Az UnknownWorlds csapata egy egészen egyedülálló, felfedezésért kiáltó világot teremtett a sok éve készülő és besorolhatatlan műfajú Subnauticával, amely a 22. században, egy vízzel borított idegen bolygón játszódik, és amelyet jobb ötlet híján víz alatti Minecraftként szoktak jellemezni, de ennyi erővel lehetne nyílt világú SOMA is. A játékos az Alterra vállalat alkalmazásában álló Ryley Robinson búvárruhájába bújhat, hogy a bizarr élőlényekkel, növényekkel, nyersanyagokkal és sötét titkokkal teli víz alatti világ Robinsonjává váljon. Az in medias res bevezetőben az Aurora űrhajó lezuhan a költői nevű 4546B bolygón, mi azonban már csak a becsapódott roncsot látjuk, hiszen Ryley az 5-ös számú mentőkabinban még időben elhagyja a fedélzetet ahhoz, hogy a közelben landolva látszólag egyedül túlélje a katasztrófát. Egyetlen társunk a PDA-nk túlélési tippeket osztogató mesterséges intelligenciája, feladatunk pedig életben maradni, felkutatni az esetleges további túlélőket, és megtalálni a hazajutás módját.
Felfedezősdi?
A Subnautica egy open world túlélőjáték, amelynek méretes bejárható térképe egyedi flórával és faunával rendelkező régiókkal, ún. biomokkal rendelkezik. Ezek különböző mélységeken, víz alatti barlangrendszerekben, vagy a kevés sziget egyikén találhatóak, és végig kiemelt feladatunk a tanulmányozásuk, hiszen az életben maradáshoz ismernünk kell a rendelkezésre álló nyersanyagokat.
Szerencsénkre az Aurora a bolygó egy olyan részén zuhant le, ahol a vízmélység elenyésző, így a későbbiekben is menedéket jelentő 5-ös mentőkabin a már-már idilli Safe Shallows régióban lebeg. Ez a terület tökéletesen alkalmas arra, hogy az első pár merülés során beletanuljunk a játékmenet alapjaiba, mert a kezdőfelszerelés legyártásához szükséges nyersanyag és az ehető-iható halállomány bőséges, emellett a színpompás és nagyrészt barátságos élővilág teljesen elvarázsol. Miközben kedvünkre lubickolunk, beleúszunk a színes és éjjel foszforeszkáló halrajokba, illetve köveket és kagylót gyűjtünk, megtanuljuk, miből tudunk élelmet és vizet előállítani, és a hatékonyabb boldogulás érdekében elkezdünk egyszerűbb tárgyakat kraftolni.
Egy rendkívüli kaland veszi kezdetét, ahol az észbontóan izgalmas világot fokozatosan megismerve és más túlélők után kutatva rájövünk, hogy nem elsőként járunk a bolygón, és korábbi hajótöröttek nyomain, valamint az Aurora leszakadt és szétszóródott roncsain túl egy ősi faj rejtélyes építményeire is bukkanunk. A történetről vétek lenne többet elárulni, ami viszont az élővilágot illeti, a hosszú élet titka a kiváncsiság, óvatosság és békés megfigyelés hármasának egészséges aránya, vagy ha úgy tetszik, az „élni és élni hagyni” elv követése. Bár a legtöbb hal jobban tart tőlünk, mint mi tőlük, a külső sokszor csalóka, és ahogy némely óriási élőlény ránk se bagózik, úgy az apró halak közt is akad igen veszélyes példány. A felfedezés öröme visz rá, hogy egyre messzebbre merészkedjünk, az egyre több ismeret hatására pedig olykor abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy már nem érhetnek váratlan helyzetek, aztán nagyot nézünk, amikor még sok játékóra után is elképesztő meglepetések és történetbéli fordulatok várnak. Részemről annyira a vízi világ rabjává váltam, hogy többször teljesen belefeledkeztem a bámészkodásba, és a „csak még egy kicsit elúszok arra” hibába esve megfulladtam, de hasonlóan kínos az ivóvízből kifogyva valahol az óceán mélyén szomjan halni.
A felfedezés nemcsak a túlélést szolgálja, de fontosságát alátámasztja az is, hogy a négy választható játékmódból kettő is erre van kihegyezve. Freedom Mode-ban csak arra kell figyelnünk, hogy az életerőnk és a levegőnk ne fogyjon el, a Creative Mode-ban pedig még ezekre sem. Utóbbi lényege, hogy történet, valamint bármiféle megkötés nélkül bejárhatjuk és beépíthetjük a világot.
Túlélősdi?
A másik két játékmód az elsőként felkínált Survival, illetve ennek szadista változata, a Hardcore Mode. Az első annyit jelent, hogy életerőnk és levegőnk mellett oda kell figyelnük az éhségre és a szomjúságra is, de ha meghalunk, legrosszabb esetben is csak némi cuccot bukva visszakerülünk a bázisunkra, míg az utóbbinál halál esetén kezdhetjük elölről a játékot. Jómagam a teljes élmény megtapasztalása érdekében mindenkit bátorítok a Survival mode választására, annak ellenére, hogy eddig azt hittem, ki nem állhatom a túlélőműfajt.
