A fenti sorokat 2002 végén vetettem papírra jelen magazin hasábjain, a Maxisról szóló bemutató cikkemben. Akkor még senki nem sejtette, mit tervez ez a szakállas zseni; amikor aztán kiderült, ismét hátrahőkölt a világ: nem kevesebbet határozott el, mint az evolúció lemodellezését, annak szimulálását, hogyan lesz egy egysejtűből a galaxis ura. Felfoghatatlan léptékű vállalkozás, de ha valakinek, neki sikerülhet. Ő már egyszer játékba öntötte a modern urbanisztikát (SimCity), aztán az emberi lét társadalmi, szociális alapjait (Sims) — miért ne jöhetne össze újra valami, ami ismét történelmet ír?
Volt persze a projektnek egy Achilles-sarka: épp Wright nyilatkozta, hogy belátja: korunk embere számára túl bonyolult a SimCity, a jövő az alkalmi, „leülök elé, és elvagyok vele egy-két órát” mechanizmusú mókáké. De hogy lehet összehozni az összetettséget az egyszerűséggel? A válasz: osszuk fel a játékot fázisokra, ezek legyenek más-más stílusúak, műfajúak, így egy etapot akár „egy nekiülésre” le lehet pörgetni, és az eltérő játékmenettől olyan lesz az egész, mintha minijátékok gyűjteményét kapnánk. Igen ám, de a hardcore játékosok épp ettől féltek: a felszínességtől. A feloldást az evolúció ígérte: a homogén hátteret teremtményünk életének végigkísérése jelenti, a játékos kezébe adott kreativitás pedig értelmet ad a beleölt óráknak.
Hogy a fenti pár mondat már akár értékelésnek is elmenne? Lehet – és mégsem. A dolog ugyanis van annyira csavaros, mint egy DNS-spirál: az összefonódó lánc egyik fele a pozitívumoké, a másik a negatívumoké, hiszen szubjektívnek kell lennem, még akkor is, ha évek óta nem vártam annyira játékot, mint ezt. Sőt, talán épp ezért...
Miután kiválasztottuk a bolygót, ahol ténykedni szeretnénk (ez tulajdonképpen a profilrendszer), megadtuk, hogy növény- vagy húsevőként akarunk-e nekivágni az evolúciónak, és eldöntöttük a nehézségi szintet, egy jópofa animációval egy meteoritba zárva becsapódunk az őslevesbe. Lényünknek van szája, szeme és mozgásszerve, célunk pedig, hogy megfelelő táplálékot magunkhoz véve fejlődjünk, melynek célja kettős: egyrészt betölteni a képernyő alján lévő evolúciós mércét, másrészt DNS-pontokat szerezni, amiket párzás után a lénylaborban elkölthetünk kedvencünk fejlesztésére. Ez itt elég egyszerű: csak a testformát tudjuk alakítani, a gyorsaságunkat és a védekezésünket javítani. Apropó védekezés — a játékban nem lehet meghalni: ha elfogy az életerőnk, újjászületünk. Talán épp ezért nem építettek be a készítők sem automatikus-, sem gyorsmentési lehetőséget, ami azért nekem furcsa döntésnek tűnik.
Ez a játékszakasz a klasszikus Pac-Manhez hasonlít: 2D-s, felülnézeti móka, melyben fel kell falni a kaját, miközben megpróbálunk kitérni a ragadozók elől. Ez először lassúságunk miatt nehéz lesz, és sajnos a játék kiegyensúlyozatlansága már itt megmutatkozik. Növényevőként gyorsabban lehet fejlődni, több zöldség van a levesben, és az nem is úszik el előlünk, mint a fürge „kishalak”. Az viszont tény, hogy a grafika és az animáció látványos és remek, és azt is észrevehetjük, mennyire telitalálat a zene: kiváló háttérmuzsika, mely a megfelelő akciókat dinamikusan lereagálja; a készítőket ebben Brian Eno, az ambient music atyja segítette, és ez meg is látszik rajta.
Van egy „játék a játékban” is: össze kell gyűjtenünk hat testrészt, melyek az óceánban lebegnek jelvény formájában. Itt a ragadozók lesznek előnyben, mert ezeket jórészt nagyobb lények rejtik, így a növényevőknek meg kell várnia, míg őket valaki levadássza. Aki türelmetlen, egy huszárvágással megoldhatja a dolgot: ha sikerül megszerezni az ormányt, ezzel létrehozhatja nagy túlélőt, a mindenevőt. Ha sikerül minden bilétát bezsákolni, újabb meglepetés következik: a játék tartalmaz egy achievement rendszert, így az efféle dolgokért különféle címeket kapunk, mindezt a Spóropédiában követhetjük nyomon (feltéve, ha online módban vagyunk és a Spore szerverei működnek, ugyanis ott tárolódnak eredményeink).
