Akinek nem is olyan régen volt szerencséje az Ultimate Alliance nevezetű (vagy a fantasztikusan rossz Fantasztikus Négyes második rész adaptációhoz) Marvel-karaktereken alapuló hentelős-platform játékhoz, az körülbelül már sejtheti, hogy mire számíthat a Spider-Man: Friend or Foe elindításakor. Mondanom sem kell, konzolról ültették át a játékot vasainkra, így már most illik megbarátkozni a gondolattal, hogy bizonyos elemeiben csúnyácska a program, és magán hordozza ezen alkotások minden nyűgét, értsd: a menük és az irányítás, plusz a játékban található statikus elemek (pl. karakterstátusz jelző). A látványt meg kell szokni, az irányítás bökkenőit pedig egy sima kontrollerrel könnyedén kiküszöbölhetjük. Maga a játék kéthősös, vonulós, kaszabolós, tehát egyszerű, mint a balta nyele, valamiért mégis képes volt megfogni, és órákra a képernyő elé szögezni. Lássuk hát, mitől lett élvezetesebb, mint a két fentebb említett egyed.
Az alapfelállás tényleg facsipesz szintű, hiszen ahogy a zseniális felvezető animációból kiderül, hősünk épp egy nagyobb balhéba keveredik régi barátaival, mikor egyszeriben furcsa idegenek tűnnek fel, hősünket pedig beszippantja a Helicarrier, ami köztudottan Nick Fury és a teljes S.H.I.E.L.D. székhelye, ebből következően jó nagy katyvasz van készülőben. Küldetéseink mindig ezen a hatalmas anyahajón fognak kezdődni, a gépezet visz minket helyszínről-helyszínre, itt tuningolhatjuk a karakterünket a pályákon szerzett pontokból, itt menthetünk, itt nézhetjük meg a feloldott speciális tartalmakat és itt választhatjuk ki, hogy milyen partnerrel vágjunk bele a következő pályaszakaszba. Pókemberünk a biztos pont a csapatban, mellé választhatunk egy delikvenst, aki lehet tadáááám! barát vagy ellenség. Kezdetben csupán két egyén áll rendelkezésre (The Prowler és Silver Sable), aztán a játék folyamán jön a többi karakter önként, vagy ha felszabadítjuk őket. Bizony, ezúttal a gonoszok is a mi oldalunkra állnak (mindez ötletesen beleépítve a történetbe), így vállvetve harcolhatunk Oki Dokival, Venommal, a Homokemberrel vagy akár a Zöld Manóval és nem csak velük, hiszen az alkotók nem elégedtek meg a filmek repertoárjával, számos, a képregényekből ismerős gonosz válik hőssé a játék pár órájára (a valóban baráti karakterekről nem is beszélve).
A játék lényege tehát, hogy két karakterrel végigmenjünk a lineáris pályákon, legyakjunk mindenkit, aki szembejön, törjük-zúzzuk a tereptárgyakat, s mindezzel jó sok pontot szerezzünk, hogy azokat később a kerekterek tápolására költhessük (nem csak a Pókemberére). Ez így nem hangzik túl jól elsőre, játszva azonban egész más a helyzet: több szempontból is. Egyrészt a fejlesztők ügyes húzással egy gyerekes, rajzfilmszerű grafikát valósítottak meg, ami a képeken nem mutat túl jól, de a monitoron életre kelve sajátos hangulatot kölcsönöz az egész játéknak (lásd a videórivjúnkat a DVD mellékleten ). Ha pedig felrakjuk a játékot 1600x1200-as felbontásra, négyszeres élsimítással meg némi túlzással , még szépnek is nevezhetjük. Az élvezeti értéket tovább növeli a cserélhető karakterek volta, továbbá, hogy eddig sosem látott felállásban küzdhetjük végig a pályákat. Sajnos a monotonitástól semmi nemmenti meg a játékot, de talán mondhatom, hogy ez a műfaj velejárója, így biztos, hogy nem egy szuszra fogjuk végigtolni az egész kalandot. Ennek ellenére van változatosság a játékban, a pályákat közepes és főellenségek tarkítják, akiknél különböző taktikákat kell bevetni (nem elég szimplán ütni-vágni), és a csapatmunka is sokat dob az élményen. Már az AI által irányított szereplő is könnyen rábírható a kooperációra (azaz ő nekikezd, mi pedig becsatlakozhatunk), ám ha ketten ugrunk neki a játéknak, akkor folyamatosan apríthatjuk az ellent közös erővel az egyikünk például lefoghatja a nagyobb monsztákat, míg a másik tag gond nélkül bevihet néhány jobb ütést. Ezzel nem csak hatékonyabbak vagyunk, hanem a gép több pontot számol fel a kombókért, amivel értelemszerűen tovább növelhetjük a karaktereink tulajdonságait (erő, állóképesség, speciális támadások stb.).
