A Supreme Ruler-sorozatot valahogy mindig elkerülte a rivaldafény, ami nem csoda, hisz egy kis csapat, komoly marketing nélkül évtizedek óta egyetlen témát pedzeget. Egy kevésbé látványos, de annál érdekesebb történelmi tablót a XX-XXI. századról, amelynek az egyik vonzereje, leszámítva az atomrakéták kezünkbe adott kulcsait, hogy a kanadai fejlesztők időrendben visszafelé haladva először a jövő hadviselését (2010, 2020), majd a hidegháborút, aztán a második világégést, végül most a Nagy háborút modellezték le. Aki sajnálná, hogy lemaradt a cirkálórakétákról, helikopterekről és modern vadászgépekről, ne tegye, végül minden epizód oda lyukad ki.
Ha már Great War és geopolitikai szimuláció – ez a szívatósabb ág a grand stratégián belül –, akkor a játszótér csakis a teljes Föld bolygó lehet, persze esetünkben az 1914-es kezdőállapotra leképezve. Ebben nincs is hiba, a Sandbox menüpont alatt 59 nemzet sorakozott fel, sőt néhány fontosabb ország, hogy csak a Monarchiát, Angliát vagy Németországot említsem, a kampány módban is megszemélyesíthető. A végső cél pedig szokás szerint, hogy a miénk legyen a legnagyobb, legokosabb és legtökösebb nemzet, miközben a játékmenet mindhárom lehetőségnél (mert multi is van) nagyban emlékeztet a Paradox olyan üdvöskéire, mint például a Hearts of Iron-sorozat.
A háborúhoz három dolog kell, két idióta meg rengeteg pénz!
Franciaország és a nyugati front a játékban tényleg hozza az állóháború hangulatát, a Monarchiával viszont úgy meneteltem át Szerbián, hogy a görög határig be sem húztuk a kéziféket. Ám a Supreme-ben a háború csupán a felszín, és mielőtt kifacsarnánk minden fillért az adófizetőkből, persze gondosan ügyelve, hogy a szociális juttatások még a tűréshatáron belül maradjanak, olyan apróságok is feltűnhetnek, minthogy a lakosságnál létezik halálozás-születés, és a ki-, illetve bevándorlás mértékéhez tartozó adat. Ebben a játékban ismert a GDP fogalma, és a főbb ideológiák megjelenítésétől a kötvénykibocsátásig minden olyan összetevő jelen van, ami a gazdasági és a politikai szimuláció elmélyítéséhez szükséges.
A „szépség nem minden” alaptézist eközben rendesen próbára teszi az alkotás. Egy kiterített földabrosz, hexás felosztásban azt hinnénk, nem nagy kunszt – nos, a Supreme Ruler műholdképek alapján lőtte be a kontúrokat, de ennek ellenére a csúnyábbak közé tartozik, és akkor még finom voltam. A fegyvernemek, kvázi az alakulatok mozgása megáll annyiban, hogy a zászlóaljakat jelképező ikonok ellebegnek a talaj fölött, és az ütközetek jelzése is csupán egy robbanást imitáló animáció. Némi életet vihettek volna az ipari létesítményekbe, vagy a gyárakra legalább tehettek volna egy jelzést, hogy itt kérem, munka folyik. A tesztre kapott korai verzió egyébként alaposan megijesztett, mert a két hangminta (a ködkürt, ami az új üzenetekre figyelmeztetett, illetve egy idegesítő csatazaj-egyveleg – utóbbi a világ végén zajló összecsapásokból is behallatszott a térségünkbe) egyetlen pozitívuma az volt, hogy legalább elnyomta a zenét. A véglegesben azért BattleGoaték is érezték, hogy a tülkölés túlzás: finom kis pittyegések váltották, és a zörejek is elhalkultak, halleluja.