Ha az evolúciós csík betelt, a fejlődés gombra kattintva máris átléphetsz a második fázisba; ezt bármikor megteheted, tehát ha kedved tartja, lubickolhatsz még az ősóceánban picit (és ez igaz lesz a többi szakaszra is).
A lényfázis leginkább egy RPG-hez hasonlít: fel kell derítened a körülötted lévő világot, ismét gyűjtögetni a különféle testrészeket (ezeket egyrészt csontvázak rejtik, másrészt más lényeket levadászva vagy velük összehaverkodva kaphatod meg), táplálkozni és fejlődni. A bolygót benépesítő kreatúrákkal vagy harci, vagy szociális úton vergődhetsz zöld ágra. Előbbi egyértelmű, el kell pusztítanod a más fajokat, utóbbi viszont egy újabb minijáték: megszólítva őket dalolnak, táncolnak, illegetik magukat, neked pedig hasonló módon kell reagálni. Itt már a lénylabor is olyan, mint az RPG-k „öltöztetőbabája”: az egyes testrészek adott területeket fejlesztenek (+2 harapás, +1 tánc), és ez a folyamatos fejlődés a kulcsa annak, hogy az evolúció királya légy. A folyamat bizonyos szakaszain értelmed is nő, és falkába tömörülhetsz: előbb egy, majd kettő, végül három fajtársat vagy szövetségest vihetsz magaddal a kalandozásokra.
E szakaszban már erősebben jelentkezik a játék „hibavonala”. A létfenntartást tekintve a húsevők lesznek némi hátrányban, ráadásul a mechanizmus eléggé repetitív, ugyanazokat a köröket futod újra meg újra. A harc még rendben van, de a haverkodás sokaknak egy idő után unalmas lesz, akármennyire is jópofa dolog piruettező elefántokat bámulni. Ez az első két etap egyértelműen inkább az alkalmi játékosoké.
A törzsi fázis egy „butuska” RTS, a Populous egyszerűsített verziója. Egy erőforrás van, az élelem, bár ezt számos forrásból beszerezhetjük, ebből „vehetünk” új törzstagot, és fejleszthetjük a falut: betakarítóeszköz és szigony a parasztoknak, dárda, kőbalta, fáklya, gyógyítóbot a harcosoknak, békéseknek pedig háromféle hangszer. Hangszer?! Igen. Célunk, hogy a sárteke összes törzse fölé kerekedjünk, akár úgy, hogy földig romboljuk falujukat (faék: gyorsan embereket kell gyártani, felfegyverezni őket, és lerohanni a szomszédot), akár szövetségre lépve velük. Ennek kivitelezése mókás: embereink kezébe zeneszerszámot adva neki kell állnunk szerenádozni. A hallgatóság közölni fogja, milyen dallamokra vágyik (szövegbuborékban megjelenik a megfelelő piktogram), ekkor a megfelelő számbillentyűt le kell nyomni (vagy rákattintani egy ikonra), és ugyanúgy, mint a lényfázisban, ha betelik a haverkijelző, győztél.
Sajnos elég felszínes ez a rész, sok taktikára nincs lehetőséged, minden attól függ, miként akarsz hódítani – ezt szintén a lénylaborban erősítheted, ezúttal az öltözék-kiegészítők tápolják az egyes területeket (harc, gyűjtögetés, szocializáció, életerő). Ám itteni viselkedésed azt is meghatározza, milyen attitűddel léphetsz át a következő szakaszba, azaz agresszív, békére törekvő, vagy kereskedő leszel-e — ugyanis az egyes etapokat kiértékelve a játék az új felvonásban megajándékoz egy-egy igen hasznos speciális képességgel.
Ebben a fázisban az alkalmi játékosok már talán kicsit zavarban lesznek, hiszen egyszerre kell sok mindent összehangolni — és éledezni kezdhetnek a hardcore arcok...
