Az Echo Entertainment első játéka többé-kevésbé újfajta keretek között értelmezi a tower defense műfajt. Bár az alapelképzelés egyáltalán nem új, láthattunk már hasonlót: itt nem egy labirintusban kell több tornyot felállítva az ellenséges hadak célba érkezését megakadályozni, hanem egyetlen tornyot kell megvédenünk. Ami újdonságnak nevezhető, az az egész három dimenziós külső és a Total- és a Planetary Annihilationt idéző képi vlág.
Robotháború robotfalván
A történet nem egy súlyos darab: két, robotokból álló nemzet feszül egymásnak: a gonosz, elnyomó Imperion és a hős, védekező Taurian, mi pedig hús-vér emberként tisztázatlan körülmények között odakerülve vezetjük majd győzelemre a védekezőket. Az ígéretesnek tűnő kampány az egyetlen játékmód, de túl sok történésre, urambocsá’ narratívára ne számítson senki, mert úgy nyolc-tíz pálya fog ismétlődni különböző körülmények között. A körülmények alatt a különböző méreteket öltő, hullámokban érkező vagy szó szerint záporozó ellenségek, légitámadás és nehézfegyverekkel támadás visszaverése értendő. Ez tart az ötvenedik pályáig, amikor megérkezik a főcsúnya főrobot főhajója, aki annak rendje-módja szerint garantáltan legyalul. De sebaj, ezután minden 25. szinten újra próbálkozhatunk majd.
Robottorony vagy toronyrobot?
Hogy legyen esély ellene, elkerülhetetlen a központi épület fejlesztgetése, melyhez négy fő és négy másodlagos fegyvert és egy rakás kisebb kiegészítő tornyot fejleszthetünk ki a pályánként járó nyersanyagok elköltése után. Pályánként zsetont, három különböző hatszöget és három különböző rombuszt gyűjtögetünk. Persze van valami “rendes” nevük is, de a lényeg, hogy zseton mindenhez kell majd, hatszög az építkezéshez, rombusz pedig a fejlesztésekhez szükséges.
Bizony, fejlődési fa is van, mely a szimbólumok miatt kissé átláthatatlan, egyes fejlesztések nagyjából értelmetlenek, ahogy némely fegyver létjogosultsága is erősen megkérdőjelezhető, mivel nagyjából kettő az, ami igazán használható közülük. Lesznek itt robotokat és repülőket adó épületek, különféle lövegek három méretben, és a legfontosabb: a pajzsgenerátor. Első utad ehhez vezessen, mert egy idő után nagyon unalmas lesz állandóan újraépítgetni minden pálya elején az elvesztett tornyokat.
Tisztességes robotmunka
A soron következő pályát mindig mi magunk választhatjuk meg (kivéve persze, ha csak egyet kínál fel a játék), mindegyik más-más nyersanyagot, más-más mennyiségben biztosít. Elsődleges szempontunk tehát a már emlegetett rombuszok és hatszögek gyűjtögetése, de mellette nem árt fél szemünket a bolygó feletti kontrollon tartanunk – ha ez ugyanis lenullázódik, akkor kezdhetjük elölről a felszabadító háborút.
Igen, ez pont olyan monoton, amilyennek hangzik, de egy-egy pálya szerencsére gyorsan letudható (az elején azért kicsit szenvedősebb) és egyre növekvő kihívást biztosít. A látványvilág a már említett Total Annihilationt idézi, vagy méginkább újkori utódját, a Planetary Annihilationt. A robbanások és egyéb effektek szépek, a környezet egy bizonyos fokig rombolható, zene pedig van, de már nem nagyon emlékszem milyen, pedig a cikk írása előtt tíz perccel hagytam abba a játékot. Ez persze nem baj, mert legalább nem idegesítő, a zene célja elsősorban az aláfestés, ritkaságszámba megy az, amikor kifejezetten megragadja az embert.
Mindent összevetve tehát egy korrekt játék a Taur, bár azt a 20 eurós árat egy kicsit erősnek tartom ezért a tartalomért, egy mélyebb leárazáskor viszont bátran ajánljuk mindazok figyelmébe, akik szeretik az igényes tower defense játékokat.
