Osztatlan sikert aratott nálunk a The Incredible Adventures of Van Helsing még két évvel ezelőtt, és nem győztük dicsérni a honfitársaink által készített, Diablo-hagyományokból itt-ott csippentő, ám sajátos ötletekkel jócskán dúsított kalandot. Az elbűvölő atmoszféra, a kiváló szöveges tartalom és az összességében szórakoztató játékmenet miatt a mi mellünk is dagadt, ám már akkor is építő kritikát kellett megfogalmaznunk a program gyerekhibái iránt. A második felvonásba az első rész sikerén felbuzdulva még több tartalmat és még több játékórát sikerült belezsúfolni, ám a rengetegben szintén megbújtak az előző etapban már felfedezett gyenge pontok, és ezeket sajnos a fináléra sem sikerült kiküszöbölni. A harmadik rész ezennel pontot tesz a szörnyvadász kalandjának végére, azonban a szálak elvarrásán kívül sajnos nem kapunk tőle túl sok pluszt, ugyanis szinte semmi nem változott azóta, hogy elhagytuk Borgovát.
„SZÉPEN FELÖLTÖZTÉL, AHOGYAN ILLIK AZ UTOLSÓ ÚTRA…”
Az eseményekbe belecsöppenve a második rész végénél vesszük fel a fonalat, amikor a polgárháború már véget ért, de újabb veszély fenyeget. Mostani nemezisünk egy ellenünk fordult régi barát, maga a Hetedik Fogoly, aki nagyszabású terveket sző Borgovia meghódítására egy invázió keretén belül. Maga a történet most sem tartalmaz hatalmas csavarokat, én magam pedig a végkimenetelt is elég soványnak találtam, sokkal katartikusabb befejezést vártam volna a trilógia lezárásául. Ennek egyik oka, hogy az utolsó út nagyon látványos volt, ha nem a leglátványosabb, amit eddig láttam a Helsing-játékok során – bátran jelentem ki, hogy a grafikuscsapat kitett magáért.
Végre jól megmártózhattam a Mélytintában, ami láthatóan az eddiginél is jobban felszabadította a fejlesztők fantáziáját. Rendkívül élveztem a lebegő szigeteken barangolni, nagyot gyönyörködtem az Üvegkastélyban és Fagyvölgyben, kedvencemmé vált a Sötét Karnevál. Szóval a látványra nincs panasz, ahogy a zenére sem: új, kimondottan fülbemászó dallamokkal bővült a repertoár. Ez a díszes ruha az ünnepies pompa érzetét keltette bennem, ám a várt nagy durranás a végén valahogy elmaradt, helyette pár mondattal elintézve minden eddigi törekvésünket. A mellékszálak java részét figyelmen kívül hagyva nyolc óra alatt elérkezhetnek a végső csatához az ügyesebbek, ami értelemszerűen felduzzasztható egy becsületesebb 12 órára, ám a kissé eseménytelen és jellegtelen főszál is indokolja azt a hiányérzetet, hogy ez bizony most rövidre sikerült.
KORTALAN SZELLEMLELKEK
Sajnos ki kell jelentenem, hogy semmilyen téren nem jelent előrelépést a sorozat utolsó része, mintha csak a Folytatás gombra nyomtunk volna a második rész lepörgetése után. Az egyik a konstans tényezőként jelenlévő Katarina, és bár az idők során próbálták igazán hasznos társsá varázsolni a lepcses szájú társalkodónőt, még mindig nem működik megfelelően – nem kapcsol idejében a csatában, vagy furcsa módon viselkedik. Előtörténete viszont több szerepet kap, megtudjuk többek közt azt, hogy miként vált a Helsing család szolgájává, és egy családi perpatvarnak is szemtanúi leszünk. Ha már szövegek és beszólások: a poénok még mindig frissen hatnak, és az NPC-kel történő társalgások sokszor új löketet adtak egy újabb mellékküldetés elvégzéséhez. Erre szükség is volt, máskülönben nem nagyon foglalkoztam volna a javarészt jellegtelen mellékszálakkal.