Ezen érában a „kemény kockák” lesznek előnyben, a „casualok” lehet, hogy rokoni segítségre szorulnak, főleg, ha van egy veterán a családban, aki ismeri a varázsszót: „rush”. Az győz, aki minél előbb tud minél több járművet csatasorba állítani, ugyanis mind a harcos, mind a békés stratégák feladata az, hogy lerohanják az ellenséget, és előbbiek tűzerővel lerombolják, utóbbiak vallási igehirdetéssel a maguk oldalára állítsák őket. Az igazi ínyenceknek azonban a középutat ajánlom: a kereskedés és az okos diplomácia remek taktikázásra ad lehetőséget.
Ez az „aljáték” egyébként szintén RTS, ám már valamivel fejlettebb — aki idáig eljutott, észreveszi, hogy az ördögi Will Wright nemcsak az ember evolúcióját, de a játékiparét is lemodellezte, hiszen egy 2D-s arcade játékból jutottunk el a komplexebb 3D-s stratégiáig. Nyersanyag itt is csak egy van, a fűszer (tisztelet a műfaj klasszikusa, a Dune előtt), a forrásokra kell kitermelőt építeni, aztán fejlődni ezerrel. Itt már teljes a kreatívok öröme: városházát, lakóházat, gyárat és szórakoztató központot, vízi-, légi-, és szárazföldi járművet tervezhetünk, elképesztő alapossággal és zseniális egyszerűséggel — a lények fejlesztése viszont itt leáll, már csak cicomázhatjuk őket.
Amint megépíted első űrjárművedet és megtekered az egérgörgőt, jön az igazi döbbenet: átmenet nélkül kilépsz az űrbe, szemed elé tárul a naprendszered, és ha onnan is kilépsz, a tízezernyi, bejárható galaxis körülötted... A Spore űrfázisa egy valós idejű 4X-es űrstratégia, azaz kolonizálhatsz, felfedezhetsz, kereskedhetsz, harcolhatsz. Rengeteg küldetés vár ránk, és itt már van egy sztoriszál is, amely a végső, nagy meglepetés felé terel minket. Iszonyúan összetett aljáték ez, melyet igazán a hardcore arcok fognak élvezni, de hát az alkalmiakat már úgyis elveszítettük egy vagy két körrel ezelőtt...
Itt már komolyabban előbuknak a hibák. Nehéz megtalálni egyes küldetések célállomását, és míg az ellenfelek flottákkal támadnak, nekünk csak egy gépünk lehet, bár, mint a lényfázisban, 1-2-3 szövetségest magunkkal vihetünk. Ráadásul egy idő után túl sok lesz a mikromenedzselés; jó lett volna, ha beépítenek a fejlesztők valami automatizmust (pl. kormányzók) a pepecs dolgok elvégzésére. Úgy érzem, ezt a szakaszt nem tudták 100%-ra befejezni a srácok, talán a kiadó türelmetlensége miatt. Ezt a gondolatot erősíti az is, hogy lett volna egy fázis a sejt és a lény között, egy víz alatti móka, ám ezt végül kidobták a csomagból.
Az értékelés nehéz. Tartozok annyival a szubjektivitásnak, hogy bevalljam: engem ismét megvett Will Wright – ám objektívnek kell maradnom. A Spore minden idők egyik leggrandiózusabb játékipari vállalkozása, egy legendás lángelme briliáns ötlete, és olyan technológia, programozói tudás áll mögötte, amit még sokáig emlegetni fogunk, mérceként állítva a jövő generációja elé. Ám maga a játék bebizonyította, hogy nem lehet összehozni egy asztal mellé alkalmi játékosokat és kőkemény kockákat, nincs olyan hibridjáték, mely mindenkihez szólna, amely át tudna lépni a műfaji korlátokon és határokon. A Spore megpróbálta, de e törekvés miatt nem teljesen homogén, ráadásul az első négy fázis meglehetősen felszínes is, kevés dimenzióval, lehetőséggel, bár az achievement-rendszer, a mindig megújuló fauna, a különféle típusú lények és a nehézségi szint kombinációja azért újra és újra leülteti az embert a gép elé, főleg, hogy az űrfázisba lépés után bármelyik szakaszt önmagában is lejátszhatod, bármilyen beállításokkal. Az utolsó etap viszont összetett, mély, nagy kár az említett hibáiért. És akkor még nem szóltunk az önállóan elindítható laborokról, és a játék mögött álló közösségi hálózatról...
A Spore tehát egyfelől valóban zseniális munka, másfelől korántsem szeplőtelen. Annak azonban, aki túl tudja tenni magát a hibákon, mindig fog annyi örömöt és meglepetést tartogatni, hogy ne porosodjon a polcon. Lehet, hogy 88%, de ez olyan erős 88, ami kötelező vétel — ott a helye minden játékrajongó gyűjteményében.
