„Sometimes The Hand of Fate must be forced!”
Az epikus történet e fejezete a draenei-okkal függ össze, ezzel visszanyúlva egészen a gyökerekig. Karabor temploma egykor spirituális menedékként szolgált, ám a Mannoroth vérétől korrupt orkok lerohanták azt, és lemészárolták védőit. Ekkor az árnytanács székhelyévé tették, és egy új – lakói kegyetlenségéhez méltó – nevet kapott: innentől kezdve Fekete Templomként emlegették. Gul’dan, az orkok karizmatikus boszorkánymestere halála után egy Pit Lord, Magtheridon foglalta el az építményt, és önkényűen kikiáltotta magát (az akkora már darabjaira hullott) Draenor urának. A démon a kipusztulás szélére hajszolta a draenei-okat, kik Akama, egy idős, ám tapasztalt harcos vezetésével vették fel a kesztyűt. Míg minden egyes lekaszabolt démon helyébe kettő lépett, addig a menekülő törzsek egyenként megadták magukat, így Akamának rá kellett döbbennie, hogy az aktuális szituációban a semlegesség előbb-utóbb kihaláshoz fog vezetni. Szövetséget kötött Ilidan Stromrage-dzsel, és szélesebb baráti körével - Lady Vashj nagáival, illetve a Kael’Thas Sunstrider (vérelf vezér) alá rendelt csapatokkal. Együttes erővel sikerült bevenniük Hellfire Citadelt, ezzel a magba hatolva, és belülről robbantva szét Magtheridon évek alatt kiépített birodalmát. A véráztatott trón nem maradt kihasználatlanul: Ilidan átvette a korrupt ork csapatok feletti irányítást, majd megnevezte székhelyét – nem meglepő módon – a Black Temple-t. Renegát elf cimboránk folytatta azt, amit Gul’dan félbehagyott. Outland és törzsei kárára energiákat halmozott fel, az ellenálló népeket (köztük a megtört draeneiokat) leigázta. Akama pedig túl későn vette észre, hogy – az amúgy sem bizalomgerjesztő – Ilidan aljas mágiával magához láncolta; így megakadályozva, hogy az Ashtongue Deathsworn (Outland legveszedelmesebb menekült törzse) és vezére fellázadjon. 10 évet szolgált Ilidan alatt Akama, és eközben kereste a lehetőséget népe felszabadítására, mígnem a tapasz eljövetelével megtalálta…
Az Áruló és kompániája
Egy effajta csavaros történet megismerése után joggal kérdezheti az érdeklődő, hogy vajon mit tartalmazhat egyetlen patch, mely miatt érdemes több ezer karaktert virtuális papírra vetni. Egy kiegészítőre való újítás a válasz, mely hatalmas közhely egy Blizzard termék tesztelése esetében, ám mélyen igaz.
Emlékszem, hogy kicsiny guildünk csapatával épphogy csak kihevertük a forradalmi instance-okkal járó időutazás által kiváltott sokkot, mikor a Black Temple első nagyobb harcánál keresgéltük az állunkat, mely valahol a földön landolt. Bár az első boss, a naga hadúr figyelemre méltó méretétől mindenkiben megkérdőjeleződött győzelmünk, leginkább a megújított elemek miatt tekintettünk tágra nyílt szemekkel monitorunkra. Tempest Keep után ismét visszatér az ellenfél fegyverének, tárgyainak felhasználása, mely üde színfolt az egyébként is monumentális harcokban. Esetünkben egy korall lándzsát kell kioperálnunk elhasaló bajtársainkból, majd azzal szétzúzni a főszörny által generált pajzsot minden egyes percben, miközben a csapatban lévő 25 fő végzi szokásos teendőit. A Black Temple-ben nem található két egyforma fázisokkal teletűzdelt harc. Mindegyiknek van egy tulajdonsága, mely megadja az egyediségét. Az alapja lehet kevés idő alatt bevitt nagy sebzés, (damage per second race), de építhetünk rengeteg életerőponttal megáldott karakterünkre, karöltve rengeteg gyógyító képességű pappal, druidával. Az elhelyezkedés is rendkívül fontos. Ha netán a boss térható, rosszabb esetben passzív aurát használ, egy bizonyos távolságon (yardon) kívülre kell futni; ám az is gyakran megesik, hogy állandóan egy útvonalat követ, miközben iszonyatos sebzéseket osztogat szerte a csapatban. Itt megemlítem, hogy a Black Temple a Caverns of Time 25 fős szárnyában tomboló harc tüzében edzett játékosokat várja, és csak azoknak nyílik meg, akik egy meglehetősen sok időt felhabzsoló küldetést megoldanak.
