Van néhány különösen tehetséges vagy szerencsés fejlesztőcsapat, akik bármihez is nyúlnak, bármibe is kezdenek bele, egyszerűen nem tudnak hibázni - elég csak a Blizzardra vagy a BioWare-re gondolnunk. Bár a Phenomic lényegesen szerényebb alkotói szabadságról és kreativitásról tesz tanúbizonyságot (hiszen a jól bevált receptet alkalmazza újra meg újra), jó úton halad, hogy az említett sztárok közé kerüljön.
A Spellforce zsenialitását az adta és adja a folytatásban is, hogy egyedi módon képes ötvözni a szerepjáték- és a stratégia-elemeket. Mindezt olyan gördülékenyen és természetesen, hogy képes mindkét játékos tábort elbűvölni és magával ragadni - igazából nem is értjük, miért nincs ez így minden azóta megjelent játék esetében. A második rész főszereplőjét egy Diablo-szerű képességfa segítségével alakíthatjuk vérszomjas harcossá, vagy éppen nagy erejű varázslóvá, itt dönthetjük el, milyen irányban szeretnénk fejleszteni, valamint taníthatjuk meg a különféle mágiákra. Emellett különféle kiegészítők, ruhák és ékszerek, páncélok és varázserejű tárgyak elképesztő tárháza vár ránk, és a hozzánk csapódó karakterekre. Összesen öt társunk lehet, akik fontos részét képezik a történetnek, és végigkísérnek minket a pályákon. Szintén átmentették az első részből az egyetlen egérkattintással váltható izometrikus és 3rd person nézet rendszerét. A sok remek ötlet azonban nem lenne elég, ha nem támogatná érdekes történet. Az első rész, és annak mindkét kiegészítője gazdag és fordulatos sztorival rendelkezett, ami nagyban hozzájárult az eddigi sikerekhez. De mi vár ránk most?
Öt, viszonylag nyugalmas év telt el a Shadow of the Phoenix eseményei óta. A sötét oldal legádázabb, és történetesen legszebb képviselői, a sötét elfek elérkezettnek látták az időt, hogy felkavarják Eo világának állóvizét, ezért lepaktáltak egy rejtélyes hatalommal, az Árnyak seregével, akik Sorvina, az őrült alkimista vezetésével szörnyű fenyegetést jelentenek az egész emberi világra nézve. Nightsong, a sötét elfek hercegnője felismeri ezt, és elindul a Fény birodalma felé, hogy figyelmeztesse az embereket a közelgő veszélyre. A legendás sárkányharcosok területén, Shaikan erődjénél aztán találkozik hősünkkel, és néhány további kalandorral kiegészülve együtt indulnak el összegyűjteni a sereget, ami képes lehet megállítani a fenyegetést. Mivel a veszély hatalmas, a teljes emberi világ minden értelmes teremtményének összefogására lesz szükség a győzelemhez. Ez nem is lesz olyan egyszerű, figyelembe véve, hogy hősünk shaikan harcos, akinek ősei keverték a vérüket egy sárkányéval, és aki hite szerint valahol félúton van a Fény és a Sötétség Istenei között (ezért is birtokolhatunk olyan képességeket, mint az újraélesztés), ráadásul társa az ősi ellenség népének hercegnője. Mégis, a cél érdekében csapatunknak ősi szövetségeket kell feltámasztani, és új társakat találni, hiszen összefogás nélkül nincs győzelem (ha valaki politikai felhangot vél kiérezni a mondatból, azonnal forduljon kezelőorvosához, gyógyszerészéhez!).
