A Tekken 7 bejelentésekor még úgy tűnt, hogy az egykor playstationös, majd konzolszinten multiplatformmá lett sorozat visszatér a gyökereihez, és csak a PS4 tulajdonosok örülhetnek az új epizódnak. A Bandai Namco azonban már nem az a kiadó, ami egykor volt: a játékgépek mellett a cég a PC-t is favorizálja, legfontosabb játékai rendre megjelennek számítógépre is, ezt a trendet pedig a Tekken 7-nek is követni kellett, így esett, hogy a verekedős játékok egyik legnagyobb titánja is bekerült a Steam áruházába. Az öröm nagy volt, főleg miután kiderült, hogy az átirat remek lett – annyira, hogy a PC-k teljesítménybeli előnye miatt most ezen a platformon a legjobb tekkenezni.
Nem szokásom rögtön a technikai részletekkel kezdeni egy tesztet, itt viszont kikívánkozik belőlem a Namco Bandai dicsőítése, a steames verzió ugyanis egyszerűen pazar. Az egy dolog, hogy még egy közepes gépen is remekül néz ki és fut, de a sok rokon játéknál jelentkező szerverproblémák sem keserítik meg a játékos életét – oké, a megjelenést követő 1-2 napban voltak furcsa kilépések és fagyások, de ezeket villámgyorsan javították, ennyi pedig 2017-ben azért (sajnos) belefér. A program egyébként az Unreal Engine 4-en alapul, ennek köszönhető a remek optimalizáltsága és a tény, hogy jól skálázható – summa summarum, ha több releváns platformmal rendelkezel, akkor is érdemes a PC-s kiadást választani, ha másért nem, hát az ára miatt (a PC-s kiadás cirka 5000 forinttal olcsóbb a konzolosnál, és nem tartalmaz lemezt, csak letöltőkódot).
Jó-jó, de mi is ez?
Persze nem szabad elfelejteni, hogy a Tekken eddig nem volt jelen PC-n, így bizonyára akadnak olvasók, akinek fogalmuk sincs róla, miért is nagy szám ez a játék. Na, szóval a Tekken egy verekedős széria, ami játéktermekben és PlayStationön kezdte életútját, hogy letaszítsa a trónról az akkor nagyon menőnek számító SEGA féle Virtua Fightert (ez a sorozat mára gyakorlatilag kihalt). Az idők folyamán rátalált saját egyéniségére, és egy olyan bunyós program lett belőle, ami a többi rokon (főleg PC-n is elérhető) alkotással szemben elsősorban a közelharcra és a személyes, brutális összecsapásokra fókuszál. A Tekken karaktereit mindig hatalmas méretben látjuk a képernyőn, és ahhoz, hogy verekedhessenek, közel kell állnunk velük egymáshoz. Itt aztán hiába nyomkodjuk agombokat össze-vissza, a győzelemhez a jól kiismert kombók pontos használata vezethet csak el bennünket. Minden egyes pofon elemi erejű, szinte érezzük, ahogy bevisszük az ütéseket, ezért a Tekken a többi verekedős sorozatnál is brutálisabbnak hat – éri el mindezt úgy, hogy egyébként egyáltalán nem véres, szóval aki Mortal Kombat-szerű kivégzéseket vár, csalódni fog.
A Tekken esetében a brutalitás inkább az izompacsirta szereplők marcona arckifejezésén és erőteljes mozdulatain érhető tetten. És ez már így van min den idők legsikeresebb és legbefolyásosabb epizódja, a Tekken 3 óta, ami nemcsak, hogy meghatározta a sorozat későbbi irányvonalát, de az első PlayStation képességeinek határait is kitapogatta – e sorok írója is a harmadik résszel találkozott először, hogy aztán – szégyen, nem szégyen – emulátoron zúzzon vele suli után. A Tekken 3 bemutatta a széria legfontosabb karaktereit, állandó mozdulatait, és egy olyan 3D-s verekedős mechanikát, amilyet addig nem nagyon láttunk.