Az új instance Akama népének felszabadítását és Ilidan Stormrage bukását dolgozza fel, miközben sorra cseréljük le azokat a cuccokat, melyekért hónapokat küzdöttünk a Hyjal-hegyi ütközetben. Apropó, Hyjal. A Burning Crusade retrospektív csatája amolyan „old school” érzéssel párosult, melyben a boss életpontját (HP) kellett redukálni, ezalatt pedig nem hogy halálról, de még egy rossz mozdulatról sem lehetett szó (lásd: Archimonde). A Black Temple ebből a szempontból könnyebb, a fázisokra lebontott harcoknak mindig van egy biztos pontja, nevezetesen a visszatérő speciális képességek (erről lentebb olvashatsz).
Most, hogy mindenki előtt körvonalazódni látszik, milyen konfliktusokat tartogat az új tapasz, rátérek arra, hogy hányféle monstrummal tömték tele a templomot. A belépés a fal ostromakor keletkezett törésen lehetséges, melyen keresztül a csatornákba jutunk, ahol – a már említett - Naj’entus hadúr és nagái rendezkedtek be, de ezen a helyen járőröznek az általuk megidézett vízelementálok is. Egy megrepedt csövön keresztül juthatunk fel a templom előterébe, mely kiképzőtáborként funkcionál. A terepet elözönlötték a veterán orkok, kik a zöldfülű, ám szintén korrupt tanoncokat spártai nevelésben részesítik. E hatalmas nyitott teret a spirálsemmis (Twisting Nether) egyik ura sajátította ki: Supremus, egy kék lángban égő 50 méteres infernal, aki méretét meghazudtoló módon tudja rávetni magát áldozatára. Ha túljutottunk rajta, akkor a Sanctuary of Shadows névvel ellátott részbe kerülünk, mely tulajdonképpen egy „körforgalom”, tele az ismert démonokkal. Az öt elágazás összesen 7 bosst tartogat még. Köztük a legkönnyebb Akama árnya, mely Ilidanhez köti útitársunkat (igen, a harcok kisebb hányadában Akama aktívan részt vesz). A csata olyannyira könnyű, hogy a terembe beözönlő ellenséges egységekkel többet fogunk harcolni, mint magával az alannyal, kinek eliminálása után folytatódik a sztori, egy látványos átvezetőben.
Ha homlokegyenest Gorefiend’s Vigil-be megyünk, akkor Teront, egy meglehetősen intenzív mágiával operáló boszorkánymestert kell kiiktatnunk. A konfliktus alapja egy dps-verseny: a boss szüntelenül shadow alapú varázst használ, mely lassan felőrli még a legnagyobb ellenállással rendelkező katonát is. Ám nem ez adja meg a dolog pikantériáját, hanem a két dimenzióban folyó harc. Gorefiend „Shadow of Death” nevezetű igéje miatt (mely véletlenszerűen kiválasztott játékoson jelenik meg) az illető 55 másodpercen belül meghal, ám – két világ közt - szellemként végeznie kell a raid életére törő négy rémmel (forradalmi újítás, Blizzard módra). A következő agónia által körbefont hely a Halls of Anguish, melyben a szenvedés, a szenvedély, illetve a düh alakot öltött, és csak arra vár, hogy Ilidan uralmát megkérdőjelező illetőkkel végezzen. Többfázisú, változatos harcról beszélünk: az említett három esszencia legyőzése ugyanennyi, egymástól teljesen eltérő stratégiát igényel. A szárny másik végében egy mutálódott monstrum, Gurtogg Bloodboil álldogál, talpig páncélban. Vállalkozók számítsanak rá, hogy a boss meglehetősen nagy sebzést képes okozni szerte a raidben; ám ez előnyére is válhat az embernek, hiszen a vérszomj hamar elveszi az eszét. Ha pedig ez megtörténik, csak és kizárólag egyetlen emberre fókuszál, míg a hátulról a többiek végrehajtják a masszázst. A negyedik elágazás végén maga Outland ura meditál, az árnytanács pedig őrt áll az áruló kapuja előtt. Mindkét csata fergeteges (messze felülmúlja az eddig látottakat), így nem is szeretném megvonni tőletek a megismerés élményét.
