Párizsban járunk, az úr 1789. évében, amikor is kezdetét veszi a francia forradalom… illetve annak egy alternatív valóságba helyezett verziója, aminél agresszív, kifogyhatatlan energiával rendelkező masinák lepik el az utcákat, és verik szét a lázadozó népséget. XVI. Lajos tehát bedarál mindenkit, aki ellenszegül, és nem úgy tűnik, hogy bárkinek is van esélye egy ilyen jellegű hatalom ellen. Ekkor jelenik meg a történetben karakterünk, Aegis, aki valamilyen misztikus oknál fogva öntudatra ébredt. Ellenben minden más Automatonnal (nevezzük őket robotnak, hogy egyszerűbb legyen), Aegis nem agresszív, tud beszélni, saját gondolatokat és véleményeket alkotni, és a királynő (Mária Antónia) parancsait követve egyetlen feladatot kap: szervezzen ellenállást, és csapja ketté a zsarnok Lajcsit, közben meg akár saját eredete misztikumát is felgöngyölítheti.
Ja, hogy ez soulslike?
Egyértelművé teszem már az elején: ez a játék NEHÉZ. Nagybetűvel. Legalábbis türelmet és kiismerést igényel, de a műfaj veteránjainak ezt már nem kell mondani. Viszont bele lett építve egy Assist módnak nevezett kis szösszenet, amivel megkönnyítheted az életedet, ha mondjuk, kevesebb kihívásra vágynál. Az ellenfelek kevesebbet sebeznek, vagy épp nem veszíted el a “lelkeidet”, szóval nem kell kiakadni halál után, meg pánikszerűen keresni a maradványaidat. Hogy ez jó-e, vagy sem, döntse el mindenki maga. A szokásos tutorial szekvenciát egy meglepően informatív és érthető átvezető előzi meg, amibe egy minimalista karakterkészítő lett beágyazva. Mivel mindenképp a Bloodborne babájához hasonló karakterként nyomulsz a játékban, én személy szerint nem is variáltam túl sokáig, inkább belecsaptam a küzdelmekbe. Nem mondom, kellett legalább jó 2 óra, mire sikerült megszoknom a sok Elden Ring után az itteni mozdulatokat, de hamarosan hatalmas vigyorral az arcomon ültem a gép előtt, és vertem csavarról csavarra a sok mechanikus balfácánt. Ezek a balfácánok eleinte egyszerű kertészrobotok, de ahogy haladsz előre, jönnek az egyre kreatívabb és megcsavart dizájnok. Nincs belőlük rengeteg, de jól vannak adagolva, és jól variálódnak, attól függően, hogy milyen az affinitásuk. Szinte mindenből van tüzes, áramos, jeges verzió, és nyilván te is használhatsz efféle elemeket a harcok során. Fegyvereid is hasonlóan működnek, van nagyjából 6 fajta, és azok variánsai, amik másfajta extra sebzést osztanak ki, továbbá a speciális mozdulatuk is különböző. Vannak közöttük kreatívak, de ilyen téren talán lehetett volna még kreatívabb a Pókok csapata. Persze át is öltöztetheted Aegis-t, szóval a fashion souls fanoknak minden vágya teljesülhet.
Fából vasmarika
Említettem már a Bloodborne-t, és a Steelrising talán ahhoz áll legközelebb. Ha csak öt percet játszol vele, már érezni fogod, ezért nem is térnék ki részletesen az okokra. Minden második percben jött a vigyor, hogy ez a Metalborne, mínusz lovecraft-i horror. A shortcut rendszer és a pályadizájn is kalaplendítést érdemel: nem annyira komplex egy-egy terület, cserébe úgy meg vannak szórva kinyitható kapukkal, hogy a sok esetben 3-4 órás gyepálásaim végén nem hittem el, mikor a pálya legelején lyukadtam ki, pedig mintha el se kanyarodtam volna. A sztori egy bizonyos pontján bejönnek egyéb mechanikák, mint például gyengébb falak áttörése, a magaslatokra való felcsáklyázás, vagy épp a levegőben való dashelés, és a játék egy teljesen más arcát mutatja meg. Mintha Párizs a szemed láttára nyílna ki, és olyan helyeket érhetsz el pillanatok alatt, amik korábban egy félórás tortúrával egyenértékű csihi-puhiban kulminálódtak.
Alapmechanika még az ugrás, amit nem említettem korábban, pedig fontos elem. Az egyértelmű játékmeneti dolgok mellett egy negatívum is köthető ehhez a “szabadabb” felfedezési módhoz, mégpedig a láthatatlan falak erőteljes jelenléte. A Steelrising többnyire jól fenn tudja tartani az illúziót, hogy nem egy csőjáték, ami baromira szerteágazó, de attól még csövek jobbra-balra-egymásba tekeredése az egész. Néhol viszont sajnos nem sikerült lerakni semmit az utca közepére, csak egy szekeret, ami mellett ott van három méter légüres tér, de mégsem mehetsz arra. Vagy épp mikor félig-meddig a háztetők között suhansz, mint egy szuperhős, majd egyszer csak megakadsz, mert alattad két méterre ott egy fal. Vagy mikor leérkezel egy háztetőre, ami majdhogynem vízszintes, és mégis úgy ránt le a talajra a gravitáció, mintha a Szaturnuszon próbálnál parkourözni.