Az emberek mellett az elfeket és a törpéket fogjuk mozgósítani; mindhárman saját történettel, motivációkkal és természetesen egyedi egységekkel rendelkeznek. Az emberek gazdaságának alappillérei az iparosok, akik épületeket húznak fel és begyűjtik a nyersanyagokat. A pergőbb játékmenetet kérő rajongók kedvéért az építkezős rész meglehetősen leegyszerűsödött a korábbi Spellforce-okhoz képest (az összvissz háromféle nyersanyag begyűjtéséhez már az iparosokat is specializálni tudjuk, akik „születésükkor” rögtön elindulnak a legközelebbi lelőhely felé). Talán globálisan is az RPG irányába billent el kissé a játék, de ezt a karaktergenerálásnál még nem fogjuk érezni, hiszen alig pár jellemzőből válogathatjuk össze avatárunkat. Később aztán fokozatosan alakíthatjuk tulajdonságait és képességeit - akit ez nem köt le, kérhet automatikus kiosztást is (a társaimnál kipróbáltam, a rendszer korrekten működik).
Harci alakulatunk alapelemei a harcosok és az íjászok lesznek, akiket az egyik leghatékonyabb egységfajta, a lovas íjász követ (távolsági fegyverzetük elképesztő gyorsasággal párosul). Szintén lovon pompáznak a paplovagok, akik furcsa módon (némi nekromanta beütéssel) időlegesen fel tudják támasztani az elhullott harcosokat - ők szellemalakban harcolnak az oldalunkon. A sort a varázslók zárják, akik elképesztő pusztítást vihetnek végbe az ellenfél soraiban, de roppant sérülékenyek, így célszerű a hátsó sorokból, biztonságos távolságból operálnunk velük. Ha valami ártó mágia eltalálja az ellenfelet, ő rögtön elindul a mágus ellen, ám ha sikerül az útjába telepíteni pár közelharcos egységet, azok elfeledtetik vele, hová is indult, megkímélve védtelen varázslónkat a kardlappal történő csapkodástól.
Az elfek erdőkerülői könnyű páncélzatukban viszonylag védtelenek, ám íjuk precíz találatai halálos erőt képviselnek. A druidák békés lények, a gyógyításban jeleskednek, így mindenképpen tartsuk távol őket a harcoktól. Végül ott vannak az entek, az erdő védelmezői - ha valaki magukra haragítja őket, valószínűleg ő húzza a rövidebbet. Meglehetősen kevés van belőlük, ráadásul a tűz is állandó veszély rájuk nézve. A harmadik szövetséges oldalt a törpék képviselik. Hatalmas pajzsuk jellegzetessé teszi a védelmezőket, akik a játék legerősebben páncélozott lényei. A két fejszét pörgető elit harcosok a közelharc mesterei, míg a katapultok komplett hadosztályokat képesek szétzúzni, ha nem jutnak ki időben a hatósugarából.
Ha végtelennek nem is nevezhetjük, azért az ígért 60 órányi (!) játékidő mindenképpen tekintélyesnek mondható. Ugyan a fő történetszál meglehetősen lineáris, ehhez hozzájön a megszámlálhatatlan alküldetés, és külön feladat, ami segít megismerni a Spellforce 2 változatos és érdekes világát. Az emberek királysága után ismerjük meg a másik oldalt. A Klánok az orkok, trollok és barbárok szövetségéből áll, míg a harmadik szövetség a sötét elfeket, a gargoyle-okat és a már említett misztikus Árnyakat jelenti.
Mindhárom szembenálló frakció kifejleszthet egy igen magas szintű egységet, a titánt, ami akár egymaga is eldöntheti a csata kimenetelét, kifejlesztése azonban súlyos erőforrás-áldozatokat követel. Néhány főellenfél esetében komplett hadseregeket kell majd feláldoznunk, mire sikerül győznünk, ám sok esetben nem a katonák száma a döntő, hanem az egységek megfelelő összeválogatása.
Számos ésszerű újítással találkozunk a kezelőfelületen is. Külön ikonok szolgálnak a járőrözés, a követés, és egyéb klasszikus RTS-utasítások kiadására, a szabad munkásokat egyetlen gombnyomással összegyűjthetjük, és harci egységeink kijelölésére is több módszer áll rendelkezésre. A hagyományos „kijelölöm az egységeimet, majd megadom nekik a célt” módszer mellett lehetőségünk van előbb kijelölni az ellenfelet (sőt ha akarjuk, a képernyőn levők közül automatikusan kiválasztja a játék a legerősebbet), és utána utasíthatjuk egységeinket különféle támadásokra. Ez a gyakorlatban nagyon jól működik, rövid idő elteltével már rendre így szerveztem meg a támadásokat.