Az utolsó út a templom kijárata felé vezet, melyet szintén érdemes megcélozni, hiszen az instance-on kívül pont annyi újítás történt, hogy egy 30 oldalas irománnyá duzzadjon a changelog...
Erő és becsület
Az előbbi szakasz utolsó tagmondatából következik, hogy nem tudom egy cikkbe ömleszteni a tapasz összes újdonságát, csupán a legfontosabbakra térnék ki.
A több száz kasztcsiszolás közül kiemelkedik a druidák leggyorsabb utazó formája, mely akárcsak az eddigiek esetében, az alakmódosító varázsigék ellen védi meg az illetőt, ki mellesleg immúnis lesz a mozgást gátló tényezőkre is, továbbá lehetővé teszi, hogy repülhessen, közel 280%-os sebességgel. Ha valaki nem e rasszba tartozik, nincs miért aggódnia: elérhetővé tették Draenor egzotikus hátasát, a Nether Drake-et is. Egy hosszú küldetéssorozattal, feltornázott reputációval, illetve közel ötezer aranytallér kipengetésével egy minutum alatt szelhetjük át a spirálsemmist.
Két nagy kiterjedésű territórium vált aktívvá a patch érvénybe lépésével. Az egyik, a Terokkar erdő délkeleti részén lévő Skettis, az Arakkoa faj főbázisa. Dolgunk abban az esetben lesz e madárszerű lényekkel, ha a Sha’tari Skyguard nevű szervezetnél jelentkezünk munkára. A toborzó az ogrékkal való leszámolás után a hegyekbe küld minket, ahol hírnevünket az egekbe tornázhatjuk – szó szerint, hiszen mércénk maximalizálásával megszerezhetjük a spóradenevért, egy kicsi, ám sárkányokat megszégyenítő módon manőverező repülő hátast. A másik frakció a Blade’s Edge Mountains tüskéi közt, egy kiégett terepen vert tábort. Ez pedig nem más, mint a „felvilágosult” ogrékból verbuválódott csapat, az Ogri’la. Támaszpontjuk azonos néven található meg a Lángoló Légió kódnevekkel ellátott kohói, és Neltharion fekete sárkányraja szorításában. Az ogrék tulajdonképpen egy kristálynak köszönhetik életüket, melynek sugárzása lehetővé tette számukra a logikus gondolkodást, ezzel együtt a túlélést és a kommunikációt a külvilággal. Mindkét frakció tartogat ötfős harcokat, jutalmat és megbízásokat naponta. Jóval kisebb kaliberű, ám mégis említésre méltó újítás a Konzorciummal jó kapcsolatokat ápoló illetők számára, az Ethereum faj ritkítása, az Ultris manakohó lábánál. Változatos questekkel teletűzdelt harc ez, melynek átvészeléséért további pontokat zsebelünk be, a végén, pedig instance-képes fegyverekre tehetünk szert. A játékos elleni harcok kedvelői egy új arénát hódíthatnak meg, a Lordareon romjai közt elterülő, élőholtaknak lakhelyül szolgáló, sötét ringet, mely a szokásos funkciókkal lett ellátva.