Egy kis visszatekintés szükségeltetik, hogy a The Great War koncepcióját megértsük. Tehát 2014-ben, amikor a Supreme Ruler 1936 egy megújult felülettel jelentkezett, akkor a régi epizódokat is korszerűsítették. Közös kalapba és keretrendszerbe szórták az addig megjelent részeket, és egybegyúrva Ultimate címen újra kiadták őket. A The Great War ugyanerre az „új” felületre épül, azaz inkább tekinthető az Ultimate bővítésének, mint önálló alkotásnak. 1936 helyett 1914 a kezdőévszám, új WWI egységek, lövészárok-építési lehetőség, és ennyi. S hogy mit tud ez a keret? A különféle ágazatok között, vagy nevezzük inkább minisztériumoknak, olyasféle felosztást találunk, mint a pénzügy, külügy, hadügy, fejlesztés, gyártás vagy például az ipar, ami talán szokványosnak tűnhet, ugyanakkor a kabinet tagjaiból minden táblázat tetejére került egy miniszter, aki átveheti a tennivalókat, s ehhez csupán a prioritásokat kell beállítani. A diplomáciában úgy lehetünk agresszív, kavarós-kémkedős genyák, vagy kereskedő, barátságos arcok, hogy oda se figyelünk. A fejlesztési miniszternek megmondhatjuk, hogy a népjóléti program le van fújva, és mától minden labor csak a hadseregnek dolgozzon. A pénzügyest rávehetjük, hogy oldja meg helyettünk a mérleget, nyilván kivet néhány durva adót, lefarag az oktatásból, de adható olyan ukáz is, ahol a piacon zsonglőrködik, és így tovább. Nem mondom, hogy innentől nem lesznek gondjaink, mert a csodavárás egy másik műfaj, de lényegesen könnyebb szívvel kattinthatunk a real-time időmérés leggyorsabb fokozatára. Itt is csigalassan zötyög minden, s hogy hol a játék vége, senki nem tudja – még a Mars-expedíció, sőt a csillagközi utazás is ott feszít az elérhető technológiák között.
Aki keres, az talál?
A Supreme Rulerben nincs barátság, sőt a kézikönyvvel és a beépített oktatómóddal is csak annyira enged közel magához, hogy eleinte inkább csak sejtjük, mi folyik a háttérben. A munkanélküliségi ráta például hatással van az iparra, meglepő módon itt inkább azzal lesz gondunk, hogy mindig túl alacsony, a GDP pedig az exporttal hozható összefüggésbe, hisz a jóléti államok magasabb költségen állítják elő a termékeiket. Azt hinnénk, hogy egy olajban dúskáló országban, pl. az USA, csak tele kell pakolni a tájat fúrótornyokkal és sínen vagyunk — nos, a túltermelés a nemzetközi piacokon alaposan lenyomja az árakat. A nyersanyagok, kezdve a vasérctől az elektromos áramig egy olyan fogyasztói, termelői körbe vannak bekötve, amely végül a hadsereg és a lakosság ellátására fut ki, de eközben társadalmi hatásokkal is számolhatunk. A világpiac pedig érzékenyen reagál minden felvásárlási akcióra, tehát a játékban a kereskedői vénájú emberkék mindig nagy előnyben lesznek, szemben mondjuk velem, aki egy szöget sem tud normálisan eladni. A diplomácia roskadozik a jobbnál jobb funkcióktól, de olyan idegesítő kitételek vannak, minthogy egy háborút csak teljes kapitulációval lehet lezárni – ezért aztán nem nagyon barátkoztunk össze.
Mindig van egy „de”!
A 40 fokban nem maradt elég testnedvem, hogy sírjak, pedig kedvem lett volna hozzá. Emlékezzünk a Hearts of Iron 4-ban a seregek megjelenítésére… patent ikonok, átlátható táblázatok, könnyű szűrés, a frontvonal-szisztémát már elő se hozom. Pazar anyag van a Supreme-ben is, feltöltve jobbnál jobb egységekkel, csak épp a térképen ebből egy masszát látni. A távoli nézetnél egyenzászló jelképez mindenkit, se megkülönböztethető ikonok, se egy értelmezhető jelölési rendszer. A lőtávolság kijelzése sem jönne rosszul, főleg, hogy az értékek megvannak, és a tüzérség szerepét nagyon jól modellezték. Sőt az utánpótlást, a morált, valamint a harci értékeket is okosan összerakták, a terep és az időjárás viszonyaira hangolva, kár, hogy erről a képernyőn nincs rendes infó! A sínpárok csak az ipar és a hadtáp becsatlakoztatásáról szólnak, ami újabb bődületes hiba, mert a seregek mozgatása így a közúthálózatra szorul, amiből egy deka sincs a kezdéskor kiépítve. Történetesen minden zseniális ötletet megkontrázhatnék egy „de”-vel, és valahogy végig azt érezzük, hogy az összes megkezdett – néha kifejezetten jobb gondolatot félretették egy másikért, és végül egyiket sem fejezték be.
Csak receptre!
Kinek ajánlom? A rengeteg szabadidővel rendelkező maroknyi elszántnak, akit nem rettent meg a szépség és elegancia hiánya, viszont szereti magát sanyargatni. Azt sem árt feljegyezni, hogy olcsó, és az időskála sem piskóta!
