No, de miért is a korai lelkesedés? Először is a helyszínért és az időpontért. Bár meglehetősen harcedzett II. világháborús stratéga vagyok (Oh, Panzer General-sorozat! Oh, Steel Panthers-család!), de a keleti front vagy a Normandia utáni Nyugat-Európa helyett ma már sokkal többre becsülöm az olyan (kissé elfeledett) helyszíneket, mint amilyen éppen az 1943-as afrikai front. Szerencsére az egyébként éppen a keleti fronttal is hírnevet szerzett (Mius-Front a kulcsszó, 2016. márciusi kiadás) Graviteam bátran nyúlt a II. világháború eme elfeledett területéhez. Jól tette.
Nem közlegénynek való vidék…
Engem nem könnyű megvenni, de leginkább a részletességgel, a hitelességgel lehet. A már említett Steel Panthers-sorozatban például a magyar haditechnika (Csaba felderítő páncélgépkocsi, Zrínyi rohamlöveg, Turán és Toldi harckocsik) felvonultatásával vágott zsebre, illetve az 1995-ben forradalminak számító részletességével. Például egy harckocsinak összesen kilenc páncélértéke volt: négy-négy a test és a torony oldalain, és egy felülről. A felhasználói ízlés ezután már inkább a minél szebb külalak és a minél pörgősebb játékment felé tuszkolta a fejlesztőket. Szerencsére a Graviteam gondolt egyet, és inkább a valószerűség felé tolta el a csúszkát: helyesen tette. Egy pöpec kis darab landolt a Steam-szolgáltatás segítségével a gépemen, és szavamra, egy darabig még itt is marad. Hogy miért? Mert nem csak tesztelni volt jó, hanem csak úgy játszani is vele. Ritka ám az ilyen…
A látványvilág, hát, elsőre olyan egyszínű. Persze, mivel a sivatag sem a szivárványszín minden árnyalatáról ismert. Az „alapbarnát” szabdalják a világosabb utak (gyorsabban haladnak rajta a járműveink, sokkal kevesebb elakadással, de cserébe az utakon sokkal nagyobb a rajtaütések veszélye is), a bokrok, kisebb kőrakások (a gyalogság egyik kedvenc fedezéke), a vízmosások (ezek a lopakodó mozgás közben és a tűzharcokban is létfontosságúak), a ritkán előforduló, apró települések. S persze az emberi beavatkozás nyomai: a kilométerekről látszó, felvert porfelhők, a füstgránátok, a harckocsikról, sziklákról lepattanó nyomjelzők. Köszönhetően a kissé szokatlan (billentyűzet és egér egyszerre történő használatát igénylő) zoomolásnak és kameramozgásnak, Joseph Klein közlegény csizmájának porától a komplett hadosztályig lehet váltani a nézőpontot.
Még úgy is, hogy a kezelőfelületet finoman szólva szokni kell. Szikár, minimalista, de néhány tucat óra után egészen logikus maga a képernyő és a mind a négy szélén felhalmozódó információtenger. Az egész újság kevés lenne az egyes gombok, ikonok, zászlócskák ismertetésére, pláne az összefüggések pontos bemutatására – márpedig ebben a játékban minden összefügg mindennel. Egy példa: ugyan többször ismételt, dokumentált mérésekkel nem tudom igazolni, de meg mernék rá esküdni, hogy nappal szemben gyengébb volt a harckocsi- és páncéltörő lövegeim irányzóinak teljesítménye, azaz vakította őket a nap. Ez, mondjuk, nem lenne meglepő, hiszen a fejlesztők ígérete szerint a lövedékek nem csupán rendes, ballisztikus pályán haladnak, hanem befolyásolja őket az időjárás, így a szélirány is. Hasonlóképp változik például az egyes egységek „távollátó” képessége is, a napszaknak és az esetleges porviharnak megfelelően. Kiváló ötlet például a látómező plasztikus megjelenítése. Egy-egy rajtaütés megtervezésénél és előkészítésénél élet-halál kérdése lehet, hogy a görbe pálmafa mellé lerakott páncéltörő ágyúm legénysége merre és mit lát. Egyszerű, könnyen érthető a színkódolás: a zöld-vörös ellentétet szerintem mindenki elsőre felfogja.