A Tekkenben ugyanis, bár a szereplőket oldalról látjuk, nagyon fontos szerep jut a manőverezésnek, az ide-oda balettnek, emiatt a helyszínek is nagyobbak a legtöbb rokon játékban látottnál, és a védekezés vagy visszalépés sem olyan hangsúlyos, mint inkább a kombók megőrzése érdekében történő oldalazás. Egy Street Fighter vagy Mortal Kombat után szokni kell az átállást, de ha egyszer kiismered a Tekken mozgáskultúráját, annyira beleszeretsz, hogy sok más bunyós programban is ezt fogod keresni – hiába.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a Tekken hibátlan vagy jobb a többi verekedős sorozatnál. Épp csak megőrizte eredetiségét, ami sajnos egyben azt is jelenti, hogy alig változott az évek folyamán. Ha valamelyik részt kitanultad, az összessel elboldogultál, emiatt pedig kicsit unalmas lett a folyatások egymást követő sora, amit a fejlesztők is észrevettek. A Tekken 6-ban egyszer megpróbáltak újítani (oldalra scrollozós sorozatverekedések, Rage Bar), de sajnos sikertelenül, a hetedik rész pedig ismét próbálkozik a szabályok felrúgásával, de szerencsére korántsem olyan markánsan, hogy elvegye a játékosok kedvét.
Hetedik menet
Kezdjük a legfontosabb újdonsággal: a Tekken 7 a sorozat történetében először kidolgozott sztorimóddal jelent meg. A The Mishima Saga című egyjátékos komponens a játék két szereplője, Jin és Heihachi történetét meséli el, akik az Iron Fist tornával szeretnék megváltoztatni a világot – utóbbi a Tekken világának bajnoksága, amit az univerzum legnagyobb harcosai számára rendeznek meg.
Manapság a sztorimód elengedhetetlen kelléke a verekedős játékoknak, főleg mióta a NetherRealm Studios sorra adja ki az akciófilmeket lepipáló forgatókönyvvel és kampánnyal ellátott címeit – emlékezzünk csak az egy hónappal korábban bemutatott, nagyszerű Injustice 2-re, ami jobb bármely DC-filmnél. Szóval a japánok igyekezete érthető, ám sajnos a Tekken 7-en nagyon látszik, hogy az ottani fejlesztőknek fogalmuk sincs arról, a jó sztorit eszik-e vagy isszák. A The Mishima Saga ugyanis folytatja a már húsz éve futó széria fő történetvonalát, tudjátok, azt, amire senki sem emlékszik, mert ugye a kanonitása töredezett, nehezen követhető, elvégre a korábbi epizódok esetében mindössze a játéktermi Arcade mód jeleneteinek bizonyos részei számítottak valós elemeinek.
Ez már önmagában bajos start tehát, de mégsem ezen csúszik el a Tekken 7, hanem a banális, néha tényleg facepalmot generáló forgatókönyvön, a röhejes karaktereken, és az Injustice- vagy a Mortal Kombat játékokban látott drámák után egyszerűen nevetséges siránkozáson. Meg úgy eleve az alapfelvetésen: Jin, az előző részek hőse világháborút robbantott ki (!), hogy ezzel előcsalogasson egy emberi bánattal táplálkozó démont (!!), akit az emberiség érdekében kihívott egy bunyóra (!!!), de amikor győzött, maga is démon lett (!!!!), és most ősellensége, a Mishima nevű óriáscéget vezető Heihachi mester próbálja megállítani (!!!!!). Persze az összesen 15 főfejezetre bontott sztori később sem válik értelmessé, és a kábé 4-5 órás végigjátszás után még további szereplők egyéni háttértörténeteivel is lehet bővítgetni az egyébként is fárasztó történetet – hurrá.
Félreértés ne essék, értem én, miért lett ilyen a Tekken 7, hiszen a japánban élő ősrajongóknak az efféle hulladékhalom még szórakoztató is lehet. Nyugati szemmel nézve azonban megbocsáthatatlan a dolog, nem beszélve arról, hogy szerintem csak a trendek majmolása végett erőszakolták bele a programba a sztorimódot. Ezt két okból kifolyólag gondolom így: egyrészt, mert az Arcade mód megmaradt, sőt egyes szereplők itt teljesednek ki igazán; másrészt pedig, mert a zene a játékban dubstep, azaz egy olyan ricsajműfaj képviselője, ami már a betörésekor sem állt jól túl sok játéknak vagy filmnek, hát még ennyi évvel utána. Szinte látom magam előtt, ahogy a Namco brainstormingján a japán fejlesztők lázasan keresték a „menő dolgok nyugaton” kulcsszó-együttest a Google-ön, majd amikor ráakadtak egy listára a BuzzFeeden, pontról pontra teljesítették azt – kár, hogy az a cikk 2012-es lehetett.
