Azok azonban, akik manapság csupán nevük alapján ítélik meg (és el) őket, néhanapján levehetnék szemellenzőjüket, ugyanis azok az idők már elmúltak (vagy legalábbis elmúlni látszanak), amikor a City értékelhetetlen programokat tett le az asztalra (zárójelben megjegyzem, kalandjátékok terén nem muzsikáltak olyan rosszul korábban sem, lásd a Chronicles of Mystery és az Art of Murder sorozatokat).
Nem véletlen, hogy az FPS stílus ennyire népszerű: látványos, akciódús és könnyed kikapcsolódást nyújt a fárasztó iskola- vagy munkanapok végén hazatérő „hétköznapi hősöknek”. Tesztem alanya ezen kritériumoknak tökéletesen megfelel, hiszen bár grafikailag nem ér fel az AAA kategóriás játékokhoz, a FEAR alatt már bizonyított Jupiter EX motor azért nem vall szégyent: a robbanások és a tűz jól néznek ki (jobban, mint pár AAA-játékban...), s a fröccsenő vér, vagy a fémen megpattanó golyók szikráinak effektjei is remekül festenek. Van pár szétlőhető tereptárgy is (edények, dinnyék), bár ezek száma meglehetősen csekély -- tény viszont, hogy az elpusztíthatatlan, arab muzsikát játszó rádiót kár is lett volna megsemmisülni hagyni...
Tartalom terén azonban már jócskán alulmarad nevesebb vetélytársaival szemben a Terrorist Takedown 2. A sztorira nem érdemes sok szót pazarolni: Tony „Claymore” Snyder kapitányt testesítjük meg, akinek egy meg nem nevezett közel-keleti országban kell kiszabadítania két túszt. Őszintén szólva ennyi is az egész, bár számíthatunk egy-két (meglehetősen sablonos) fordulatra is. A program kezdetén a készítők bemutatják nekünk csapatunkat -- ám nem elég, hogy 23-24 éves létükre kb. negyvennek néznek ki, még velünk se tartanak a játék során. Nagyon realisztikus, meg kell hagyni, magam is így képzelek el egy valódi túszmentő akciót…
A történet során rövid ideig lesz egy helyi kísérőnk is, név szerint Saleem, aki bár nagyon erősen szorongatja a fegyvert, miközben jön mögöttünk/mellettünk, az égvilágért nem eresztene egy-egy sorozatot a ránk törő fegyveresek közé. Előfordult, hogy pont Saleem előtt állt egy katona, aki lőtt rám, társam puskájának csöve tán még súrolta is az ellenséges baka felszerelését, de az Istenért (vagy Allahért?) sem szerette volna bepiszkolni kezeit, meghagyta ezt nekem. Az ellenfelek egyébként a játékos teljes mozgásrepertoárját felsorakoztatják: leguggolnak egy-egy tereptárgy mögé, kilesnek, gránátokat dobálnak, az összkép azonban korántsem ilyen fényes -- bár szerintem senki sem vár el egy abszolút budget-kategóriás alkotástól eget rengető mesterséges intelligenciát.
Arzenálunk mindösszesen 13 fegyverből áll, illetve lehetőségünk nyílik a stílus szinte minden játékában előforduló rögzített gépágyús tüzelésre is, egy-két alkalommal pedig a „snake cam” is bevethető (ez egy apró, ajtó alatt átdugható kamera, mellyel kifigyelhetjük egy helyiségben ellenfeleink elhelyezkedését; bár sok haszna nincs, de mindenképpen figyelemreméltó apróság). Hozzáteszem, így utólag belegondolva a jó tucatnyi lőszerszámból 3-4 darabnál többet nem használtam a végigjátszás során. Apropó, végigjátszás… A kampány akár egyhuzamban kipörgethető, ugyanis bő 2,5 óra elég a teljesítéséhez, amit ugyan kitolhatunk még a többszemélyes móddal, ha egyáltalán találunk játékos(oka)t, akivel vagy akikkel megküzdhetünk.
A játékban a teljes pályát mutató térképet nem találunk, azonban nem is lesz szükségünk rá, lévén a minimap is bőségesen elég, hiszen ezen mindig láthatjuk a szükséges haladási irányt. Apró pozitívum még, hogy számos játékkal ellentétben bármikor változtathatunk a nehézségi fokon, ha esetleg az aktuális beállítás nem felelne meg igényeinknek, képességünknek.
Hangok terén sem teljesít valami jól a program: el-elcsúsznak a fegyverhangok, a szinkron meglehetősen amatőr, és az egyéb hangeffektek sincsenek a topon (mindez nyilván szintén az alacsony költségvetés számlájára írható), de úgy nagy átlagban azért nem zavaró az összhatás.
Bár még közel sem említettem minden furcsaságot, amivel össze lehet futni a játékban (például egy, a háztetőn lelőtt ellenfél vére úgy teríti be az eget, mintha plafon lenne ott és hasonlók), de összességében nincs lesújtóan rossz véleményem róla. Hogy kinek ajánlom a Terrorist Takedown második részét? Gyengébb, régi hardverrel, némiképp vékonyabb pénztárcával rendelkezőknek, valamint pár óra felhőtlen szórakozásra vágyó akciórajongóknak.
