Kevés játék tűnt el olyan érthetetlenül az előző generáció során, mint a 2K Games kiadásában megjelent The Darkness-sorozat. A Top Cow (az Image Comics alkiadója) ikonikus, a kilencvenes évek derekán debütált karakterének feldolgozásai meglepően jól sikerültek (és a fogadtatásuk sem volt rossz) ahhoz képest, hogy az első rész 2007-es érkezésekor a jó képregényadaptáció még inkább kivétel volt, mintsem gyakorlat.
A konzol-exkluzív első rész, majd a már PC-re is kiadott, öt évvel későbbi második után viszont a sorozat a jelek szerint süllyeszőbe került, és sem harmadik részről, sem újrafeldolgozásról vagy felújításról nem érkeztek konkrét hírek. A jelenségben még furcsább, hogy bár a második részről sokak szép emlékeket ápolnak, az első sokkal ritkábban bukkan fel beszélgetésekben, az elfeledett játékokat összegyűjtő toplistákon, annak ellenére, hogy a PS Now-nak, illetve az Xbox visszafelé kompatibilitásának hála a mai napig elérhető. Egy kis múltidéző, retró játékteszt során pedig megállapíthattam, hogy bár egyes elemei nem öregedtek kimondottan jól, szégyellnivalója sincs más kortársaihoz képest.
Szülinapi meglepetés
Hősünk Jackie Estecado, az olasz maffia bérgyilkosa, akit 21. születésnapján a család feje, egyben nevelőapja, Paulie bácsi megpróbál eltenni láb alól, miután úgy véli, Jackie túlságosan is veszélyezteti egyre kapzsibb és amorálisabb ügyeit. Jackiet más ág is húzza, a jeles napon ugyanis beteljesül rajta a családi átok, és ő válik a teremtés előtti, elemi Sötétség (kísérteties szinkronhangja Mike Patton, a Faith No More énekese és géniusza) gazdatestévé, egy természetfeletti, démoni erővé, mely a saját képére akarja formálni a világot, miközben gazdatestét fokozatosan egy öntudat nélküli, egyszerű, lélektelen bábbá roncsolja. Hősünknek tehát egyszerre kell leszámolnia Paulie-val, az olasz maffia embereivel, és az őket segítő korrupt rendőrökkel, valamint saját lelkéért a Másvilág dimenziójában megküzdenie a Sötétséggel.
A játék, bár egyszerű, mezei FPS-ként indul, nem sokkal a kezdést követően megkapjuk első, a Sötétséghez kapcsolódó képességeinket egy árnyékpajzs, egy drónként irányítható, angolnaszerű csáp, és egy megidézhető démoni csatlós formájában. A Sötétség használata a Jackie által birtokolt energiától függ, melyet a képernyő két oldalán felbukkanó barátságos démonfejeken látható fénysáv jelképez (ezt leszámítva az UI kifejezetten minimalista). Ez a képességek használata, illetve a közeli fényforrások hatására folyamatosan csökken, teljes kimerülésekor pedig hősünk meglehetősen sebezhetővé válik, tekintve, hogy a játék a nehézséget elsősorban az ellenfelek számával és felszereltségével növeli.
Ugyanakkor, ha ügyelünk rá, hogy a fényforrásokat mindig minél hamarabb felszámoljuk, Jackie-t pedig sötétben tartsuk, illetve a leölt ellenfelek teteméből elfogyasszuk szívüket (a Másvilág zombiszerű lényeit másképp véglegesen ki sem tudjuk iktatni), melyekkel folyamatosan fejleszthetjük a Sötétség erejét, nem sok kihívásba akadhatunk. Egy olyan játékról van szó, melyben viszonylag gyorsan állig felfegyverzett démonivadékokat idézhetünk meg, csápjainkkal rongybabaként kenhetjük szét az ellenfeleket a szomszédos épület falán, legvégső képességeink egyikével pedig egy mini fekete lyukat idézhetünk meg, mely elevenen elnyeli az életünkre törő ellenfeleket.
Az MI amúgy sem sikerült kifejezetten fényesre, sem az ellenfelek, sem saját csatlósaink tekintetében. A játék ráadásul nem is túlságosan hosszú, az opcionális mellékküldetések és gyűjtögethető tárgyak pedig bár érdekesek (megnyitható kosztümök alattvalóinknak, képregényfüzetek, koncepciós rajzok, pályaterveket), az átlag játékost nem biztos, hogy sarkallni fogják egy elnyújtott vagy sokadik végigjátszásra is.
A Starbreeze fejlesztői pedig látványosan próbálkoztak még egészen érdekes koncepciókkal is, a játék tévéképernyőin például komplett régi sorozatrészeket és filmeket nézhetünk végig. A prezentáció anno elég mutatós volt, de mai szemmel csúnyácskának hatnak a textúrák és karaktermodellek. Kortársaihoz képest nem számít sem kiemelkedően szépnek, sem csúnyának. Nagyobb probléma inkább, hogy egyes pályák esetében nem éreztem indokoltnak a nagy, nyílt tereket, és zavaróan gyakran találkoztam olyan problémával, hogy percekig kellett keresgetnem a továbbjutás pontos irányát.
Ám ezektől eltekintve a The Darkness mai szemmel sem rossz játék, és változatlanul értetlenül állok a döntés előtt, hogy a 2K, 2012 óta, semmilyen formában nem próbálta feléleszteni vagy folytatni. Már egy felújítás, vagy akár az első rész alapján készült PC-s újrakiadás is jelentene valamit. Addig viszont a pótlás lehetősége megmarad konzolon, amit mindenképp ajánlok.