Rommel-képző okosba’
Mivel a játék nem csupán meglehetősen komplex, de az elmélyülési hajlandóságnak megfelelően egészen különböző mélységű játékélményt is ad, így nincsenek „tuti tippek”, mindig, minden helyzetben beváló megoldások, fegyverek. Bármit le lehet győzni bármivel, maximum tízszer nekifut az ember, csendes vagy harsányabb káromkodások közepette. Mert anyázás az lesz. Vannak viszont olyan alapvető fogások, praktikák, melyeknek helyes és okos alkalmazása, ha nem is jelent biztos győzelmet, de nagyban segíti saját veszteségeink csökkentését és az ellenség írmagjának kiirtását. Ezekből szedtem össze a szerintem legfontosabbakat.
Itt van rögtön az információ, ami, mint tudjuk, hatalom. A játék tényleg mindent az arcunkba tol, csak éppen az infótengerben nem mindig könnyű kihalászni azt, ami minket akkor és ott a legjobban érdekel és/vagy érint. Ezért fontos a taktikai térkép, amit használjunk gyakran és figyelmesen, ha már egyetlen egérmozdulattal bármikor felhozhatjuk! Nálam ezen szinte mindig be volt kattintva a kulcsfontosságú pontok ábrázolása (hagyományos piros-kék felosztás), mert sokszor egyetlen pillantással fel lehet mérni, éppen melyik területen érdemes erősíteni a saját védelmet vagy mélyíteni a támadásunkat, akár súlypontáthelyezéssel. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy nemcsak a terület nagysága, hanem „minősége” is fontos: inkább legyen az enyém egy aprócska területű hegygerinc, mint alatta a nyílt terület tengere…
A gép magától is tesz kísérleteket egy-egy átkaroló manőverre, de törekedjünk tudatosan is a kipuhatolt, gyengébbik szárny lerohanására, ha kell derekasabb tüzérségi támogatással. Sokszor egy-egy jól sikerült átkarolással lehet csak feloldani az egymásnak feszülő arcvonalak jelentette patthelyzetet. Ha már tudatosság, akkor a karriermódban kerül elő az egységek megóvásának fontossága. Csapataink (amennyiben persze túlélik a csatát) a végrehajtott harci feladatok és a megsemmisített ellenség számának függvényében tapasztalatokkal gazdagodnak és ezt ütközetről ütközetre szépen fel lehet halmozni. Óriási különbség van egy „zöldfülű” és egy tapasztalt M4 Sherman harckocsi képességei és harcértéke között. Volt olyan, hogy egy tapasztalt és dédelgetve nevelt egység elvesztése miatt egyszerűen újrakezdtem az adott csatát.
Ismerd a fegyvereid!
Tanuljunk meg összfegyvernemben gondolkodni. Magyarul fejben tudjuk összerakni már a csapatok elhelyezése és az első lépés előtt, hogy mikor melyik fegyvernemmel (tüzérség, gyalogság, harckocsik, légierő) pontosan mit is akarunk csinálni, és addig a többiek mit csinálnak. Tudom, ez elsőre bonyolultan hangzik, de alapvetően olyasmiről van szó, hogy mondjuk, mielőtt nekimegyünk az ellennek, puhítsuk meg tüzérséggel és bombázógépekkel, meg hogy harckocsit gyalogsági támogatás nélkül ne küldjünk az ütközetbe (és a páncélosokon utazó bakákat külön paranccsal szállítsuk le a járgányokról a támadás előtt), vagy az előrenyomuló csapatok előtt prímán lehet a tüzérségi repeszlövedékekkel növelni a zűrzavart, gyengíteni a morált.
A védekezésnél jön elő igazán a látómező fontossága. A gépi ellenfelet mozgató mesterséges intelligencia egészen okos, például simán beszivárogtatja a gyalogosait, ha valahol valami miatt (rossz elhelyezés, terepakadály) nem látunk rá a frontvonalra. A csata előtti csapatelhelyezési fázisnál figyeljünk arra, hogy melyik mezőre mit lehet lerakni, mert a talajviszonyoknak megfelelően nem mindenhol képes magát beásni a saját gyalogságunk, aknavetősünk vagy páncéltörő ütegünk, s a harckocsit sem bírja el minden lapos terület. Éberség, elvtársak, és fedezék! Sok és mély fedezék! Nehézfegyverzetet (géppuska, lövegek, aknavető) nem rakunk nyílt mezőre, mert életük ellibben, mint színpompás pillangó a fűnyíró elől. Summa summarum: nadrágot felkötni, rohambilit a szemre húzni és játszani. Szavamra, megéri.
