Az SNK régóta létező szériája pár évvel a Street Fighter és a Mortal Kombat sikerei után csatlakozott a zsáner legnagyobbjai közé, hiszen 1994-ben jelent meg első epizódja, a The King of Fighters ’94. Ez egyfajta crossovert takart a Fatal Fury, az Art of Fighting, az Ikari Warriors és a Psycho Soldier karaktereivel, aminek meglehetősen gyorsan sikerült népes rajongótáborra lelnie az akkoriban népszerű játéktermi gépek miatt. A sokáig csak évszámmal jelzett részek (tulajdonképpen a XI lett az első sorszámozott darab a sorban) többnyire 2D-ben, sprite-okból épült, szépen megrajzolt karakterekkel hódították a szíveket, és bár volt némi 3D-be merészkedő próbálkozás, ez nem hozta meg az elismerést a sorozat számára. Nem csoda hát, hogy még a 2010-es The King of Fighters XIII is megmaradt a hagyományos, jól bevált külsőnél, ami után igen nagy szünet következett be. Egészen pontosan öt év, ha az EU-s, konzolos verziót vesszük alapul, ami 2011-ben ért el hozzánk – ennyi idő viszont éppen elég volt egy teljes újratervezésre, valamint egy olyan felhozatal megteremtésére, ami példaértékű a zsánerben.
Terülj, terülj asztalkám
Nem túlzás, nem is ámítás, a legújabb epizód összesen félszáz, avagy 50 karaktert tartalmaz, méghozzá a sorozat és a fejlesztők történelméből összeválogatva, teljesen újakkal is kiegészítve. Ez a mennyiség egyszerűen bámulatos, amihez az is hozzátartozik, hogy majdnem húsz pálya áll rendelkezésre, plusz játékmódok sem lettek kihagyva – ez a játék bizony készen jelent meg, sok vetélytárssal ellentétben. Jó, a történetes mód nem túl izgalmas, csak pár minőségi átvezetőt nézhetünk meg a rengeteg bunyó közben, illetve képeket és hangfájlokat kapunk cserébe, de legalább van egy kábé 45 perces kampányunk, amit nem fél évvel a megjelenés után csapnak össze a fejlesztők. Plusz ott a Tutorial és a Training az alapok elsajátítására és a gyakorlásra, na meg a Versus a gép és az ember elleni offline küzdelemhez. A Mission menüponton belül a Trial az eltérő kihívások teljesítését célozza meg, a Time Attackben adott idő alatt likvidálhatjuk ellenfeleinket, míg a Survival az „egy életem, egy halálom” mód, aminél egymást váltják az opponensek. Na meg persze ott az Online, aminél csak úgy gyakorolhatunk másokkal, szabad bunyókon vehetünk részt mindenféle következmények nélkül, idővel pedig nekiállhatunk a rangsorolt mérkőzéseknek is.
Friss vért a Király ereibe!
Minden megvan, ami kell egy jó játékhoz, mondhatnánk nyugodtan, de azért ez nincs így, hiszen a bő karakter-felhozatal és a korrekt tartalom csak egy dolog, a játékmenet és a külső viszont éppen annyira lényeges. Utóbbi terén pedig rendkívül fontos újítás történt, mivel a választható szereplők és a hátterek 3D-s megvalósítást kaptak, ezzel együtt viszont a bunyó megmaradt síkban – persze 1080p és 60 fps társaságában. Ez talán a lehető legjobb döntés volt, így a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt: ott a komoly fejlődés a grafika terén, mindez azonban nem ment a játékmenet rovására, aminek a hagyományos verekedés szerelmesei örülhetnek legjobban. Noha érte némi kritika a külcsínt is, miszerint nagyon nagy kár a korábbi, gyönyörűen megrajzolt, mára egyedinek mondható, sprite-os formáért, igazából a KoF XIV így is nagyon jól mutat. A karakterek szépek, kidolgozottak, folyamatos a mozgásuk, ezenfelül a dizájnerek nem vitték túlzásba az izmozást sem. Mert míg mondjuk, a Street Fighter V esetében a lányok abszolút nem nőiesek, ahogyan a Mortal Kombat és Injustice amazonjai is a férfiak alapmegoldásaiból lettek felépítve, ezúttal a hölgyek ugyan izmosak, még kifejezetten mutatósak. Sőt talán a nemi jellegek azok, amik egyedül átbillentek a bizonyos mérlegen – Mai Shiranui például mindig a nagy cickókról volt híres, ám ezúttal olyan szinten méretes mellekkel rendelkezik, amik már az első percekben kiütik az emberek szemét.
A karaktereken túl egyébként a hátterek, avagy a pályák is nagyon szépek, igényesek, változatosak (arénától kezdve kastélyig és utcalátképig minden van), folyamatosan mozog valaki vagy valami a bunyók mögött. Ennél fontosabb azonban a harcrendszer, ami mindig a KoF-széria védjegye volt, viszonylagos egyszerűsége miatt, ami a korai Street Fighterekből és Mortal Kombatokból építkezett a hagyományos negyed- és félkörös megoldásaival. Ezúttal érdekes ötlet a Rush-mód bevezetése, ami az ütés többszöri elsütésével kisebb kombókat hoz elő, így az alap összeláncolt támadásokhoz nem kell hosszú gombkombinációkat megjegyezni. Attól viszont nem kell félni, hogy mindez túlzottan primitív harcokat eredményez, elvégre van egy több fokozatban feltölthető (sikeres támadásokkal és bekapott sebzésekkel) csíkunk, ami a Max-módhoz vezet. Attól függően, hány teli csíkunk van, erősebbé válhatunk, speciális támadásokat hozhatunk elő, szorult helyzetben extra védekezésekhez nyúlhatunk, sőt a Rush-móddal is kombinálhatjuk az erőnket. Így egy csík esetében már egy látványos csapással dolgozhatjuk meg az ellent, de ha Max-módban vagyunk, igazán látványos és életerő-szaggató eredménye lesz az ütés sorozatos használatának. Lehetőségünk tehát bőven van, érdemes kivárni a maximális erőtartalékot, emellett a pályaszéli falakról elugrást is ajánlott használni a taktikusabb ellenfelek megzavarása céljából.
A legjobb, ami történhetett
A King of Fighters XIV nemcsak egy remek visszatérés, hanem a sorozat egyik legjobbja is, ami rengeteg órán át képes elszórakoztatni a rajongókat és a stílus kedvelőit. Talán a Guilty Gear harcrendszere kicsit több kihívással szolgál, kicsit összetettebb, miközben a grafikája is ortodox maradt az Unreal grafikus motor bevezetéséhez képest, de az SNK új versenyzője a felhozatal és a hangulat terén mindent visz. Már a bevezető videó is egyből elragadja az embert a remek zenéjével (a bunyók alatt is jók a muzsikák), az egy-egy és három-három elleni küzdelmek pedig hosszú távon is élvezetesek maradnak. Itt van Terry, King, a miniatürizált Freddy Krueger, Choi Bounge, Mai, na meg egy rakás másik harcos, akik mind-mind eltérő eszközöket vetnek be a győzelemért, így folyamatos újdonságot és kihívást kínálva mindenkinek, aki az arénába óhajt lépni. Így összegzésként elmondható, hogy miközben a felhozatal nagyon erős, a külső is szép, a hangokkal sincs gond, a tartalom pedig megfelelő, talán csak a netkód az egyetlen problémás összetevő, ami most még némi javításra szorul – remélhetőleg ez is hamarosan megtörténik, hogy szinte tökéletes játékról beszélhessünk.
