A fantasy-paródia alapvetően nem egy könnyű műfaj. A stílus bármely rajongója számára egyformán érthető és szórakoztató kifigurázás, mely képes végig fenntartani a humort, anélkül, hogy lecsúszna annak fárasztó és altesti kategóriáiba, nos, kis túlzással ritka, mint a fehér varjú, és általában a komoly, ikonikus szerzők sorát gazdagítják mindazok, akik képesek hiba nélkül véghezvinni a koncepciót. A jelek szerint John Lang, alias a Káosz Tolla is ezen írók sorát gazdagítja, online elérhető ingyenes audionovella-szériája, a The Dungeon of Naheulbeuk ugyanis annak ellenére, hogy eleinte csak a francia közönség számára volt elérhető, túlzások nélkül meghódította az internetet, és kapott regény-, valamint képregényadaptációt, angol fordítást, majd a legutóbbi évad óta elég sok idő elteltével egy játékadaptációt is, melynek segítségével végre én is lehetőséget kaptam, hogy megnézzem, vajon valóban felér-e az alap a toronymagas hype szintjéhez.
A kimondhatatlan nevek legendája
Természetesen nem, a beharangozás, a projekt körül belengetett ikonikus szinkronszínészek – élükön Feliciai Day-jel – és előzetesek valószínűleg egy jóval nagyobb projekt körül is irreálisan magas elvárásokat emeltek volna, a Naheulbeuk pedig lelke mélyén minden, csak nem nagy projekt. Sokkal inkább egy az indie és AAA kategória közé kellemesen befészkelődött kis műfajparódia, valahol a 2005-ös The Bard’s Tale nyomdokaiban. Főbb szereplőink: a szoknyavadász Kósza, a tündi-bündi Elf íjász, a kétbalkezes Varázslónő, és társa, az Ogre, akinek nyelvét csak ő érti, a meglehetősen kétes értelmi szintű, kizárólag Arnold Schwarzenegger stílusában kommunikáló Barbár, az alkoholista Törpe és a nyámnyila Tolvaj. Feladatuk behatolni Naheulbeuk legendás tornyába, majd annak kincstárából megszerezni egy mágikus szobrot, mely megrendelőjük szerint egy ősi prófécia beteljesítésének utolsó darabkája – ami nem is lenne túlzottan nehézkes, ha a torony nem az elmebajt szakítaná hőseink nyakába, csapatunk pedig nem balfékek gyülekezete lenne.
Lang eredeti történeteinek egyik központi motívuma volt, hogy szereplői lényegében tanulópéldák arra, hogyan ne álljon össze és ne viselkedjen egy elméletileg epikus kalandorcsapat, akik minden egyes szezonnal leginkább rátermettségük hiányát és teljes inkompetenciájukat bizonygatták. Ezt fejeli meg Naheulbeuk tornyának számtalan kihívása, mely az eredeti legendákkal ellentétben közel sem annyira elfeledett és ősi, mint ahogy azt hőseinknek előadták – vezetését a Kalandmester helyett egy bürokratikus, indokolatlanul túlbonyolított vezetés vette át, a megforduló kalandorok száma pedig olyan magas, hogy a torony második emeletére többek közt egy igen forgalmas kocsmát is megnyitottak a vállalkozó szelleműek. Elsőre nagyszabásúnak tűnő kalandunk pillanatok alatt szakad darabokra, köszönhetően egy elátkozott amulettnek, a zakkant karaktereknek és a látszólag végtelen, céltalan küldetések egész sorának.
Upsz, ez mellé ment
Ezeket a sziporkázó pillanatokat törik meg a körökre osztott csaták, melyek egy meglepően komplex taktikai rendszerben játszódnak. A győzelem kulcsa a pozícionálás – minden karakter a saját körében opcionálisan mozoghat, majd ellőheti egy képességét, a kör végén pedig esetleg megmaradt pontjaik felhasználásával Őrszem vagy Védekező módba léphetnek. Ám az egymáshoz közel került karakterek különböző bónuszokkal láthatják el egymást, így ha egy ellenfél egy éppen felé néző karakterünkkel szomszédos mezőn van, képtelen anélkül mozogni, hogy az meg ne támadja mozgás közben, a távolsági támadásokkal szemben pedig nem árt fedezékbe vonulni. És amikor már azt hinnénk, hogy átlátjuk a dolgokat és boldogulni fogunk, a játék különösebb gond nélkül borít a nyakunkba ellenséges erősítést, esetleg a harcmező egy részét elborító mérgező felhőt, mutáns csirkéket és egyéb rusnyaságokat. Vagy ha mást nem is, legalább olyan kellemes elemeket, mint az Elf megkérdőjelezhető íjásztudásának következményei, mivel az eredeti történetekben is előfordult, hogy véletlenül saját csapattársait lőtte hátba. A csaták már a normál nehézségi szinten is elég komoly kihívást nyújtanak, bár szerencsére közel sem frusztrálót, a kombináció pedig összességében remekül működik. A sikeres csatákat követően természetesen hőseink busás jutalomban (súlyos sérülések esetén pedig maradandó, csak speciális gyógyító tárgyakkal orvosolható sérülésekben) is részesednek, melyekkel egyre jobb felszereléseket, aktív és passzív képességeket nyithatnak meg. Ha pedig valaki esetleg nem szeret erre időt pazarolni, beállítható, hogy a tulajdonságpontok automatikus elosztásra kerüljenek.
Eltekintve a kissé átláthatatlan inventory-kezeléstől és néhány, francia vagy debug szöveggel bennmaradt menüelemtől, sajnos a játék talán legnagyobb negatívuma, hogy bármennyire is próbáltam szeretni, alapvetően maga a humor az, ami nem vett le teljesen a lábamról. Adott minden eszköz, így a negyedik falat ujjgyakorlatként áttörő narrátor (akinek nemét a játék indításakor mi választhatjuk meg), a tipikus fantasy szereplők és klisék kifigurázásai, mégis minden igazán jó, ütős poénra jutott valahogy egy-kettő, melyek legfeljebb egy halvány mosolyt csaltak az arcomra vagy annyit sem. Pedig ha van ember, aki vevő lett volna az akár mértéktelenül fárasztó, beteg, elvont poénokra, az én vagyok, mégis, a játék valahogy mintha időről-időre elbátortalanodna, hogy vajon mennyire tolja túl a dolgokat, ennek köszönhetően pedig a hangulat és a báj kíméletlenül leül. A The Dungeon of Naheulbeuk: The Amulat of Chaos összességében szórakoztató, kellemes játék, és ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi egy fantasy paródiára – de ez alapján nem igazán sikerült megértenem, hogy Lang világa vajon hogy arathatott ekkora sikert.