Volt persze a projektnek egy Achilles-sarka: épp Wright nyilatkozta, hogy belátja: korunk embere számára túl bonyolult a SimCity, a jövő az alkalmi, „leülök elé, és elvagyok vele egy-két órát” mechanizmusú mókáké. De hogy lehet összehozni az összetettséget az egyszerűséggel? A válasz: osszuk fel a játékot fázisokra, ezek legyenek más-más stílusúak, műfajúak, így egy etapot akár „egy nekiülésre” le lehet pörgetni, és az eltérő játékmenettől olyan lesz az egész, mintha minijátékok gyűjteményét kapnánk. Igen ám, de a hardcore játékosok épp ettől féltek: a felszínességtől. A feloldást az evolúció ígérte: a homogén hátteret teremtményünk életének végigkísérése jelenti, a játékos kezébe adott kreativitás pedig értelmet ad a beleölt óráknak.
Hogy a fenti pár mondat már akár értékelésnek is elmenne? Lehet – és mégsem. A dolog ugyanis van annyira csavaros, mint egy DNS-spirál: az összefonódó lánc egyik fele a pozitívumoké, a másik a negatívumoké, hiszen szubjektívnek kell lennem, még akkor is, ha évek óta nem vártam annyira játékot, mint ezt. Sőt, talán épp ezért...
Első fázis: sejtbiológia
Sporn
Az önállóan, amolyan demóként kiadott Lénylabor hatalmas siker lett, pár hónap alatt három millió kreatúrát alkottak meg a kreatív játékosok. Ám volt valami, amivel talán senki nem számolt: néhány pihentagyú két lábon járó herét, mellszörnyet, „fallikus párzógépet” szerkesztett. A CNN persze eltúlozta a dolgot, az internetes pornó melegágyának nevezve a Spore-t, a jelenség pedig saját kifejezést kapott a Spore és a porn szavak összevonásából, ez lett a sporn. Nyilvánvaló, hogy a dolgot nem lehet megakadályozni, az emberi kreativitást nem lehet határok közé szorítani. Maga Will Wright is elmondta, hogy nem zavarja a dolog, ez benne volt a pakliban, sőt szórakoztatja a túlburjánzó fantázia, de persze valamit mégiscsak lépni kellett. Épp ezért utólag beépítettek egy szűrőt a játékba, így aki nem akar ilyen figurákkal találkozni a kalandozások közben, bekapcsolhatja, hogy csak a barátlistára felvett komák tartalmával legyen benépesítve saját univerzuma.
Ez a játékszakasz a klasszikus Pac-Manhez hasonlít: 2D-s, felülnézeti móka, melyben fel kell falni a kaját, miközben megpróbálunk kitérni a ragadozók elől. Ez először lassúságunk miatt nehéz lesz, és sajnos a játék kiegyensúlyozatlansága már itt megmutatkozik. Növényevőként gyorsabban lehet fejlődni, több zöldség van a levesben, és az nem is úszik el előlünk, mint a fürge „kishalak”. Az viszont tény, hogy a grafika és az animáció látványos és remek, és azt is észrevehetjük, mennyire telitalálat a zene: kiváló háttérmuzsika, mely a megfelelő akciókat dinamikusan lereagálja; a készítőket ebben Brian Eno, az ambient music atyja segítette, és ez meg is látszik rajta.
Van egy „játék a játékban” is: össze kell gyűjtenünk hat testrészt, melyek az óceánban lebegnek jelvény formájában. Itt a ragadozók lesznek előnyben, mert ezeket jórészt nagyobb lények rejtik, így a növényevőknek meg kell várnia, míg őket valaki levadássza. Aki türelmetlen, egy huszárvágással megoldhatja a dolgot: ha sikerül megszerezni az ormányt, ezzel létrehozhatja nagy túlélőt, a mindenevőt. Ha sikerül minden bilétát bezsákolni, újabb meglepetés következik: a játék tartalmaz egy achievement rendszert, így az efféle dolgokért különféle címeket kapunk, mindezt a Spóropédiában követhetjük nyomon (feltéve, ha online módban vagyunk és a Spore szerverei működnek, ugyanis ott tárolódnak eredményeink).
Ha az evolúciós csík betelt, a fejlődés gombra kattintva máris átléphetsz a második fázisba; ezt bármikor megteheted, tehát ha kedved tartja, lubickolhatsz még az ősóceánban picit (és ez igaz lesz a többi szakaszra is).