A Rezesbanda
Röviden megemlíteném az élettöltési opciókat. Végtelen mennyiségben potyogó olajok mellett (amik lassan töltenek vissza, 20 másodpercig), jelen van az itteni Estus Flaskád, ami pihenéseidnél automatikusan újratöltődik, és szépen lassan fejleszthető a használati szám és az effektivitás. Szinteket itt Esszenciából lépsz, de abból vásárolhatsz mindenfélét. Abba kerül még a fegyverek fejlesztése is (plusz egy-két egyéb fém). Néhol én többet költöttem minden másra, mint karakterem szintezésére, ami lehet, egy átdolgozást igényelne a készítők részéről, mert így nincs meg a dilemma, hogy “na, most mit csináljak ezzel a 3000 elköltendő esszenciával?” A bossok nagy része könnyen kiismerhető, és igazából csak akkor kerülsz komoly bajba, ha nagyon el akarod sietni a dolgot. Belehalni csak akkor fogsz, ha zéró tapasztalatod van a műfaj terén, vagy ha tényleg érthetetlenül mész fejjel a falnak. Háromféle boss-típust különböztetnék meg: az egyik az ezerszer látott és újrahasznosított átlag ellenfél, csak kétszer olyan nagy, és hétszer annyi az élete. Náluk többnyire még új mozdulatokra sem futotta. A második típus az egyszer használatos, de oyan nagy kihívást nem nyújtó ellenfeleké, amik nyilván azért be tudnak figyelni a játék vége felé, mint átlag sétafikáló csúfságok, mert miért ne. A harmadikba tartoznak a Titánok, akik viszont egytől-egyig élvezetes, kihívást nyújtó dögök. Nem mondom, hogy bármikor Radahn, vagy az Ornstein és Smough párossal egy lapon említeném bármelyiket is, de találkozásaink abszolút jó és emlékezetes küzdelmeket szültek. Minden más lényegében töltelék.
A mellékkaratereket és a melléküldetéseket még nem is említettem, pedig van belőlük egy pár. Minden egyes megmentett/kisegített átlag lakos vagy főbb történelmi karakter (Robespierre, La Fayette és a többi) megszór valami kisebb-nagyobb történettel, amik ritkán világrengetőek, de annál inkább hozzáadnak a történethez és a szereplők hátteréhez. Illetve lényegében minden küldi megnyit egy újabb területrészt, sokszor meglepően méretes helyeket, az amúgy is labirintusszerű környékeken. Ez már csak azért is jó, mert tovább gyönyörködhetsz a Louvre, a Bastille, vagy épp a Luxembourg-palota társaságában, amikhez tényleg emlékezetes pillanatok köthetők.
Homok a gépezetben
Legutóbb talán az Assassin’s Creed Unity-ben láthattuk Párizs ezen korszakát, és nyilván nem fogom a Steelrisingot egy AAA kategóriás játékhoz hasonlítani, lévén attól nagyon messze áll, de azt kell mondanom, hogy a lehetőséghez képest sikerült maradandót alkotni. Az art-style gyönyörű, a hozzáadott egyedi ízek is teljesen jól működnek, a gépek fantasztikusan néznek ki a maximum grafikai beállítások mellett, de úgy önmagában az egész játék csillog-villog, és egyszerűen jó ránézni. Az egyetlen, igazán nagy probléma a Spiders stúdió új címével, hogy lényegében egy atomerőmű is képes leállni alatta (egy egész izmos laptopon és egy jelenleg high-end közeli gépen is teszteltem). Az fps úgy mozog, mint ebihal a vízben, néhol teljesen indokolatlanul vág be akár 30 alá, hiába rántom Ultráról Mediumra a mindent is. Ami még ennél is jobban szúrja a szemet, hogy néha a textúrák is saját kedvük szerint töltődnek be – vagy éppen nem. Bármit csináltam, bármit állítottam, a Steelrising lényegében azt csinált a gépemmel, amit csak akart, és pont annyi ráhatásom volt erre a folyamatra, mint mondjuk, két galaxis ütközésére. Hozzáteszem, ez csak a PC-s verzió rákfenéje (majd úgyis foltozgatják), konzolokon sokkal stabilabban fut.
Ennek ellenére engem nagyon megvett a játék. Számomra talán a leginkább szimpatikus, legélvezetesebb soulslike cím, amihez a FromSoftware-nek nincs semmi köze (bocsi, Nioh!). Mindezt nyomott áron, és egy meglepően hosszú, több mint 20 órás játékmenettel… persze ezt úgy, hogy nem csak végigrohansz a területeken meg a sztorin. És nagyon, de nagyon megéri nem így tenni, hiszen a Steelrising képes elvarázsolni, beszippantani, és magában tartani. Indulhat az Acélfelkelés?