Sokszor lehet hasznos, hogy a fontosabb egységeinket (avatár és hősök) ért támadásokat és bekapott találatokat mindig nyomon tudjuk követni, látjuk, éppen mennyi életerővel és manával rendelkeznek, és azt is, hogy haláluk esetén mennyi időnk van még a feltámasztásukra. Kényelmes, hogy egy felvett tárgy, vagy kereskedőnél kínált portéka esetén a játék megmutatja, tudja-e azt valamelyik karakterünk használni, illetve melyik tulajdonságunk marad el a követelményektől. Ráadásul azt is azonnal láthatjuk, hogy az adott kategóriában jelenleg mit visel karakterünk, így helyben eldönthetjük, lecseréljük-e aktuális felszerelésünket. A minitérkép is fejlődött, látunk rajta minden fontosabb, küldetéssel kapcsolatos helyszínt és személyt, jelentősen megkönnyítve az alfeladatok megoldását. Bár egységeink irányításához nincsenek formációs parancsok, az AI kellő körültekintéssel irányítja őket (például, ha elküldjük csapatunkat valahová, megérkezve a lovasok kifelé figyelve körbeveszik a gyalogos egységeket, a gyógyítók pedig külön utasítás nélkül is remekül ellátják teendőiket). Az AI összességében is jól teljesít, különösen útkeresés szempontjából okozott pozitív csalódást - ami igen fontos ilyen nagy térképekkel és sok egységgel operáló játék esetén.
A Spellforce 2 alatt új grafikus motor dorombol, aminek köszönhetően 128 mega alatti videokártyákon nem hajlandó elindulni - cserébe viszont a látványról csak felsőfokú jelzőkkel lehet beszélni. A napszakváltások, a lemenő nap fényének megcsillanása a fodrozódó vízfelszínen, a fák és fűszálak lengedezése a szélben, a katonák páncélzatának élénk színei mind-mind szemet gyönyörködtetőek (és a jól sikerült optimalizálásnak köszönhetően nem csak csúcskategóriás hardvereken!). Mindez különösen közeli nézeteken szembetűnő (a zoom nyolc lépésben állítható), míg a madártávlati képek esetén a végtelen mezők látványa, a hegyek távoli ormai nyújtanak nem mindennapi élményt. Az animációk ugyan néha meglehetősen furcsák, a hevesen gesztikuláló, idétlenül hadonászó karakterek látványát szokni kell, de a grafikában ez az egyetlen negatívum. Az Oblivion szintjét azért nem éri el a Spellforce 2, de összképét tekintve méltó ellenfele az új etalonnak.
A dinamikusan változó, a történéseket követő zene tökéletesen aládolgozik a grafikának, lírikus, misztikus, instrumentális dallamok andalítanak bennünket, ezeket az első részt is jegyző Dynamedion komponálta. Odafigyeltek arra is, hogy a különféle fajok zenei motívumai markánsan különbözzenek egymástól (az emberek büszkeséget sugalló, fanfáros zenéi jelentősen eltérnek az elfek lágy dallamaitól, vagy az orkok törzsi ritmusokra építkező zenéitől). Narráció terén is fejlődött a játék, a szinkronszínészek nagyobb beleéléssel mondják fel monológjaikat, mint tették azt korábban (azért még van hová fejlődniük).
A gigantikus egyjátékos hadjárat mellett tisztességes multiplayert is felvonultat a Spellforce 2. Túl azon, hogy skirmish módban végigharcolhatjuk a játék helyszíneit és irányíthatjuk mind a kilenc fajt, kooperatív kampányra is futotta a készítők idejéből. Ennek keretében végigharcolhatjuk az egyjátékos hadjárat összes helyszínét, és találunk kifejezetten co-op játékra tervezett térképeket is. Érdekesség, hogy a multiplayerben szereplő avatárok is szintet lépnek, megőrzik a képességeiket, és a felszereléseik is megmaradnak.