Második fázis: természetes kiválasztódás
A lényfázis leginkább egy RPG-hez hasonlít: fel kell derítened a körülötted lévő világot, ismét gyűjtögetni a különféle testrészeket (ezeket egyrészt csontvázak rejtik, másrészt más lényeket levadászva vagy velük összehaverkodva kaphatod meg), táplálkozni és fejlődni. A bolygót benépesítő kreatúrákkal vagy harci, vagy szociális úton vergődhetsz zöld ágra. Előbbi egyértelmű, el kell pusztítanod a más fajokat, utóbbi viszont egy újabb minijáték: megszólítva őket dalolnak, táncolnak, illegetik magukat, neked pedig hasonló módon kell reagálni. Itt már a lénylabor is olyan, mint az RPG-k „öltöztetőbabája”: az egyes testrészek adott területeket fejlesztenek (+2 harapás, +1 tánc), és ez a folyamatos fejlődés a kulcsa annak, hogy az evolúció királya légy. A folyamat bizonyos szakaszain értelmed is nő, és falkába tömörülhetsz: előbb egy, majd kettő, végül három fajtársat vagy szövetségest vihetsz magaddal a kalandozásokra.
E szakaszban már erősebben jelentkezik a játék „hibavonala”. A létfenntartást tekintve a húsevők lesznek némi hátrányban, ráadásul a mechanizmus eléggé repetitív, ugyanazokat a köröket futod újra meg újra. A harc még rendben van, de a haverkodás sokaknak egy idő után unalmas lesz, akármennyire is jópofa dolog piruettező elefántokat bámulni. Ez az első két etap egyértelműen inkább az alkalmi játékosoké.
Harmadik fázis: szocializáció
A törzsi fázis egy „butuska” RTS, a Populous egyszerűsített verziója. Egy erőforrás van, az élelem, bár ezt számos forrásból beszerezhetjük, ebből „vehetünk” új törzstagot, és fejleszthetjük a falut: betakarítóeszköz és szigony a parasztoknak, dárda, kőbalta, fáklya, gyógyítóbot a harcosoknak, békéseknek pedig háromféle hangszer. Hangszer?! Igen. Célunk, hogy a sárteke összes törzse fölé kerekedjünk, akár úgy, hogy földig romboljuk falujukat (faék: gyorsan embereket kell gyártani, felfegyverezni őket, és lerohanni a szomszédot), akár szövetségre lépve velük. Ennek kivitelezése mókás: embereink kezébe zeneszerszámot adva neki kell állnunk szerenádozni. A hallgatóság közölni fogja, milyen dallamokra vágyik (szövegbuborékban megjelenik a megfelelő piktogram), ekkor a megfelelő számbillentyűt le kell nyomni (vagy rákattintani egy ikonra), és ugyanúgy, mint a lényfázisban, ha betelik a haverkijelző, győztél.
Sajnos elég felszínes ez a rész, sok taktikára nincs lehetőséged, minden attól függ, miként akarsz hódítani – ezt szintén a lénylaborban erősítheted, ezúttal az öltözék-kiegészítők tápolják az egyes területeket (harc, gyűjtögetés, szocializáció, életerő). Ám itteni viselkedésed azt is meghatározza, milyen attitűddel léphetsz át a következő szakaszba, azaz agresszív, békére törekvő, vagy kereskedő leszel-e — ugyanis az egyes etapokat kiértékelve a játék az új felvonásban megajándékoz egy-egy igen hasznos speciális képességgel.
Ebben a fázisban az alkalmi játékosok már talán kicsit zavarban lesznek, hiszen egyszerre kell sok mindent összehangolni — és éledezni kezdhetnek a hardcore arcok...
Negyedik fázis: civilizáció
Ezen érában a „kemény kockák” lesznek előnyben, a „casualok” lehet, hogy rokoni segítségre szorulnak, főleg, ha van egy veterán a családban, aki ismeri a varázsszót: „rush”. Az győz, aki minél előbb tud minél több járművet csatasorba állítani, ugyanis mind a harcos, mind a békés stratégák feladata az, hogy lerohanják az ellenséget, és előbbiek tűzerővel lerombolják, utóbbiak vallási igehirdetéssel a maguk oldalára állítsák őket. Az igazi ínyenceknek azonban a középutat ajánlom: a kereskedés és az okos diplomácia remek taktikázásra ad lehetőséget.
