The Amazing Spider-Man 2 teszt

Ha jobban belegondolunk, már a kezdeti jelek sem voltak túl biztatóak. A hivatalos bejelentés után hónapokig semmit nem lehetett hallani a játékról, Pókember legújabb virtuális kalandja tulajdonképpen nulla marketinget kapott, és összesen nagyjából négy előzetes videó készült hozzá. Persze a moziadaptációkat sosem övezi hatalmas csinnadratta, de hát mégiscsak egy falmászós alkotásról van szó. A fejünket viszont akkor kaptuk fel először, mikor kiderült, hogy a The Amazing Spider-Man 2 kifejezetten nyomott áron, 30 euróért lesz megvásárolható a Steamen. „Ohó, ha valamiért már az Activison sem mer sok pénzt kérni, akkor ott valami nagy baj lehet.” – gondoltuk, és bár így lenne ötösünk a lottón...

Ez nem az a Pókember

Mielőtt rátérnénk a játékmenet taglalására, gyorsan tegyük tisztába ezt a pókruhát. A The Amazing Spider-Man 2 nem a hasonló című film feldolgozása, hanem az első mozifilm után játszódó előző rész  folytatása, méghozzá teljesen új (mondhatni alternatív) történettel. Ugyan itt is lesz Zöld Manó és Elektró, de egyáltalán nem úgy zajlanak az események, mint a filmben, ráadásul itt ki is tágul az univerzum, és az elődhöz hasonlóan egy gonoszokkal és egyéb ismerős karakterekkel jócskán megtömött történetet kapunk. Ez alapvetően jó dolog, sőt, az alapszituáció, miszerint a még mindig kezdő Pókembert a tapasztalt Kraven veszi a szárnyai alá, kifejezetten ígéretesnek tűnt. Nagy kár, hogy az írók nem tudtak mit kezdeni az ötlettel, így az innen-onnan összeollózott, szuperbűnözőkkel telenyomott sztori végeredményben ugyanolyan csapnivalóan gagyi (és unalmas) lett, mint a játékmenet. És higgyétek el, az utóbbi tényleg kifejezetten borzalmas...

Hogy lehet ezt elrontani...?

A játék kritikán aluli minősége már csak azért is furcsa, mert a fejlesztést az a Beenox nevű csapat végezte, amelynek ez a negyedik önálló Pókember játéka, és tettek már ők le az asztalra értékelhetőt is a Shattered Dimensions képében. Maga a játék alapjaiban egyenes ági leszármazottja a 2012-es The Amazing Spider-Mannek, azaz ezúttal is kapunk egy fő történetet, egy szabadon bejárható Manhattant, fejlődési rendszert, sok akciót, némi lopakodást, továbbá rengeteg mellékküldetést és gyűjtögethető cuccokat. Ez így leírva mondjuk egyáltalán nem hangzik rosszul, viszont az említett összetevők színvonala annyira kritikán aluli, hogy alig akad olyan része a játéknak, amit tényleg önfeledten lehet élvezni.

Kezdésnek ott van a nyitott város, ami – és most bocsássatok meg a szóhasználatért – szó szerint ocsmány, egy hatalmas, bármiféle stílust vagy hangulatot nélkülöző barna massza, amiben minden ház úgy néz ki, mint egy hatalmas kartondoboz. És nem csak az épületek katasztrofálisak, de a járművek, a civilek, az ellenfelek és úgy általában minden, aminek egy játékban általában köze van a grafikához (még a menürendszer is a '90-es éveket idézi, ormótlan gombokkal és pixeles feliratokkal). A The Amazing Spider-Man 2 konkrétan rondább, mint a 2012-es elődje, olyan, mintha egy PS2-es játékot portoltak volna át PC-re és manapság divatos konzolokra.