RTS, RPG, FTC, MTK…
A Spellforce zsenialitását az adta és adja a folytatásban is, hogy egyedi módon képes ötvözni a szerepjáték- és a stratégia-elemeket. Mindezt olyan gördülékenyen és természetesen, hogy képes mindkét játékos tábort elbűvölni és magával ragadni - igazából nem is értjük, miért nincs ez így minden azóta megjelent játék esetében. A második rész főszereplőjét egy Diablo-szerű képességfa segítségével alakíthatjuk vérszomjas harcossá, vagy éppen nagy erejű varázslóvá, itt dönthetjük el, milyen irányban szeretnénk fejleszteni, valamint taníthatjuk meg a különféle mágiákra. Emellett különféle kiegészítők, ruhák és ékszerek, páncélok és varázserejű tárgyak elképesztő tárháza vár ránk, és a hozzánk csapódó karakterekre. Összesen öt társunk lehet, akik fontos részét képezik a történetnek, és végigkísérnek minket a pályákon. Szintén átmentették az első részből az egyetlen egérkattintással váltható izometrikus és 3rd person nézet rendszerét. A sok remek ötlet azonban nem lenne elég, ha nem támogatná érdekes történet. Az első rész, és annak mindkét kiegészítője gazdag és fordulatos sztorival rendelkezett, ami nagyban hozzájárult az eddigi sikerekhez. De mi vár ránk most?
Öt, viszonylag nyugalmas év telt el a Shadow of the Phoenix eseményei óta. A sötét oldal legádázabb, és történetesen legszebb képviselői, a sötét elfek elérkezettnek látták az időt, hogy felkavarják Eo világának állóvizét, ezért lepaktáltak egy rejtélyes hatalommal, az Árnyak seregével, akik Sorvina, az őrült alkimista vezetésével szörnyű fenyegetést jelentenek az egész emberi világra nézve. Nightsong, a sötét elfek hercegnője felismeri ezt, és elindul a Fény birodalma felé, hogy figyelmeztesse az embereket a közelgő veszélyre. A legendás sárkányharcosok területén, Shaikan erődjénél aztán találkozik hősünkkel, és néhány további kalandorral kiegészülve együtt indulnak el összegyűjteni a sereget, ami képes lehet megállítani a fenyegetést. Mivel a veszély hatalmas, a teljes emberi világ minden értelmes teremtményének összefogására lesz szükség a győzelemhez. Ez nem is lesz olyan egyszerű, figyelembe véve, hogy hősünk shaikan harcos, akinek ősei keverték a vérüket egy sárkányéval, és aki hite szerint valahol félúton van a Fény és a Sötétség Istenei között (ezért is birtokolhatunk olyan képességeket, mint az újraélesztés), ráadásul társa az ősi ellenség népének hercegnője. Mégis, a cél érdekében csapatunknak ősi szövetségeket kell feltámasztani, és új társakat találni, hiszen összefogás nélkül nincs győzelem (ha valaki politikai felhangot vél kiérezni a mondatból, azonnal forduljon kezelőorvosához, gyógyszerészéhez!).
Szerepjáték, stratégia-méretű seregekkel
Az emberek mellett az elfeket és a törpéket fogjuk mozgósítani; mindhárman saját történettel, motivációkkal és természetesen egyedi egységekkel rendelkeznek. Az emberek gazdaságának alappillérei az iparosok, akik épületeket húznak fel és begyűjtik a nyersanyagokat. A pergőbb játékmenetet kérő rajongók kedvéért az építkezős rész meglehetősen leegyszerűsödött a korábbi Spellforce-okhoz képest (az összvissz háromféle nyersanyag begyűjtéséhez már az iparosokat is specializálni tudjuk, akik „születésükkor” rögtön elindulnak a legközelebbi lelőhely felé). Talán globálisan is az RPG irányába billent el kissé a játék, de ezt a karaktergenerálásnál még nem fogjuk érezni, hiszen alig pár jellemzőből válogathatjuk össze avatárunkat. Később aztán fokozatosan alakíthatjuk tulajdonságait és képességeit - akit ez nem köt le, kérhet automatikus kiosztást is (a társaimnál kipróbáltam, a rendszer korrekten működik).