Ez az „aljáték” egyébként szintén RTS, ám már valamivel fejlettebb — aki idáig eljutott, észreveszi, hogy az ördögi Will Wright nemcsak az ember evolúcióját, de a játékiparét is lemodellezte, hiszen egy 2D-s arcade játékból jutottunk el a komplexebb 3D-s stratégiáig. Nyersanyag itt is csak egy van, a fűszer (tisztelet a műfaj klasszikusa, a Dune előtt), a forrásokra kell kitermelőt építeni, aztán fejlődni ezerrel. Itt már teljes a kreatívok öröme: városházát, lakóházat, gyárat és szórakoztató központot, vízi-, légi-, és szárazföldi járművet tervezhetünk, elképesztő alapossággal és zseniális egyszerűséggel — a lények fejlesztése viszont itt leáll, már csak cicomázhatjuk őket.
Ötödik fázis: asztrobiológia
A Spore és a közösség
Az EA eddig is élen járt a közösség bevonásában a különféle játékokban, elég talán a Simsre utalni. A Spore azonban teljesen új fejezetet nyit ezen a téren is, és véleményem szerint új sztenderdet állít fel. Már az zseniális ötlet, hogy a játék univerzumát a közösség által készített lényekkel tölti fel – egy-egy csomag kb. 30 kilobyte, és a letöltőrendszer szinte észrevétlenül teszi a dolgát. Igazi hangulatbomba, hogy a Spóropédia naplózza lényeid történetét, látod, ki mikor találkozott, és mit tett velük. Lehet saját sztorit készíteni, élményeinket, lényeinket akár grafikus módon, akár videóban (a játékba van integrálva a YouTube csatornája!) megosztani másokkal, sőt, a MashOn.com weboldalon képregényeket is készíthetünk, ezeket beágyazhatjuk blogunkba, a közösség pedig értékelheti. Kis szépséghiba, hogy a megjelenés óta elérhetetlenek a Spore.com aloldalai, de remélem, mire e sorokat olvassátok, már sikerül a srácoknak megoldani a dolgot...
Itt már komolyabban előbuknak a hibák. Nehéz megtalálni egyes küldetések célállomását, és míg az ellenfelek flottákkal támadnak, nekünk csak egy gépünk lehet, bár, mint a lényfázisban, 1-2-3 szövetségest magunkkal vihetünk. Ráadásul egy idő után túl sok lesz a mikromenedzselés; jó lett volna, ha beépítenek a fejlesztők valami automatizmust (pl. kormányzók) a pepecs dolgok elvégzésére. Úgy érzem, ezt a szakaszt nem tudták 100%-ra befejezni a srácok, talán a kiadó türelmetlensége miatt. Ezt a gondolatot erősíti az is, hogy lett volna egy fázis a sejt és a lény között, egy víz alatti móka, ám ezt végül kidobták a csomagból.
Hatodik fázis: marketing és zsenialitás
Az értékelés nehéz. Tartozok annyival a szubjektivitásnak, hogy bevalljam: engem ismét megvett Will Wright – ám objektívnek kell maradnom. A Spore minden idők egyik leggrandiózusabb játékipari vállalkozása, egy legendás lángelme briliáns ötlete, és olyan technológia, programozói tudás áll mögötte, amit még sokáig emlegetni fogunk, mérceként állítva a jövő generációja elé. Ám maga a játék bebizonyította, hogy nem lehet összehozni egy asztal mellé alkalmi játékosokat és kőkemény kockákat, nincs olyan hibridjáték, mely mindenkihez szólna, amely át tudna lépni a műfaji korlátokon és határokon. A Spore megpróbálta, de e törekvés miatt nem teljesen homogén, ráadásul az első négy fázis meglehetősen felszínes is, kevés dimenzióval, lehetőséggel, bár az achievement-rendszer, a mindig megújuló fauna, a különféle típusú lények és a nehézségi szint kombinációja azért újra és újra leülteti az embert a gép elé, főleg, hogy az űrfázisba lépés után bármelyik szakaszt önmagában is lejátszhatod, bármilyen beállításokkal. Az utolsó etap viszont összetett, mély, nagy kár az említett hibáiért. És akkor még nem szóltunk az önállóan elindítható laborokról, és a játék mögött álló közösségi hálózatról...
A Spore tehát egyfelől valóban zseniális munka, másfelől korántsem szeplőtelen. Annak azonban, aki túl tudja tenni magát a hibákon, mindig fog annyi örömöt és meglepetést tartogatni, hogy ne porosodjon a polcon. Lehet, hogy 88%, de ez olyan erős 88, ami kötelező vétel — ott a helye minden játékrajongó gyűjteményében.
