Kár is lenne tagadni, a Borderlands-játékokba nem azért tolunk alkalmanként 40-400 órát, mert annyira sok a váratlan fordulat, annyira drámaiak a jelenetek, annyira kiszámíthatatlanok az események, annak ellenére, hogy Pandora egy meglehetősen érdekes hely. Például szinte minden lakosa vitathatatlanul elmebeteg, pszichopata, vagy a kettő együtt, ami kifejezetten nem túl szerencsés azon figurák esetében, akik ezt még fegyverrel és vérszomjjal kombinálják. Pandorán meg akarnak ölni a helyi állatok, meg akarnak ölni a banditák, meg akarnak ölni a nagyvállalatok... na jó, igazából minden és mindenki, így nem annyira meglepő, hogy nincsenek több millió lakost számláló nagyvárosok, csak kihalt porfészkek, pár kósza lélekkel. Két dolog közös csupán mindannyiukban: mind meg akarnak gazdagodni (méghozzá mocskosul gyorsan), és lehetőleg egy darabban.
ZŰR AZ ŰRBEN
Valami ilyesmi motoszkál a Tales from the Borderlands két főhősének a fejében is. Rhys a Hyperion alkalmazottjaként nap mint nap felveszi a maga vállalati álarcát, hogy eljátssza az elkötelezett beosztott szerepét, megpróbálva egyre feljebb és feljebb jutni a Handsome Jack halála utáni hatalmi vákuumban – merthogy a TftB a Borderlands 2 után játszódik, ahol ugye fűbe harapott mindenki kedvenc gonosztevője. Rhys azonban nem huppanhat bele rögtön a bársonyszékbe, az előléptetést ősi riválisa kapja, aki gyorsan le is fokozza takarítónak, így a meglehetősen csalódott irodakukac úgy dönt, átcsoportosítja a cég vagyonának egy részét (közismertebb nevén: lop), és leugrik Pandorára, hogy egy Vault-kulcs darabkát megvásárolva próbáljon főnökei kegyébe férkőzni, egyúttal elintézve nemezise karrierjét is.
A kulcs viszont – szó szerint – a bolygón van, egy Fiona nevű hölgy kezében, aki a világ második legősibb foglalkozásával keresi a kenyerét: szélhámossággal. Fiona mindent (de tényleg mindent) el tud adni, így pont kapóra jön, hogy egy vastag pénztárcájú Hyperion-ficsúr Vault-kulcs darabot akar venni, potom 10 millió dollárért. És itt kezdődnek a problémák.
A Tales from the Borderlands alaphelyzete tehát nem egyszerű, és természetesen az események szó szerint percek alatt vesznek 180 fokos fordulatot, minden szereplőt a lehető legnagyobb slamasztikába keverve. Nehéz nem magasztosan beszélni róla, mert a történet egész egyszerűen fantasztikus: pörgős, az egyik pillanatban akciót nyújt, onnan átnyergel a heist műfajba (így hívják az elsősorban a lopás témakörével foglalkozó filmeket/könyveket), és közben folyamatosan adagolja a humort, hatalmas kanállal.
A LAZA NARRÁTOR
Teheti mindezt azért, mert az eseményeket több hang – a két főszereplő – kommentálja, mindenki a maga változatát mondva el, így van, hogy egy jelenetet kétszer is láthatunk, teljesen más fordulatokkal és végkimenetekkel, és elég nehéz eldönteni, hogy egyrészt melyik betegebb, másrészt melyikben van akár csak egy fikarcnyi igazság is. A Tales from the Borderlands karakterei zseniálisak: bár hozzák az összes klisét, de azt annyira stílusosan, annyira humorosan teszik, hogy ez nemhogy nem tűnik fel, de igazából emiatt is annyira élvezetes.
Lehetne sok példát hozni, hogy miért (érzelgős robot, halottnak hitt szereplők visszatérése), de az mind lelőné a rengeteg meglepetést, a 200 %-os tempóban pörgő sztori legizgalmasabb momentumait. Ez ugyanis még Telltale-mércével mérve is inkább egy interaktív film, semmint játék. Interakciós lehetőségből nagyon kevés van, és szokás szerint a legtöbb szimpla QTE-gombnyomogatás, semmi komolyabb. De ez pont az az eset, amikor nem baj, mert egyszerűen annyira hangulatos a világ, annyira gyors a tempó, hogy fel sem tűnik, hogy elrepült 2,5 óra, és lepergett a Telltale történetének talán legjobb nyitóepizódja. Innen elvileg csak lefelé vezet az út: pár hónap múlva meglátjuk, Rhys és Fiona hogy vette az akadályokat a meglepetésekkel teli Pandorán!