Nálam hozzáértőbbek szerint a Subnautica még úgy is a valaha készült talán legjobb túlélőjáték, hogy enyhén szólva nélkülözi a valósághűséget, és nem kerget az őrületbe nyolcféle szükséglet kötelező szinten tartásával, így például nem kell azon izgulnunk, hogy emberünk a sok úszás miatt elájul a kimerültségtől vagy búvárkodás közben összecsinálja magát. Az éhséget és szomjúságot jelző mutatók olyan ütemben apadnak, hogy az egyrészt hihető, másrészt nem idegesítő és nem vonja el a felfedezésről a figyelmet, mert nem kell öt percenként elrágcsálnunk egy szárított halat, majd ráküldeni fél liter fertőtlenített ivóvízet. Ezek előteremtése amúgy sem túl bonyolult, viszont nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy teljes joggal érezd magad életképes túlélőnek, amikor egy hosszabb felfedezőúton diadalittasan tudod őket előhúzni a tatyóból. Még izgalmasabb, amikor az útravaló mennyiségét alábecsülöd, és lehetőleg ötször eltévedve próbálsz az idővel versenyt futva a világ végéről visszakeveredni a legközelebbi bázisodig, mielőtt éhen vagy szomjan halnál. Nagyobb mélységeken az oxigén is rohamosan fogy, ezért szintén roppant adrenalinpumpáló egy-egy roncs belsejéből még épp időben visszaúszni a közelben letett járműig levegőért. Ilyen esetekben egyébként újabb pofon a realitásnak, hogy míg a gyengébb járműveket többszáz méter mélységben összeroppantja a víznyomás, addig emberünk vígan úszkál akár 500 méter mélyen is, de ha ezeket a dolgokat el tudjuk engedni, nagyon jól fogunk szórakozni.
Építkezősdi..?
Az életben maradáshoz és az apránként kibontakozó történet megismeréséhez ugyanúgy nélkülözhetetlen az építkezés, mint a felfedezés és a túlélés. Mielőbb ki kell találnunk egy stratégiát arra, hogyan tudnánk hazajutni, ezért nem árt kezdésként mondjuk további túlélőket keresni. Mivel a rádiónkra beérkező segélyhívások egyre mélyebbről érkeznek, ahová nem tudunk csak úgy leúszni, szükségünk lesz egyre komolyabb és a nagy víznyomást kibíró tengeralattjárókra. Ehhez el kell kezdenünk a helyben fellelhető nyersanyagokat (növényeket, állatokat, kőzeteket és roncsok darabjait) a Scannerünkkel letapogatni, hogy megtudjuk, milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, mit tartalmaznak, és mit gyárthatunk belőlük.
A kraftolás a Fabricator géppel történik, amelyet csak Teremtőnek hívok magamban, mert lényegében bármit legyárt (mit gyárt, teremt!) a semmiből, ha beledobálod a hozzávalókat. Ez a csodagép alighanem atomjaira bontja a nyersanyagokat, és építi fel belőlük a kész produktumot, legyen az korallból, rézből és aranyból összerakott számítógép chip, tengeri gombából és rézből készült elem vagy tengeri susnyából kinyert műanyag, ebbe inkább ne is menjünk bele. Minél több az ismeretünk a világról, annál több tervrajzot nyitunk meg, amelyek különböző kategóriákba sorolva megjelennek a Fabricator masina által legyártható használati tárgyak között, és a hozzávalók birtokában bármikor el is készíthetjük őket. A bázis- és a járműépítés külön műfaj, az előbbihez ugyanis a béna villanyborotvára emlékeztető otthonépítő eszközre van szükségünk, és már építhetjük is az ismert tervrajzú szobákat, bútorokat és gépeket, utóbbihoz pedig egy vízfelszínen lebegő, hordozható járműállomást kell felhúzni.
Gyönyörűen összekapcsolódik a felfedezés és az építkezősdi abban a tekintetben, hogy a játék semmit nem kínál ezüsttálcán, és a komolyabb eszközök legyártásáért veszélyes mélységekig kell alámerülnünk, hiszen a korán elérhető biomokban nem fellelhetőek a szükséges összetevők. Egészen euforikus élmény, amikor sok erőfeszítés árán végre legyártod az első kis egyszemélyes tengeralattjáródat, amely azonnal új távlatokat nyit meg a felderítésben, majd pár órával később ezt követi a 900 méteres mélységig bevethető bestiális P.R.A.W.N. Suit. Ugyanilyen nagyszerű érzés az első vízalatti bázis felépítése, bővítgetése és mindenféle kacattal berendezése, legalábbis amíg nem szembesülünk vele, hogy a felsoroltak egyike sem elpusztíthatatlan.
Túlélőhorror?