Harci alakulatunk alapelemei a harcosok és az íjászok lesznek, akiket az egyik leghatékonyabb egységfajta, a lovas íjász követ (távolsági fegyverzetük elképesztő gyorsasággal párosul). Szintén lovon pompáznak a paplovagok, akik furcsa módon (némi nekromanta beütéssel) időlegesen fel tudják támasztani az elhullott harcosokat - ők szellemalakban harcolnak az oldalunkon. A sort a varázslók zárják, akik elképesztő pusztítást vihetnek végbe az ellenfél soraiban, de roppant sérülékenyek, így célszerű a hátsó sorokból, biztonságos távolságból operálnunk velük. Ha valami ártó mágia eltalálja az ellenfelet, ő rögtön elindul a mágus ellen, ám ha sikerül az útjába telepíteni pár közelharcos egységet, azok elfeledtetik vele, hová is indult, megkímélve védtelen varázslónkat a kardlappal történő csapkodástól.
Az elfek erdőkerülői könnyű páncélzatukban viszonylag védtelenek, ám íjuk precíz találatai halálos erőt képviselnek. A druidák békés lények, a gyógyításban jeleskednek, így mindenképpen tartsuk távol őket a harcoktól. Végül ott vannak az entek, az erdő védelmezői - ha valaki magukra haragítja őket, valószínűleg ő húzza a rövidebbet. Meglehetősen kevés van belőlük, ráadásul a tűz is állandó veszély rájuk nézve. A harmadik szövetséges oldalt a törpék képviselik. Hatalmas pajzsuk jellegzetessé teszi a védelmezőket, akik a játék legerősebben páncélozott lényei. A két fejszét pörgető elit harcosok a közelharc mesterei, míg a katapultok komplett hadosztályokat képesek szétzúzni, ha nem jutnak ki időben a hatósugarából.
Végtelen történet
Ha végtelennek nem is nevezhetjük, azért az ígért 60 órányi (!) játékidő mindenképpen tekintélyesnek mondható. Ugyan a fő történetszál meglehetősen lineáris, ehhez hozzájön a megszámlálhatatlan alküldetés, és külön feladat, ami segít megismerni a Spellforce 2 változatos és érdekes világát. Az emberek királysága után ismerjük meg a másik oldalt. A Klánok az orkok, trollok és barbárok szövetségéből áll, míg a harmadik szövetség a sötét elfeket, a gargoyle-okat és a már említett misztikus Árnyakat jelenti.
Mindhárom szembenálló frakció kifejleszthet egy igen magas szintű egységet, a titánt, ami akár egymaga is eldöntheti a csata kimenetelét, kifejlesztése azonban súlyos erőforrás-áldozatokat követel. Néhány főellenfél esetében komplett hadseregeket kell majd feláldoznunk, mire sikerül győznünk, ám sok esetben nem a katonák száma a döntő, hanem az egységek megfelelő összeválogatása.
Egyetlen kattintás
Számos ésszerű újítással találkozunk a kezelőfelületen is. Külön ikonok szolgálnak a járőrözés, a követés, és egyéb klasszikus RTS-utasítások kiadására, a szabad munkásokat egyetlen gombnyomással összegyűjthetjük, és harci egységeink kijelölésére is több módszer áll rendelkezésre. A hagyományos „kijelölöm az egységeimet, majd megadom nekik a célt” módszer mellett lehetőségünk van előbb kijelölni az ellenfelet (sőt ha akarjuk, a képernyőn levők közül automatikusan kiválasztja a játék a legerősebbet), és utána utasíthatjuk egységeinket különféle támadásokra. Ez a gyakorlatban nagyon jól működik, rövid idő elteltével már rendre így szerveztem meg a támadásokat.
