SpongyaBob és barátai 1999 óta gondoskodnak az önfeledt szórakozásról, bár tény, hogy a széria sokszor infantilis humora (erre még később visszatérünk) nem mindenkit képes mosolyra bírni. Bikinifenék a sorozaton és a filmeken túlmenően párszor már videójátékos formában is megelevenedett, a legismertebb próbálkozás pedig egyértelműen a 2003-ban megjelent SpongeBob SquarePants: Battle for Bikini Bottom, amely 2020-ban, Rehydrated alcímmel, egy alapoktól felépített újrakiadást is kapott a THQ Nordic és a Purple Lamp jóvoltából. Ennek a párosnak köszönhetjük a frissen megjelent The Cosmic Shake-et is, ami ugyan nem kívánja megreformálni az akció/platformer műfajt, de ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) is képes szórakoztató lenni. A kérdés csak, az, hogy 2023-ban elég-e mindez.
Egy átlagos nap Bikinifenéken
Az unalom egyaránt képes csodás és szörnyű dolgokat is szülni, SpongyaBob, valamint legjobb barátja, a mindig éles eszű Patrik pedig lényegében egyszerre tapasztalják meg mindkettőt. A pallérozott páros ugyanis épp kezdi megunni a Bikinifenék nyújtotta izgalmakat, amikor egy cseppet sem (De!!) gyanús jósnő, név szerint Kassandra kívánságokat teljesítő hableánykönnyeket kínál nekik. A derék hősök persze annak rendje és módja szerint, a buborékfújók segítségével el is lövik a világ összes kívánságát – valószínűleg kétszer. A dolog végül odáig fajul, hogy a világ szövete megbomlik, SpongyaBob barátai (valamint lakása és a Rozsdás Rákolló) pedig az így létrejött kívánságvilágokba kerülnek, miközben Bikinifenéken is eluralkodik egyfajta rontás. A továbbra is a jófiúk táborát erősítő (kacsint-kacsint) Kassandra természetesen egyből tudja a megoldást a problémákra: a világokban található zselé segítségével képes helyrehozni az okozott károkat, és mivel úgy is elő kell kerítenünk az eltűnt ismerőseinket, akár hozhatunk is neki egy keveset. A feladat tehát adott, így a megfelelő kosztümmel (ugyanis nem mindegy, hogy az adott világban milyen hacukát viselünk) felszerelkezve csakhamar át is ugrunk az első portálon – méghozzá hű társunkkal, Patrikkal egyetemben, aki időközben lufi lett. Hogy miért? Hát, mert ezt kívánta…
Cowboy legyek! Vagy hajókat terelő kalóz?
Első utunk a vadnyugat világába vezet, itt pedig meg is ragadnám az alkalmat arra, hogy kiemeljem a játék talán legnagyobb pozitívumát: rendkívül sokrétű a helyszínek felhozatala, így hiába változatlanok a játékmenet alapjai, a merőben eltérő hangulat miatt minden egyes kívánság-világ képes az újdonság varázsával hatni, ezért pedig mindenképp jár a kalapemelés a készítőknek. A pisztolyhősök kora mellett ellátogatunk többek között egy filmforgatásra, de helyt kell állnunk például kalózként is, emellett pedig halloweeni környezetben is lehetőségünk adódik némi csokigyűjtésre. Ez pedig csak a jéghegy csúcsa, hiszen ősi és középkori környezetben is meg kell mutatnunk képességeinket, a kissé szürreális vidámpark-látogatásról már nem is beszélve. Amellett, hogy az egyes terepek esztátikájukban gyökeresen eltérnek egymástól, még egyedi zenei betéteket is kaptak, ami csak tovább növeli az élményt. Pláne, hogy egyik nóta jobb, mint a másik, így a folyamatos ismétlődés sem zavaró. Üröm az örömben viszont, hogy kidolgozást tekintve már egyáltalán nem ilyen egységes az összkép. Van pár helyszín (például a már említett ős- és középkor), ahol az volt az érzésem, hogy némiképp elfogyott a lelkesedés (vagy épp a pénz), ezek esetében ugyanis sokkal jobban tetten érhető az elnagyoltság, sokszor pedig még a háttérként szolgáló textúrákat sem sikerült a helyükre illeszteni.
Mint mondtam, a játékmenet különösebben nem változik, ahogy haladunk előre a történetben. Bejönnek ugyan új ellenfelelek és mechanikák, de az alapok sziklaszilárdak, és szinte az összes építőkocka a bevezetőben már említett elődből lett átemelve. A pályák felépítése relatíve egyszerű és lineáris (egy két területen ugyan körbenézhetünk, de a célhoz mindig egyféle út vezet), dobozokon és akadálypályákon ugrándozva haladunk előre, miközben vadul gyűjtjük a valutaként szolgáló zselébogyókat, melyekből új ruhákat tudunk venni – vannak ugyan jól festő darabok, de őszintén szólva nem éreztem késztetést arra, hogy bármelyiket is megvegyem. Ahogy arra sem, hogy a megfelelő képességek birtokában visszatérjek a korábbi helyszínekre. Akadnak ugyanis területek, ahova eleinte nem tudunk eljutni. Az viszont (számomra legalábbis) nem elég nagy motiváló erő, hogy a fáradozásaimért cserébe bezsákolhatok pár új kosztümöt, így a metroidvania-elemek nyújtotta lehetőségek inkább csak a maximalisták számára lehetnek érdekesek.