Távolra rúg a retró
Ez a filozófia egyébként az új karakterek rostáján is tetten érhető. A bal oldalon látható felsorolásból kitűnik, hogy szinte mindannyian távolsági harcmodorban jeleskednek, ami azért nem túl jó megoldás, mert ahogy a cikk elején is írtam, távol áll a Tekken játékmechanikájától. Ennek ellenére azért a Namco Bandai fejlesztői tudják, hogyan kell bánni ezekkel a figurákkal, így a játékegyensúly nem borul fel annyira, hogy a Tekken 7 játszhatatlan vagy élvezhetetlen legyen, de tény: amikor először jön szembe Claudio vagy a Street Fighter-szökevény Akuma, a legtapasztaltabb tekkeneseknek is okoz majd egy kis fejfájást.
Még szerencse, hogy a Tekken 7-et megelőzte egy kísérleti Street Fighter X Tekken, mert a távolsági csapások kibalanszolásának csínja-bínja ebből a programból származik. A játékmenet ezenfelül egyébként maradt arégi, egyedül a hatodik rész Rage Arts rutinja módosult jelentősen: amikor már kevés HP-ja van a harcosunknak, elönti őt a méreg, és lehetősége adódik egy mindent vivő támadás betolására – minél közelebbről jön a pofon, ellenfele annál jobban megszenvedi. Ez sokaknak nem jön be egyébként, a fejlesztők szerint viszont taktikusabbak tőle a meccsek, ami főleg az esport szcéna számára fontos előrelépés – a magam részéről elvoltam velük, amikor használtam őket sem éreztem, hogy sorsdöntőek lennének.
A trendekre egy picit még visszatérve: manapság kevés olyan menő dolog van, mint a retró, amit igyekeznek szinte minden létező irányból az arcunkba tolni. A Tekken 7 esetében ez annyit tesz, hogy kapunk egy menüpontot, amiben feloldható az összes korábbi epizód minden videója, képanyaga, artworkje. Ez egy rajongó számára akkora ajándék, ami bőven megéri a befektetést, főleg, hogy az extrák kioldásához játékbeli valutára van szükség, amit nyilván minél több meccs lejátszásával lehet begyűjteni. Ami pedig a meccseket illeti, teljesen rendben vannak, hozzák a Tekkentől elvárt szintet, még a fent említett távolsági harcosok behozása ellenére is. Parázs, látványos, személyes jellegű bunyókat vívhatunk online és lokálisan, mások vagy a gép ellen, utóbbi esetben kiválóan skálázható MI -vel. Természetesen tétnélküli edzésre is van lehetőség, ebben az esetben a kombókat lehet tanulmányozni, gyakorolni, hogy az internetes hadszíntéren is mi legyünk a legjobbak (oké, esetemben ez a veszély nem fenyeget).
Nehéz szó
A Tekken 7-et összességében értékelni egyébként elég nehéz ügy, ugyanis nagyon sok eleme a régi játékokból való, az újak meg anakronisztikusak és kissé feleslegesek – azaz mondhatjuk, hogy az 5. rész még most is a sorozat csúcsa. Dicsérhető persze a sokféle pálya és karakter, a remek grafika, a tényleg jó animációk és a hamisítatlan Tekken-hangulat, de ezek egy AAA-kategóriás verekedős játéktól azért bőven elvárhatók. Mindazonáltal a PC-n is egyre hangsúlyosabb műfaj modern kihívói mellett a Tekken 7 kicsit gyenge lábakon álló, atyátlan darabnak tűnhet – ennek ellenére minden olyan olvasónak javaslom a kipróbálását, aki szereti ezt a műfajt, mert identitászavar ide, zagyva sztori oda, azért mégiscsak remek móka bikinis, cicafüles csajokkal összeverni a nagyszájú japán cégvezéreket.