A külcsínnel nincs akkora gond...
Nem véletlen, hogy az FPS stílus ennyire népszerű: látványos, akciódús és könnyed kikapcsolódást nyújt a fárasztó iskola- vagy munkanapok végén hazatérő „hétköznapi hősöknek”. Tesztem alanya ezen kritériumoknak tökéletesen megfelel, hiszen bár grafikailag nem ér fel az AAA kategóriás játékokhoz, a FEAR alatt már bizonyított Jupiter EX motor azért nem vall szégyent: a robbanások és a tűz jól néznek ki (jobban, mint pár AAA-játékban...), s a fröccsenő vér, vagy a fémen megpattanó golyók szikráinak effektjei is remekül festenek. Van pár szétlőhető tereptárgy is (edények, dinnyék), bár ezek száma meglehetősen csekély -- tény viszont, hogy az elpusztíthatatlan, arab muzsikát játszó rádiót kár is lett volna megsemmisülni hagyni...
…mint a belbeccsel
Tartalom terén azonban már jócskán alulmarad nevesebb vetélytársaival szemben a Terrorist Takedown 2. A sztorira nem érdemes sok szót pazarolni: Tony „Claymore” Snyder kapitányt testesítjük meg, akinek egy meg nem nevezett közel-keleti országban kell kiszabadítania két túszt. Őszintén szólva ennyi is az egész, bár számíthatunk egy-két (meglehetősen sablonos) fordulatra is. A program kezdetén a készítők bemutatják nekünk csapatunkat -- ám nem elég, hogy 23-24 éves létükre kb. negyvennek néznek ki, még velünk se tartanak a játék során. Nagyon realisztikus, meg kell hagyni, magam is így képzelek el egy valódi túszmentő akciót…
A történet során rövid ideig lesz egy helyi kísérőnk is, név szerint Saleem, aki bár nagyon erősen szorongatja a fegyvert, miközben jön mögöttünk/mellettünk, az égvilágért nem eresztene egy-egy sorozatot a ránk törő fegyveresek közé. Előfordult, hogy pont Saleem előtt állt egy katona, aki lőtt rám, társam puskájának csöve tán még súrolta is az ellenséges baka felszerelését, de az Istenért (vagy Allahért?) sem szerette volna bepiszkolni kezeit, meghagyta ezt nekem. Az ellenfelek egyébként a játékos teljes mozgásrepertoárját felsorakoztatják: leguggolnak egy-egy tereptárgy mögé, kilesnek, gránátokat dobálnak, az összkép azonban korántsem ilyen fényes -- bár szerintem senki sem vár el egy abszolút budget-kategóriás alkotástól eget rengető mesterséges intelligenciát.
Arzenálunk mindösszesen 13 fegyverből áll, illetve lehetőségünk nyílik a stílus szinte minden játékában előforduló rögzített gépágyús tüzelésre is, egy-két alkalommal pedig a „snake cam” is bevethető (ez egy apró, ajtó alatt átdugható kamera, mellyel kifigyelhetjük egy helyiségben ellenfeleink elhelyezkedését; bár sok haszna nincs, de mindenképpen figyelemreméltó apróság). Hozzáteszem, így utólag belegondolva a jó tucatnyi lőszerszámból 3-4 darabnál többet nem használtam a végigjátszás során. Apropó, végigjátszás… A kampány akár egyhuzamban kipörgethető, ugyanis bő 2,5 óra elég a teljesítéséhez, amit ugyan kitolhatunk még a többszemélyes móddal, ha egyáltalán találunk játékos(oka)t, akivel vagy akikkel megküzdhetünk.
A játékban a teljes pályát mutató térképet nem találunk, azonban nem is lesz szükségünk rá, lévén a minimap is bőségesen elég, hiszen ezen mindig láthatjuk a szükséges haladási irányt. Apró pozitívum még, hogy számos játékkal ellentétben bármikor változtathatunk a nehézségi fokon, ha esetleg az aktuális beállítás nem felelne meg igényeinknek, képességünknek.
Hangok terén sem teljesít valami jól a program: el-elcsúsznak a fegyverhangok, a szinkron meglehetősen amatőr, és az egyéb hangeffektek sincsenek a topon (mindez nyilván szintén az alacsony költségvetés számlájára írható), de úgy nagy átlagban azért nem zavaró az összhatás.
Akció vége
Bár még közel sem említettem minden furcsaságot, amivel össze lehet futni a játékban (például egy, a háztetőn lelőtt ellenfél vére úgy teríti be az eget, mintha plafon lenne ott és hasonlók), de összességében nincs lesújtóan rossz véleményem róla. Hogy kinek ajánlom a Terrorist Takedown második részét? Gyengébb, régi hardverrel, némiképp vékonyabb pénztárcával rendelkezőknek, valamint pár óra felhőtlen szórakozásra vágyó akciórajongóknak.