Sokszor lehet hasznos, hogy a fontosabb egységeinket (avatár és hősök) ért támadásokat és bekapott találatokat mindig nyomon tudjuk követni, látjuk, éppen mennyi életerővel és manával rendelkeznek, és azt is, hogy haláluk esetén mennyi időnk van még a feltámasztásukra. Kényelmes, hogy egy felvett tárgy, vagy kereskedőnél kínált portéka esetén a játék megmutatja, tudja-e azt valamelyik karakterünk használni, illetve melyik tulajdonságunk marad el a követelményektől. Ráadásul azt is azonnal láthatjuk, hogy az adott kategóriában jelenleg mit visel karakterünk, így helyben eldönthetjük, lecseréljük-e aktuális felszerelésünket. A minitérkép is fejlődött, látunk rajta minden fontosabb, küldetéssel kapcsolatos helyszínt és személyt, jelentősen megkönnyítve az alfeladatok megoldását. Bár egységeink irányításához nincsenek formációs parancsok, az AI kellő körültekintéssel irányítja őket (például, ha elküldjük csapatunkat valahová, megérkezve a lovasok kifelé figyelve körbeveszik a gyalogos egységeket, a gyógyítók pedig külön utasítás nélkül is remekül ellátják teendőiket). Az AI összességében is jól teljesít, különösen útkeresés szempontjából okozott pozitív csalódást - ami igen fontos ilyen nagy térképekkel és sok egységgel operáló játék esetén.
Árnyak a sötétben
A Spellforce 2 alatt új grafikus motor dorombol, aminek köszönhetően 128 mega alatti videokártyákon nem hajlandó elindulni - cserébe viszont a látványról csak felsőfokú jelzőkkel lehet beszélni. A napszakváltások, a lemenő nap fényének megcsillanása a fodrozódó vízfelszínen, a fák és fűszálak lengedezése a szélben, a katonák páncélzatának élénk színei mind-mind szemet gyönyörködtetőek (és a jól sikerült optimalizálásnak köszönhetően nem csak csúcskategóriás hardvereken!). Mindez különösen közeli nézeteken szembetűnő (a zoom nyolc lépésben állítható), míg a madártávlati képek esetén a végtelen mezők látványa, a hegyek távoli ormai nyújtanak nem mindennapi élményt. Az animációk ugyan néha meglehetősen furcsák, a hevesen gesztikuláló, idétlenül hadonászó karakterek látványát szokni kell, de a grafikában ez az egyetlen negatívum. Az Oblivion szintjét azért nem éri el a Spellforce 2, de összképét tekintve méltó ellenfele az új etalonnak.
A dinamikusan változó, a történéseket követő zene tökéletesen aládolgozik a grafikának, lírikus, misztikus, instrumentális dallamok andalítanak bennünket, ezeket az első részt is jegyző Dynamedion komponálta. Odafigyeltek arra is, hogy a különféle fajok zenei motívumai markánsan különbözzenek egymástól (az emberek büszkeséget sugalló, fanfáros zenéi jelentősen eltérnek az elfek lágy dallamaitól, vagy az orkok törzsi ritmusokra építkező zenéitől). Narráció terén is fejlődött a játék, a szinkronszínészek nagyobb beleéléssel mondják fel monológjaikat, mint tették azt korábban (azért még van hová fejlődniük).
A sárkányharcosok szövetsége
A gigantikus egyjátékos hadjárat mellett tisztességes multiplayert is felvonultat a Spellforce 2. Túl azon, hogy skirmish módban végigharcolhatjuk a játék helyszíneit és irányíthatjuk mind a kilenc fajt, kooperatív kampányra is futotta a készítők idejéből. Ennek keretében végigharcolhatjuk az egyjátékos hadjárat összes helyszínét, és találunk kifejezetten co-op játékra tervezett térképeket is. Érdekesség, hogy a multiplayerben szereplő avatárok is szintet lépnek, megőrzik a képességeiket, és a felszereléseik is megmaradnak.