Ebből kifolyólag a különböző karaktereknél elérhető mellékküldetések is csak a játékidő nem túl elegáns kitolására szolgálnak, hiszen egytől-egyig gyűjtögethető tárgyakról van szó – természetesen jól szétszórva a különböző világokban. Annyi kis plusz azért akad, hogy vannak vezethető „járművek”, de sem a csikóhal, sem pedig a görgethető szikla irányításában nincs túl sok köszönet, így inkább azt mondom, hogy bár ne kerültek volna be ezek a szekvenciák – nyelvvel „csúzdázni” ellenben továbbra is jó móka. Ahogyan harcolni is, leginkább azért, mert különösebb kihívást nem tartogatnak az összecsapások (még a mára kötelező érvényű kitérést sem gyakran kellett használnom), ami a könnyedebb hangvétel miatt mindenképp pozitívum. A legtöbb lila zselészörny egy ütéstől kidől, és később ugyan érkeznek taktikát igénylő szembenállók, így is messze több halálesetet „köszönhettem” egy-egy elvétett ugrásnak, mintsem az ellenfeleknek – és ebbe a pályavégi boss-ok is beletartoznak. A platformerkedésbe is kapunk új elemeket (például légdeszka vagy sebességet növelő karikák, miközben pizzásdobozunkkal siklunk a levegőben), összességében viszont egyik sem variálja meg annyira a formulát, hogy idővel – helyszínek ide vagy oda – ne üsse fel a fejét a monotonitás. Szerencsére azért akad néhány jópofa minijáték, de közel sem annyi, hogy kellőképpen felkavarják az állóvizet.
Diavetítés
A The Cosmic Shake legnagyobb problémája viszont nem a kissé egysíkúra sikeredett játékmenet, hanem az optimalizáció, ami a készítők körében lényegében nem létező fogalom. Hihetetlen, hogy ezt le kell írnom, de a játék az esetek többségében úgy szaggat, mintha nem lenne holnap. És most nem arról beszélek, hogy a program képtelen tartani a 30 fps-t, hanem arról, hogy néhány helyen ennek a felét sem képes elérni. Remek példa erre a relatíve sok szereplőt mozgató filmforgatás, ahol konstans diavetítésben volt részem – és egy cirka egy órás szakaszról beszélünk, tehát mondanom sem kell, hogy mennyire élveztem a dolgot. De a játék lényegében ezen felül is képes bárhol beszaggatni, mindezt egy Series X-szen, 2023-ban. Ráadásul úgy, hogy az Unreal Engine segítségével életre keltett látvány ezt egyáltalán nem indokolja. A főbb karakterek ugyan tisztességgel ki lettek dolgozva, ahogy a színek is szépek, de minden más szempontból közepes a látvány – néha még az sem. Az pedig nem kifogás, hogy a megjelenésre talán már rendben lesz a dolog, mert ez a szintű optimalizálatlanság megjelenés előtti tesztpéldány esetén is elfogadhatatlan. Szerencsére a szinkron – köszönhetően az eredeti gárdának – rendben van, ahogy a már említett zenék is remek adaléknak számítanak – plusz ezek legalább nem is akadoznak.
A bevezetőben megfogalmazott kérdésre a válasz: nem igazán elég az, amit SpongyaBob legújabb kalandja nyújtani képes, pláne nem 40 euróért (~ 16 000 forint). A hangulata ugyan remek (bár a különböző helyszínek miatt ez is relatív), a játékmenet pedig kellőképpen fluid és könnyed, ugyanakkor képtelen az elejétől a végéig fenntartani az érdeklődést, hiába bővül a paletta minden egyes világban. Emellett a már említett humor is hamar emlékeztetett arra, hogy anno miért csak kis adagokban voltam képes fogyasztani a rajzfilmsorozatot: hosszútávon borzasztóan fárasztók a SpongyaBob és Patrik debilségéből fakadó poénok – persze volt pár alkalom, amikor sikerült őszintén elmosolyodnom, de többségében inkább csak a fejemet fogtam, hogy ezt most miért kellett? A legnagyobb negatívum viszont egyértelműen a hosszasan taglalt optimalizáció (pontosabban annak hiánya), ami miatt sokszor szó szerint élvezhetetlen a játék. Ennek helyrehozása, valamint az ár (jelentős) csökkenése után viszont már gond nélkül merem ajánlani a széria rajongóinak, hiszen 8-10 óra erejéig azért a hibái ellenére is képes hozni a SpongyaBob-esszenciát, amit a mai napig elég sokan szeretnek.