Van egy elmélet, miszerint a Subnautica a tökéletes túlélőhorror mintapéldája, hiszen gondoljunk csak bele: magányos túlélőként egy idegen világban ragadtunk, amelyet talán halálunk napjáig nem hagyhatunk el, ráadásul a történet bizonyos fordulatai arra utalnak, hogy ez a nap rajtunk kívül álló okok miatt talán nincs is olyan messze. A PDA-nk már a becsapódást követően közli, hogy az Aurora roncsán semmiféle életjelet nem érzékel, és miközben egyre kétségbeesettebben keresünk valamiféle reménysugarat, rájövünk, hogy a mélyben már nem szívesen látott vendég az ember. Minél mélyebbre hatolunk, annál sötétebb, idegenebb és ellenségesebb az odalent elterülő világ, a növekvő veszély azonban fokozza a kíváncsiságot is. Mit nem akarnak ezek megmutatni nekem? Na, várjatok, csak azért is lejövök!
Nehezen leírható az az érzés, amikor először vágsz neki az aljzaton komótosan cammogó P.R.A.W.N. Suittal – ami gyakorlatilag egy power armor – az addig elérhetetlen mélységnek, és amikor egy víz alatti szakadék pereméről lelépve több száz méteren át csak merülsz a vaksötét ismeretlenbe, beugrik A mélység titka c. kiváló sci-fi film. Amikor végre leérsz a tengerfenékre, olyan abszurd lényeket látsz meg a távolban, hogy elszáll a maradék bátorságod is, és máris a felszínre vágysz, de fogalmad sincs, merre indulj. Csak hogy adjunk a kiszolgáltatottságérzésnek is, a lebegésre csak korlátozottan képes jármű lomhán és az egyenetlen talajon nehézkesen mozog, ha pedig sokat bolyongsz, és lemerül az akksi, akkor nincs tovább. Tudod, hogy bármelyik pillanatban elkaphat egy semmiből felbukkanó Reaper Leviathan, és ha nem is öl meg azonnal, majd egy teleportáló Warper rángat ki a pilótafülke biztonságából. A sötétben mozgó alakok és a borzalmas hangok mellé még a PDA-d is figyelmeztet, hogy ilyen nyomáson mindjárt elfogy a levegőd, és egyébként is azonnal ússz a felszínre, te pedig tudod, hogy ez lehetetlen, de akárcsak az űrben, itt sem hallja senki a sikolyod.
Arról, hogy a rengeteg kockázat és gyűjtögetés árán felépített járműveidet néhány agresszívabb csontcápa vagy egy nagyobb rém bármikor összeroppanthatja (rosszabb esetben úgy, hogy épp benne ülsz), vagy hogy a víz alatti bázisaidat eláraszthatja a víz, inkább ne is beszéljünk.
Mindegy, zseniális!
Nem, a Subnautica sem tökéletes, de talán a Wii-s Endless Ocean óta nem kaptunk ennyire immerzív víz alatti játékot, pláne nem ilyen összetettet és kiforrottat, amely a szokatlan műfaji egyveleg ellenére az egyik legszórakoztatóbb és leghozzáférhetőbb játék, amivel az utóbbi időben játszottam. Az irányítás és minden más elsajátítása teljesen intuitív, az Unknown Words pedig kiválóan ráérzett a Korai Hozzáférésben rejlő lehetőségekre, így a legapróbb játékmechanikai megoldáson is érződik, hogy gondos mérlegelés eredménye. Azt is nagyszerűen elérték, hogy sose érezzük magunkat sokáig az ismeretlen világ új urának, viszont az állandóan szolgáltasson valami akár a cselekménytől teljesen független személyes célt, legyen szó egy új gép megépítéséről vagy egy terület felderítéséről.
Az ismeretlen csábítása, a felettünk álló természeti erőkhöz alázattal közelítés, vagy a kiváncsiság és találékonyság jutalmazása ugyanúgy megvan a Subnauticában, mint a rendkívüli szabadság, amelyet a játékos a feladatok végrehajtásában és minden másban kap. Igen, van történet, de ha téged jobban leköt, hogy a harmadik víz alatti komplexumot legózod össze, hogy aztán ironikus módon telerakd akváriumokkal, lelked rajta! Nyugodtan úszkálj még harminc-negyven órát, és készíts párszáz fotót a PDA-ddal, a sztori megvár! Élvezd csak ki a békés és az adrenalinpumpáló pillanatok őrületes váltakozását, ahogy az elhagyatottnak tűnő roncsok piszkálása közben rád veti magát egy territoriális ragadozóhal! Nemcsak az egészen hihető világ, de a hol nyugtató, hol nyomasztó zene is megtette a magáét annak érdekében, hogy teljesen beleboruljak a Subnauticába, és szinte örülök, amiért VR-ben nem volt módom kipróbálni, mert akkor már menthetetlen lennék, hiszen gyakorlatilag erre találták ki a VR-t.
Tavaly ősszel a Divinity: Original Sin 2-vel kapcsolatban éreztem azt, amit most a Subnautica kapcsán: ha tehetném, soha többé nem játszanék semmi mással.
