Csendélet

Bár a Still Life 2 az első percektől kezdve ígéretesnek hat, sajnos hamar rá kell jönnünk, hogy az előző rész megannyi jó tulajdonsága nem öröklődött tovább a folytatásban. Már maga a történet sem olyan átütően eredeti, és a 2005-ben játszódó, Victoria visszaemlékezéseire épülő szál is nyilvánvalóan csak azért került bele a játékba, hogy az első rész rajongói ne hőböröghessenek a lírai befejezetlenség miatt. Így viszont megszűnt a misztikum, véget ért a varázs, és mivel az új sztorivonal ezt nem pótolja, a hangulat komolyan csorbát szenved. Ehhez hozzájárul még a szereplők élettelensége és kidolgozatlansága is. Victoria megtartotta ugyan a csípős nyelvét, de a többiek meg se közelítik az általa képviselt színvonalat. A másik játszható karakter, Paloma tökéletes ellentéte az előző részben megismert hősnőnknek, mondhatni, valódi negatív példa a kalandjáték-készítőknek. Antipatikus, nem tudunk vele azonosulni, és ezért még az sem hat meg, mikor aktuális pszichopatánk bokszzsáknak használja. A szinkronhangok mondjuk nem rosszak, de nem is kiemelkedők. Még a forgatókönyv javíthatna a helyzeten, mert az írás igényes, de az egész elvérzik a sok apró illogikus fordulat miatt. A végigjátszás alatt többször ráncoltam a homlokomat olyan eseményeknek köszönhetően, melyek elsőre ugyan tényleg jó ötletnek tűntek, de egy kis gondolkodással abszolút elvesztették az értelmüket. Hiába tehát a sok jó párbeszéd és a próbálkozás, hogy újra egyedit alkossanak a készítők, ez nem jön át a monitoron.

Kaland-játék... kockázat?

Szerencsére a Still Life 2 ízig-vérig kalandjáték maradt, minimális változásokkal. Mostantól nem kell majd a térképen keresgélnünk, hogy melyik helyszínre utazzunk, mert az egész játék lineáris lett. Vagy továbbjutunk az egyik pályán, vagy nem, nincs szabad mozgásterünk. A feladványok főképp a tárgyhasználatra helyezik a hangsúlyt, és ebbe beleértendő a sok-sok kombinálós, keresgélős rejtvény is. Sokat használjuk majd az FBI CSIA nevű csomagját a nyomok begyűjtésére és azonosítására, valamint az első rész kórboncnokát, Claire-t is gyakran fogjuk zaklatni. Szerencsére a feladványok többsége nem elrettentő, hanem az "épp jó" kategóriába esik, és ez egy egérnyűvő kalandnál piros pontot ér. Van viszont pár kivétel, amik nagyon frusztrálóra sikeredtek, és sötét árnyat vetnek az egész játékmenetre. Mivel a tárgylistánk kapacitása véges, sokszor előfordul, hogy igénybe kell vennünk a pályákon elhelyezett tárolóegységek valamelyikét. Ám mivel sokszor nem tudjuk, hogy mit mikor kell felhasználni, nincs semmi, ami rávezetne bennünket, hogy mit hagyjunk hátra vagy vegyünk magunkhoz. Ugyan a játék jelzi, hogy melyik eszközt hány alkalommal kell majd alkalmazni, ezt számon már nem tartja, tehát vagy megjegyezzük, vagy tippelgetünk a végéig. Ennek eredménye pedig sokszor idegesítő mászkálás lesz. Néhány dolgot csak egy meghatározott sorban vihetünk véghez, amivel nem is lenne baj, de mivel a játék hemzseg a bugoktól, néha képtelen "felfogni", hogy mi nem az általa preferált sorrendben cselekedtünk. Ilyenkor megáll a tudomány, és mi is csak nézünk, mint a moziban, hogy vajh mit ronthattunk el. Nem programozásból adódó, hanem rossz játéktervezői döntésnek köszönhető a következő butaság: a Still Life 2-ben meg lehet halni. Méghozzá nem is egyszer! Ebben az a legidegesítőbb, hogy ha nem mentünk sűrűn, akkor fújhatjuk a dolgot, ugyanis autosave hiányában a program csak a mentett állásokat kínálja fel a Game Over felirat után.

Poligon-vadászat

Az első Still Life a maga idején hihetetlenül jól nézett ki, hála csodálatos, előre renderelt háttereinek és változatos helyszíneinek. Itt viszont az egész játékot átültették 3D-be, ami nagyon rossz megoldásnak bizonyult. Tudom én, hogy a kalandjátékok műfaja nem a grafikáról szól, de a Still Life 2 néha már annyira csúnya, hogy elkerekedett szemek helyett mosolyt csal a játékos arcára. A hátterek nagyon kevés poligonból épülnek fel, a karakterek pedig egyenesen rusnyák, és a mimikáról sem hallottak soha. Csak hogy a kaptafánál maradjunk, a már négy éves Fahrenheit sokkal szebb összképet nyújtott a franciák mostani ivadékánál. Az irányítással is akadtak gondok, mert a karakterek sokszor teljesen máshová indultak el, mint ahová én kattintottam nekik. A motor pedig sokszor magától belassult, és ilyenkor 5-10 fps sebességgel mozgott a játék. A változatosság még segíthetne a látványvilágon, de a tíz órás játékból úgy hét-nyolc ugyanazon helyszínen telik majd el, szóval itt sem tudtak plusz pontot szerezni az alkotók. Az eltérés csupán annyi, hogy az adott terepet láthatjuk Paloma szemszögéből, aztán Victoriáéból, megnézhetjük éjszaka és megnézhetjük nappal. Nem tudom, miért nem keverték bele a játékba ismét Európát, az első rész prágai képsorai máig élénken élnek az emlékezetemben.

Summa summarum

Az első rész után messiásként vártuk a másodikat, ám sajnos hiába. A Still Life 2 nem lett jó játék, és bár kifejezetten rossznak sem mondanám, alig emelkedik ki a végletekig közepes programok közül. Akik - hozzám hasonlóan - szerették az első részt és kíváncsiak a folytatásra, tegyenek vele egy próbát, de újszülöttek kerüljék el messzire, mert van sokkal jobb a kínálatban.