az nem a véletlen műve, hiszen hasonlót láttunk már: nagy sikert aratott annak idején például a hasonló alapokon nyugvó They Are Billions is. Csakhogy az alapötleten túl a The Last Spell gyakorlatilag minden másban külön utat jár.
Itt eleve nem olyan kiemelten fontos a bázisépítés és a nyersanyagmenedzsment, de azért persze nem árt fallal és egyéb védművekkel körülvenni városkánkat. A hangsúly sokkal inkább egy maroknyi hősre helyeződik, akikből minden városban egy újabb, véletlenszerűen generált csapatot kapunk, az ő segítségükkel álljuk útját a mutáns élőholt seregeknek. Embereink megfelelő pozicionálásával, képességeik taktikus és jól időzített alkalmazásával kell beaprítanunk a hullámokban, olykor több égtáj felől, de garantáltan mindig tömött sorokban érkező ellenséget, miközben az első területet leszámítva a végső próbatételt az utolsó éjjel érkező főellenség jelenti. Szerencsére bőven van időnk megfontolni minden lépésünket, hogy a körökre osztott harcrendszerben a lehető leghatékonyabb kombinációt hozzuk össze. Ezeket a kombinációkat pedig a fegyvereink diktálják, például egy varázspálca más támadásokat ad, mint egy varázskönyv; egy hosszúíj egész máshogy működik, mint egy számszeríj és így tovább.
No és persze, ahogy a hősök szokták, tapasztalatot gyűjtenek, és további passzív képességekre és tulajdonságokra tesznek szert – már amennyiben sikerül túlélni az éjszakát. Az új reggel új lehetőségeket rejt, bezsákoljuk jutalmunkat, kiküldjük munkásainkat, építkezünk, bevásárlunk, helyrepofozzuk hőseinket és újakat veszünk fel. Végül, de nem utolsó sorban, az ellenfelek és akcióink után gyűjtött esszenciáért cserébe, további bónuszokat, fegyverfajtákat, épületeket és miegymást vásárolhatunk egy cseppet sem gyanús árnyalaktól. Illetve társa, az angyali megjelenésű fényalak, a több nap alatt végrehajtott „achievementek” után nyit meg bónuszokat, így ketten együtt összesen több mint 200 fejlesztéssel járulnak hozzá a sikerhez. Az általuk adott hasznos holmik pedig megmaradnak városok és nekifutások között is, egyfajta roguelike-jelleggel megkoronázva az egész játékot.
A mágia fénye
Van itt tehát szinte minden: akció-RPG, karakterfejlesztés, körökre osztott taktika, városvédés és menedzsment, no meg egy kis roguelike – ám ami első olvasatra egy használhatatlan katyvasznak tűnhet, az egy roppant jól működő egésszé forrott össze az Ishtar Games értő kezei alatt. Az összecsiszolt mechanikák mellett az audiovizuális tálalásra sem panaszkodhatok, de persze, tudom, lehetne csilli-villi, háromdimenziós mindenféle effekttel megtömve. Ám az igazság az, hogy nagyon jól áll neki ez a fixen izometrikus, kilencvenes évek elejét idéző grafika. Egyedüli negatívumként a felhasználói felületet tudom felhozni, ami nem skálázódik a felbontás növelésével együtt, nagyon látszik rajta, hogy csak és kizárólag az FHD felbontásra tervezték. Ám ami mindennél fontosabb, hogy a The Last Spellel csak úgy repül az idő, és az ember észre sem veszi, ez pedig általában a jó játékok ismertetőjegye szokott lenni. Rengeteg lehetőséget, taktikát és kihívást rejt magában ez a kis gyöngyszem, amiben a műfaji elegy gyakorlatilag bármelyik tagját kedvelő játékosok megtalálhatják a számításukat.
