Geodia földjén járunk, amely világot a Sparklite nevű anyag tartja össze. A Csillám a Fűszer, a Fűszer az élet, tudjuk jól ezt Herbert óta. Ebben a világban azonban a Báró és a bányászatra szakosodott rosszfiúk pont a Sparklite anyagra pályáznak, amivel veszélybe sodorják a teljes ökoszisztémát. A világ állatkái csúfondáros szörnyeteggé válnak, a Sparklite bányászata pedig darabokra szaggatja a bolygó felszínét. Itt jövünk a képbe, Geodia megmentőjeként.
2D-s akció-kaland, egy kis csavarral
Bizonyára ti sem egy eldugott Sparklite-bányában éltétek le az elmúlt éveket, így láthattátok, ahogy a roguelite műfaja elárasztotta a Steamet és a konzolok virtuális polcait. Bizony, 2019-ben is vannak még olyanok, akik a Moonlighter, a Morta, a Gungeon vagy a Ditto után fantáziát látnak a stílusban. Ami persze nem is baj, a Csillámzsiványok ugyanis szerencsére a jobban sikerült roguelite címek közé tud felsorakozni. Kezdjük például a fő pozitívummal: a játék vastagon merít a 2D-s Zelda-játékokból. Bár a készítők a Link to the Pastet emlegetik fő ihletforrásként, nekem a GBA-s Minish Capre hasonlított az egész Sparklite-élmény. Talán a vibrálóbb színek, talán a vidámabb hangulat tette ezt velem, amit én egyáltalán nem bántam a játékkal töltött idő során.
Hogy is néz ki egy átlagos kör a Sparklite-ban? Lemegyünk a lebegő steampunkos kis szigetről Geodia felszínére, amelyet a folyamatos rengések fazoníroznak át. Adott egy térképelem-készlet, de mindig változik a világ leosztása, és a fix képernyőkön is van némi loot-randomizáció a környezetből kiverhető rejtekutak és kincsek formájában. Van tehát véletlenszerűség a játékban, még ha nem is olyan erős a dolog – a labirintusok, ahogy írtam, készre sült képernyőkből vannak összeválogatva. Összesen öt biomot tudunk meglátogatni, de ezek persze mindig újravariálódnak, minden egyes elbukott futam után. A küldetéseken csillámot tudunk megkaparintani, adott esetben a sztorit mozdítjuk előre, az aktuális power-up készletet pedig bukjuk. A csillámból a hadiszállást fogjuk majd cicomázni. Jobb kütyüboltot, erősebb kórházi központot, új tervezőasztalokat tudunk varázsolni a kezdetekben eléggé alapszintű szolgáltatást nyújtó HQ intézményeihez.
Csillám a sötétben
Eddig minden szép, minden jó, sőt tovább is sorolhatjuk a pozitívumokat. A játék irányítása bár elsőre furcsa lehet, beszokás után eteti magát, és a hitboxokat, az ellenfelek támadási mintáit is tökéletesen betanulhatjuk – persze csak addig, amíg úgy igazán be nem durvulnak. A játék grafikai megoldásai és muzsikái is remek minőséget képviselnek. A Sparklite sokkal jobban néz ki, mint ahogy a képekről lejön. Sajnos azonban a roguelite játékokra jellemző ismétlődés és monotonná váló lootolás is felüti a fejét. Minél beljebb jutunk a térképen, annál unalmasabb lesz újra átvergődni a rövidítéseket ugyan tartalmazó, de idővel tényleg uncsivá váló kezdőterepeken.
Bár nem lesz a kedvenc roguelite játékom a Sparklite, azért kellemes órákat és némi nosztalgikus örömet is kaptam a Red Blue Games játékától. A Zelda hatása tényleg ott van, az olyan apróságok, mint a jól átgondolt fegyverek, hősnőnk robot cimborája, vagy a rétegesen (zeldás szekvencialitással) megnyíló titkos bónuszok azért bőven tartogatnak annyi izgalmat, hogy a műfaj kedvelői, vagy akár a műfajjal ismerkedők ránézzenek a programra. Én is megyek leadni a cikket, de még futok előtte egy kört, hátha lenyomom a soron következő bányász titánt…