Régi menedékhelyünk sem változott sokat, a Titkos Rejtek ugyanúgy áll ott, ahogy hagytuk, bár helyet kapott benne egy új dungeon két kisebb küldetéshez. Ismét kiképezhetjük katonáinkat missziókra, bár ez is csak elenyésző szerepet kap bázisunk védelmében. Szokásos módon néha hazahívnak minket egy toronyvédős kalandra, ami már nagy szívfájdalmam volt: ebből nemhogy kevesebb van, de sokkal unalmasabbak és könnyebbek is. Ezúttal kevesebb hullámban és főbossok nélkül érkeznek a fenyegetések – e minijátéknak azért a Deathtrap kiadása után illett volna kerekebbnek lennie.
UTOLSÓ KASZABOLÁS
A játék elején immáron hat mesterség közül választhatjuk ki hősünket, ám mivel vadonatúj kasztok vannak, régi karakterünket nem folytathatjuk, emiatt a maximális szintkorlát ismét 30-ra ugrott vissza, és ezt nem találtam túl szerencsésnek. Az amúgy baromi jól kinéző kasztok próbálgatása közben azonban sok izgalmat nem találtam: a felhozatal a szokásos távolsági-közelharcos-mágikus triumvirátust fedi le, ám ők javarészt csak abban különböznek egymástól, hogy más a kinézetük, és keveselltem a kasztokhoz tartozó specifikus képességeket is.
Az elképesztően fantáziadús és szép környezet mellett viszont a szörnyek felhozatala is változatosabb: rohantak velem szembe bohócok, teknősök, pokolszökevények. Az eddig megszokott módon igencsak gonosz, és még mindig kiegyensúlyozatlan módon – sokszor csak pislogtam, hogy miért fekszem a földön, máskor pedig kacarászva suhantam végig az ágyútöltelékek tömegén. Mostanra sem tudtam megbarátkozni azzal, hogy a loot és a fejlődési rendszer nem különösebben motiváló – bár más játékokban kedvenc mulatságom, itt sosem éreztem a szükségét annak, hogy felszereléseket rakjak össze, különböző buildeket próbálgassak, vagy aranyat gyűjtsek egy-egy jobb cuccért. A szintkorlát lejjebb vételével pedig főként nem éreztem szükségét az end-game módok kihasználásának. Bár vannak esszenciák, tekercsek és más dolgok, simán elvoltam a szörnyekből kipotyogó tárgyakkal, csupán arra figyelve, hogy jobb statokat adjon az előzőnél. Ráadásul az egész játék letudható csak két aktív skill használatával, az elsőtől az utolsó percig lenyomva tartva az egérgombokat az ujjaiddal.
A főszál végigjátszása után ugorhatsz fejest a Scenario módba, ahol több kisebb küldetéssel ütheted el az időt, ezeket szintén csak a jópofaságuk kedvéért érdemes végignyomni, szólóban vagy akár másodmagaddal. Van még PvP-aréna két móddal, amelyet szintén nem találtam túl hasznosnak – bár ellenfeleket is nehéz volt találnom, így is kiütközött, hogy a kasztok kiegyensúlyozatlansága élvezhetetlenné teszi, és erősebb alapok kellettek volna egy ilyen ötlethez.
LETÉSZEM A LANTOT
Szép díszcsomagot kapott hát a vadász utolsó útja, ám ami igazán fáj, hogy bár összességében élvezhető kaland, semmilyen progresszió nem történt az előző részhez képest, így jóformán csak egy plusz történetet tartalmazó, hosszabb DLC-nek hat. Ha nagy változásokat nem is vártunk, de legalább az eddig jelenlévő hibákat illett volna kijavítani. Maradt ugyanis a rengeteg bug, és nem tudom kiűzni magamból azt az érzést, hogy még pár hónap aktív fejlesztéssel sokkal jobb dolog sülhetett volna ki ebből. A magyar feliratok még mindig tele vannak elírásokkal, a fordított szövegek pedig sokszor nem férnek el olvashatóan a kezelőfelületen.
A finálé tehát nem tudta átugrani az előző részekkel felépített magas elvárásokat – ám azoknak, akik eddig a szörnyvadásszal tartottak, ajánlom a befejezést a helyszínek miatt. Utolsó szavaimmal viszont nem szeretnék rossz szájízzel elbúcsúzni a sorozattól, mert minden hibájával együtt szerettem és élveztem a vele töltött perceket, és csak azt kívánom, hogy még több ilyen magyar produktum szülessen – szívesen veszem fel még egyszer a mordályt, ha a NeoCore nevét látom, Van Helsingnek pedig mindig különleges helye lesz a szívemben.
