Ma ismert világunknak többféleképpen is vége lehet: no, nem kell itt rögtön apokalipszisre gondolni, amit egy atomrobbanás, egy meteor becsapódása vagy egy gyógyíthatatlan betegség okoz. Elég csak bármelyik szabadon választott napon megnézni a híreket, ahol minimum egy bejegyzés lesz a globális felmelegedésről. Az Egyesült Államok egy jelentős részét január végétől ostromló sarki örvény, az Európát befagyasztó mínuszok és az egyre inkább zsugorodó sarkvidéki jégtakaró láttán eléggé egyértelmű, hogy jelenleg is az eddig ismert világ végnapjait éljük, és – nem emberi léptékkel – hamarosan már egy eltérő bolygón fogunk élni. De még ha az emelkedő vízszint el is nyel komplett országokat, akkor is biztos, hogy ha az óceánok át is veszik az uralmat a bolygó felett, az emberiség nem a csillagok közé fog menni – legalábbis nem úgy, ahogy a Sunless Skiesban teszik.
IRÁNY AZ ŰR
A „Fallen London”-trilógia harmadik darabja ugyanis egy olyan jövőképet fest, ahol a huszadik század hajnalán az új, vizek uralta világot meghódító Brit Birodalom egyenesen a csillagok felé veszi az irányt. Viktória királynő ráadásul a britek legendás mondását is komolyan vette: olyannyira, hogy Britanniában a nap nemcsak hogy soha nem nyugszik le, de már nem is létezik. Elpusztítása után egy mechanikus változata vette át a helyét, amely úgy és akkor borít az uralkodónak nem kedves területeket komor sötétségbe, ahogy és amikor csak akarja. Az „amikor” pedig különösen fontos, hiszen itt már az időt is pénzért mérik, miután rájönnek, miként lehet kibányászni, tárolni, porciózni és ezáltal az emberiség egészét uralni. És közben még egy, az egész galaxist behálózó polgárháború is dúl, ahol a kolonisták a londoni erőfölénnyel szemben szeretnék valahogy felvenni a harcot.
Ez és igazából minden más azonban csak háttérzörej: a sorozatban eddig és ezután sincs hagyományos értelemben vett történet, hiszen nem kiválasztottként, legendás hősként kell boldogulni, csak egy egyszerű kapitányként, döntéseinkkel, akcióinkkal alakítva a saját sorsunkat. Csakhogy itt nem egy hajót kell irányítani, hanem egy az űrben közlekedő gőzmozdonyt – bár űrről beszélni is félrevezető, mivel a Sunless Skies ebből a szempontból is páratlan. A kétdimenziós síkként ábrázolt világban kisebb-nagyobb szikladarabokon székelő városok, magányos települések, roncsok, idegen lények, hatalmas növények várják a kalandorokat, akik a tengerekre jellemző nomenklatúrát használják, azaz minden távolságot tengeri mérföldben mérnek, a csillagokat használják a navigációhoz, befogják a szelet a gyorsabb közlekedéshez, és nem túl kecsesen, de annál inkább komótosan közlekedő lövedékeket kilövő ágyúkkal hadakoznak egymással.
EGYENESEN A CÍMLAPOKRA
Mi akkor a cél? Egyrészt karaktergeneráláskor kiválasztható többféle végcél, úgymint a meggazdagodás vagy a hírnév, de alapvetően a Sunless Skies sem szól másról, mint egy határtalanul nagy világ felfedezéséről, küldetések teljesítéséről, a lokomotív fejlesztéséről, és persze az irányított kapitány élettörténetének gazdagításáról a rémséges történetekkel, fenomenális kalandokkal, és szívszorító összecsapásokkal. Ez viszont a legkevésbé sem egyszerű feladat, az ismeretlen, teljes homályba burkolózó, ezúttal több létsíkra bontott világ maximálisan barátságtalan, és teli van ellenségekkel, ármányokkal, és felfoghatatlan dolgokkal.
És pont ez a kiszámíthatatlanság és a nehezen értelmezhető elemek összessége az, ami még mindig annyira zseniálissá teszi a játékot. Története, kalandjai elsősorban szöveges formában elevenednek meg, de még milyen szövegekben: minden párbeszéd, minden helyszín meglátogatása, tulajdonképpen minden tevékenység (a mozgást és a harcot leszámítva) végelláthatatlan hosszúságú szövegként kel életre, és olyan sok inspirációt mos egybe, hogy emiatt egy páratlan világ jön létre. Megtalálható benne a lovecrafti horror, Verne utópisztikus steampunk jövőképe, a viktoriánus és a gótikus kor minden stílusjegye, Charles Dickens az iparosodás korát bemutató komorsága... és az önismétlések ellenére is minden perc egy igazi csoda vele. Főleg az új, könnyített nehézségi fokkal, amely mind a harcot, mind a legénység menedzselését drasztikusan egyszerűsíti, hogy az ember a lényegre fókuszáljon: a birodalomra, a lokomotívjára, és arra, hogy a következő sarkon milyen váratlan dologba fut bele!
