Egyszer volt, hol nem volt…
A játék történetéül szolgáló vidéket, Aventasiát háború fenyegeti. A gonosz ugyanis megint gőzerővel dolgozik a világ elpusztításán, de a jófiúk már találtak egy megoldást erre a problémára. Ez nem más, mint egy hihetetlen erőkkel bíró varázstárgy, aminek a helyét egy gremlin tudós fedezte fel, de mielőtt jelenthette volna a Szövetségnek, a rosszarcok elrabolták őt. E nem éppen rózsás helyzetbe csöppen bele három főhősünk. Először Ivót, az elf hercegnőt irányíthatjuk, vele az első dolgunk az elrabolt gremlin megmentése lesz. Miután sikeresen elvégeztük a feladatot, megkapjuk az irányítást Wilbur, a kedves kis gnóm fölött, aki egy törp kocsmában robotol, és mindennél jobban vágyik arra, hogy mágus lehessen, ám nincs lehetősége megmutatni elszántságát. Ekkor érkezik meg az égből az elrabolt gremlin, és gnómunkra bíz egy gyűrűt (igen, azt a gyűrűt), amit el kell vinnie a Seastone-ban székelő főmágusnak. Wilbur és Ivo tehát útnak indulnak a városba (igaz külön), ott csatlakozik hozzájuk a harmadik szereplő, Nathaniel Bonnet léghajókapitány és lila szörnyecskéje, Critter.
Mesehősök
A sztori tehát jó. A három szereplő irányítása kattintással történik, de vannak olyan interakcióval bíró tárgyak, amik csak egy-két karakterünknek elérhetők. Wilbur például kihasználhatja a kis méretét szűkebb akadályok leküzdéséhez, míg Ivo és Nate sokkal ügyesebbek és magasabbak nála. Váltogatni közöttük rendkívül egyszerű, elég a bal felső sarokban levő portrékra bökni, és már azzal mehetünk, akivel akarunk. Hőseink szövege is remek, mindenkinek sajátos világlátása van. Wilbur hős mágus akar lenni, Ivo barátságosabb és kedvesebb, Nate pedig sokkal gyanakvóbb és egoistább a többieknél, Critter meg -- nos, Critter csak úgy van. De nem csak a főszereplőkre igaz a sokszínűség, hanem a többi karakterre is. Ott van például a Halál, aki belefáradt az életbe (?!) és inkább nyit egy temetkezési vállalatot az élőknek, de utunk során találkozunk még kétfejű ogréval, metroszexuális paladinnal, egy kriptányi élőhalottal és hadviselt gnómnagypapával is.
Meseszép
A grafika pedig szép. A kiadás óta eltelt hat év ugyan már egy kicsit meglátszik a textúrákon, de ez nem akkora baj. Mind az öt fejezet helyszíne szépen kidolgozott, és látszik rajtuk a fantasy-jelleg. Sokféle területen fordulunk majd meg, nem éppen rövid (12-14 órás) kalandunk során. Seastone városa, a lápvidék, a halotti kripta mind-mind érdekes helyszín, tele interakcióval. Az interaktív pontokat a szóköz billentyű lenyomásával ki lehet emelni a háttérből, így nem kell végigsétáltatni a kurzort minden tereptárgyon. Aminek van valami jelentősége, ahhoz karakterünk egy rövid mondatot fűz, vagy (ha lehetséges), el is teszi azt. A tárgylista a képernyő alján található, de ez nem fog zavarni munket, ugyanis csak akkor jelenik meg, ha az egér elég közel kerül hozzá. A cuccainkat a legtöbb esetben kombinálhatjuk egymással (sőt kell is), így egy teljesen úgy dolgot készíthetünk belőlük. Ha új területre kerülünk, érdemes azonnal minden használhatót begyűjteni, mert lehet, hogy az egyik lesz egy másik probléma megoldása.
Folytatjuk…
A The Book of Unwritten Tales tehát bátran sorolható a jó minőségű kalandjátékok közé. Nem lehet benne annyira könnyen elakadni vagy veszíteni, mivel ez egy kalandjáték, amiben nem halhat meg senki. Akinek pedig nem volt elég ez a kaland, az próbálja ki a 2012-ben megjelent The Critter Chronicles című epizódot, ami Nate és a Critter találkozásáról és közös kalandjairól mesél, afféle előzményként. Jó hír, hogy nemrég megjelent a számozott második rész is, amely tovább szövi Wilbur, Ivo, és Nate kalandjait. Aki pedig még nem próbálta ezt a játékot, annak nem kell mást tennie, csak beszerezni a januári PC Gurut!