A felsorakoztatott tényezőkben nem található egyetlen hibás elem sem. A Blizzard tervezett, alkotott, és ismételten tarolt - már ami az eladásokat és a játékmenetet illeti –, mindezek ellenére sokak szerint a WoW a Warcraft-univerzum meggyalázása. Valljuk be, van némi igazság e merész kijelentésben.
„Betrayer. In truth, I was the one, who was betrayed!”
Míg a fejlesztőcég azon van, hogy a World of Warcraftnak az MMORPG-k turbulenciájában is megmaradjon utánozhatatlan stílusa, egyedisége, addig a negyedik dimenzió gonosztevőit, hőseit küldik vágóhídra. Az alapjátékban is félisteneket kényszeríthettünk térdre, ám a Burning Crusade a Black Temple folttal együtt túltesz ezeken a harcokon. A sztori részesei lehetünk, ám elég magas áron (és itt nem csak a 8000 (!) forintos gamecardról beszélek): a Warcraft RTS-ekben megkedvelt karakterek fejét kell vennünk, majd egy év elteltével a most epikusnak kikiáltott harcok körülbelül akkora kihívást fognak nyújtani, mint egy séta a parkban. A konzervatív gondolkodású rajongóknak tehát ajánlott megfontolni a vételt, és nem csupán ezen okból kifolyólag: a hetvenes szint elérése közel fél tucat feltöltőkártyát fog felemészteni, és ezáltal rengeteg szabad órát is.
A Lineage II-vel ellentétben itt nem a boss életerejét jelző oszlop centis csonkká égetése az, amely több órán keresztül tart, hanem az instance által megkövetelt felszerelés beszerzése. Itt pedig megragadnám az alkalmat, hogy megemlítsem az eddigi Blizzard-produktumok kritikus pontját: a felszerelést (WoW-szlengben: loot). A játékosok menetrendszerűen lecserélik azon a cuccaikat, melyekért minden vasárnap fél térdre ereszkedtek a lakóhelyükhöz legközelebbi Krisztus szobornál. A Black Temple azonban a szokásosnál is durvább kínálattal állt elő. A Unique, illetve Epic típusú tárgyak mind-mind egyedi darabok, nem csak névben térnek el egymástól. Minden egyes acél kiváló, kibővítik a Burning Crusade páncélszettjét, a Tier 6-ot (a mellvértet magától Ilidantől kell elszednünk). Az alapjáték óta először maradandó, legendás fegyvereket forgathatunk: hibrid cimboránk egykezes kardjait. E két penge szorosan összefügg egymással, és démonok irtásához megfelelő bonuszokkal ruházzák fel használójukat.
A zseniálisan megkomponált melódiák a loothoz vezető kalandozások velejárói. Karakterünk fejlődésének utolsó fázisában a hatalom hangjegyeitől duzzadt a kotta. A Black Temple a témát teljesen másfelől közelíti meg: a komponista, Jason Hayes pesszimizmust sugárzó audioanyaggal lepte meg a nagyérdeműt. Minden egyes teremben más nóta zendül fel, s ahogy menetelünk úti célunk felé, úgy lesz egyre reménytelibb minden egyes hangjegy, majd az ellenséges csapatok megpillantásakor zavaros hegedűszóval véget ér a dal. Mindenki döntse el magában, hogy a fantasztikus vagy lenyűgöző jelzővel dicséri-e a zenei anyagot.
Aki aktívan figyelte a Burning Crusade fejlesztését, az tudhatja, hogy a programot nem tudták befejezni. Orvoslás végett pedig megkaptuk eme ingyenesen letölthető tapaszt, melynek újításai láncreakciót indítottak be a Blizzard szerverein. A hónapok alatt felgyülemlett reputációval felszerelést szerzünk, ezáltal egyre magasabb szintre jutunk, majd az instance-ban új élményekre teszünk szert. Így kapunk egy végsőkig átgondolt játékmenetet, kopottas, ám hangulatos vizuális körítést, továbbá jól megkomponált muzsikákat. Nem csoda, hogy disztribúció terén még a pestis is elszégyellheti magát, e folttal megtoldott remekmű mellett.