Aki tehát szereti a műfajt, az biztosan jól fog szórakozni ezzel a Pókos változattal, aki viszont annyira nincs oda a jobbára agyatlan hent-menetekért, az a második pályát követően már unni fogja Pókember legújabb digitális kalandját. Akik jártasak a hős életében és úgy általában a Marvel univerzumban, azoknak ott a szükséges plusz, ők valószínűleg értékelni fogják a képregényesebb grafikát, a többieknek vélhetően ez is kedvszegő tényező lehet. Ami bizonyos, a játéknak van egy sajátos hangulata, ami szerethető, ám érdemes tisztában lenni azzal a ténnyel is, hogy a kiadó kifejezetten a gyerekeknek szánta ezt a játékot. Összességében megfelelő hozzáállással élvezhető a móka, azonban tényleg semmi egetrengető, hamar felejtős alkotás, ami mégis tökéletes arra, hogy egyszerű kikapcsolódásként elüssünk vele néhány órácskát.
Pók plusz egy
Az alapfelállás tényleg facsipesz szintű, hiszen ahogy a zseniális felvezető animációból kiderül, hősünk épp egy nagyobb balhéba keveredik régi barátaival, mikor egyszeriben furcsa idegenek tűnnek fel, hősünket pedig beszippantja a Helicarrier, ami köztudottan Nick Fury és a teljes S.H.I.E.L.D. székhelye, ebből következően jó nagy katyvasz van készülőben. Küldetéseink mindig ezen a hatalmas anyahajón fognak kezdődni, a gépezet visz minket helyszínről-helyszínre, itt tuningolhatjuk a karakterünket a pályákon szerzett pontokból, itt menthetünk, itt nézhetjük meg a feloldott speciális tartalmakat és itt választhatjuk ki, hogy milyen partnerrel vágjunk bele a következő pályaszakaszba. Pókemberünk a biztos pont a csapatban, mellé választhatunk egy delikvenst, aki lehet tadáááám! barát vagy ellenség. Kezdetben csupán két egyén áll rendelkezésre (The Prowler és Silver Sable), aztán a játék folyamán jön a többi karakter önként, vagy ha felszabadítjuk őket. Bizony, ezúttal a gonoszok is a mi oldalunkra állnak (mindez ötletesen beleépítve a történetbe), így vállvetve harcolhatunk Oki Dokival, Venommal, a Homokemberrel vagy akár a Zöld Manóval és nem csak velük, hiszen az alkotók nem elégedtek meg a filmek repertoárjával, számos, a képregényekből ismerős gonosz válik hőssé a játék pár órájára (a valóban baráti karakterekről nem is beszélve).
Team-Up
A játék lényege tehát, hogy két karakterrel végigmenjünk a lineáris pályákon, legyakjunk mindenkit, aki szembejön, törjük-zúzzuk a tereptárgyakat, s mindezzel jó sok pontot szerezzünk, hogy azokat később a kerekterek tápolására költhessük (nem csak a Pókemberére). Ez így nem hangzik túl jól elsőre, játszva azonban egész más a helyzet: több szempontból is. Egyrészt a fejlesztők ügyes húzással egy gyerekes, rajzfilmszerű grafikát valósítottak meg, ami a képeken nem mutat túl jól, de a monitoron életre kelve sajátos hangulatot kölcsönöz az egész játéknak (lásd a videórivjúnkat a DVD mellékleten ). Ha pedig felrakjuk a játékot 1600x1200-as felbontásra, négyszeres élsimítással meg némi túlzással , még szépnek is nevezhetjük. Az élvezeti értéket tovább növeli a cserélhető karakterek volta, továbbá, hogy eddig sosem látott felállásban küzdhetjük végig a pályákat. Sajnos a monotonitástól semmi nemmenti meg a játékot, de talán mondhatom, hogy ez a műfaj velejárója, így biztos, hogy nem egy szuszra fogjuk végigtolni az egész kalandot. Ennek ellenére van változatosság a játékban, a pályákat közepes és főellenségek tarkítják, akiknél különböző taktikákat kell bevetni (nem elég szimplán ütni-vágni), és a csapatmunka is sokat dob az élményen. Már az AI által irányított szereplő is könnyen rábírható a kooperációra (azaz ő nekikezd, mi pedig becsatlakozhatunk), ám ha ketten ugrunk neki a játéknak, akkor folyamatosan apríthatjuk az ellent közös erővel az egyikünk például lefoghatja a nagyobb monsztákat, míg a másik tag gond nélkül bevihet néhány jobb ütést. Ezzel nem csak hatékonyabbak vagyunk, hanem a gép több pontot számol fel a kombókért, amivel értelemszerűen tovább növelhetjük a karaktereink tulajdonságait (erő, állóképesség, speciális támadások stb.).
Rojtos Háló
Aki tehát szereti a műfajt, az biztosan jól fog szórakozni ezzel a Pókos változattal, aki viszont annyira nincs oda a jobbára agyatlan hent-menetekért, az a második pályát követően már unni fogja Pókember legújabb digitális kalandját. Akik jártasak a hős életében és úgy általában a Marvel univerzumban, azoknak ott a szükséges plusz, ők valószínűleg értékelni fogják a képregényesebb grafikát, a többieknek vélhetően ez is kedvszegő tényező lehet. Ami bizonyos, a játéknak van egy sajátos hangulata, ami szerethető, ám érdemes tisztában lenni azzal a ténnyel is, hogy a kiadó kifejezetten a gyerekeknek szánta ezt a játékot. Összességében megfelelő hozzáállással élvezhető a móka, azonban tényleg semmi egetrengető, hamar felejtős alkotás, ami mégis tökéletes arra, hogy egyszerű kikapcsolódásként elüssünk vele néhány órácskát.