Azt persze tudjuk, hogy a grafika nem minden, és az ASM2 nem is attól lesz rossz, hogy éppenséggel csúnya. Sokkal inkább attól, hogy az ember nem élvezi a vele töltött perceket. A kamerakezelés botrányosan rossz, Pókember animációja sokszor olyan, mintha egy 12 éves kissrácot látnánk egy karton kóla és nyolc darab Snickers elfogyasztása után, ráadásul ahelyett, hogy hagynának minket jókat bunyózni (mert azzal például nincs nagy baj), sokszor kénytelenek vagyunk unalmas töltelékküldetésekben Peter Parkert irányítani, szűk épületekben bolyongani, vagy éppen a falon mászva lopakodni (á la Arkham-játékok). Az ellenfelek csendes kiiktatásával persze nem lenne semmi baj, ha az ember nem őszülne meg az ilyen részeknél. A kamerakezelés hibái ekkor jönnek elő leginkább, a függőleges és vízszintes felületek közti váltást követően sokszor azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk, és merre nézünk. Hősünk ráadásul hiába rendelkezik egy, az ilyen szituációkat segíteni hivatott pókösztön nézettel, a gyakorlatban ez a funkció csak még jobban megnehezíti a dolgunkat. A legújabb Batman-játékokból kölcsönvett megoldás ugyan piros aurával jelöli az ellenfeleket, cserébe viszont szinte teljesen elmossa a karaktereket övező környezetet, így máris lőttek a normális tájékozódásnak és az akció hatékony kivitelezésének. Marad a káromkodás és a helyszínek bemagolása, persze csak többszöri újrakezdést követően (mert ha kiszúrnak, akkor dádá, kezdheted elölről az egészet...).

Almabaj

Mindezt némileg ellensúlyozhatná, hogy van egy hatalmas és szabadon bejárható város, mellékküldetésekkel, de a fejlesztők itt sem tudtak mit kezdeni a rájuk szakadt lehetőségekkel. Hősünk utcai bunyók, lövöldözések, égő házak és hatástalanításra váró bombák végeláthatatlan (és agyzsibbasztóan monoton) tengerében találja magát, és a játékosnak még azelőtt elmegy a kedve az élettől, hogy elérné a megoldásra váró balhék felét. Mindezt csak súlyosbítja, hogy a tervezők újdonságnak tűnő alibi játékelemekkel (fotózás Peterrel, lényegtelen párbeszédopciók a főbb karakterekkel) terhelték a program minden részét, így a szabadban történő utazgatást is. Kapunk egy morálrendszert, ami elméletben azt mutatja, hogy Pókember mennyire figyel a városban zajló dolgokra, tehát ha kiütünk pár rosszfiút, segítünk a tűzoltóknak, vagy hatástalanítjuk a bombákat (esetleg teljesen debil módon behálózzuk a minket ócsároló plakátokat), akkor jó irányba mozdul a mutató. És, hogy mivel lehet mínuszba menni? Tulajdonképpen semmivel, az egyes küldetések után egyszer csak negatívba vált a kijelző, mi pedig ismét mehetünk civileket menteni vagy bombákat hajkurászni, máskülönben nem lesz nyugtunk a lépten-nyomon ránk törő rendfenntartó robotoktól.

Csepp a tengerben

Bár a The Amazing Spider-Man 2-nek is megvannak a maga jó pillanatai, úgymint a megreformált hálóhinta (már használhatjuk a bal és jobb kezünket is, és nem lehet az égbe lőni a hálót), a különböző kosztümök megszerzése, a látványos harc, vagy épp a főellenfelek (Vezér, Sokkoló, Vérontó, Fekete Macska, Zöld Manó, Elektró, sőt, még Kravenis), de még ezek is kevesek ahhoz, hogy tényleg élvezzük a játékot. A házak közti száguldás örömét tompítja a lelombozó látvány, az unalmas mellékküldetések lavinája és hősünk hátborzongatóan pocsék szinkronja, a harcos részek izgalmát pedig elnyomják a botrányos átvezetők, a baltával faragott karaktermodellek, és azok a frusztráló etapok, amelyeken muszáj átverekednünk magunkat, hogy végre eljuthassunk a várva várt ellenfelekig. Az ember küzd (és bízva bízik), próbálja megszeretni a játékot, de mindig akad valami, ami kizökkent, megdöbbent, vagy épp felbosszant, és arra sarkal, hogy a sarokba hajítsuk az egészet.

Nem vártunk sokat a legújabb Pókember játéktól, de az Activison és a Beenox még a legmerészebb elképzeléseinket is bőven alulmúlta, és a kiadó-fejlesztő páros elkészítette az eddigi legrosszabb hálószövős játékot, egy olyan programot, amihez képest még a Spider-Man: Edge of Time is mestermunkának tűnik. Most már csak abban bízunk, hogy a Marvel a filmekhez hasonlóan végre visszaszerzi a játékkészítés jogait, és megszabadít minket az olyan képregényhősökhöz méltatlan csalódásoktól, mint amilyen a The Amazing Spider-Man 2.