A távoli jövőben a Földet lakhatatlanná teszi egy titokzatos, Összeomlás néven emlegetett esemény, ám mielőtt szomorú véget érnénk, a tudósok összeütik a Project Seedet, ami gyakorlatilag újrakezdést jelent kicsiben. Adminisztrátorként a mi feladatunk lesz, hogy új otthont teremtsünk a Tejútrendszerben. Keresünk is egy izgalmasnak tűnő koordinátát, a néhány tízezer év utazás pedig lepereg egy röpke pillanat alatt, és máris ott lebeg 8 percnyi oxigénnel három szkafanderes alak, hogy a semmiből építsen nekünk űrállomást.
A FELÁLDOZHATÓK
Elsőre természetesen nem sikerült, három holttest úszott békésen az űrben, tőlük jobbra a már kész reaktorterem, és néhány ígéretes kezdemény – kár, hogy nyolc és fél percig tartott a művelet. Másodjára a légzsilipre és a létfenntartó rendszerre koncentráltam, be is bútoroztunk, jöttek a vidám hívások a közeledő hajókról, és mindenkit tárt karokkal öleltem a keblemre. Fene gondolta, hogy kilenc embernek kevés lesz az oxigén. Amire a bővítést megejthettem volna, mindenki elszenderedett, és nem ébredt fel többé. Könnyű haláluk volt, nem úgy, mint a harmadik és azt követő generációknak, az egyik állományt ugyanis paraziták falták fel, aztán egy-két garnitúrát a rablók öltek le, történt egy nagyon szomorú tűzeset is, majd én zártam el a levegőt, véletlenül. A legszégyenletesebb haláleset kétségkívül a következő sztori: elhagyott hajóroncsot találtam, amiből az értékeket szerettem volna kimenteni, tehát lebontásra jelöltem mindent – igen a zsilipkaput is, úgyhogy a derék munkásaim bementek, levették a szkafandert, és soha többé nem jöttek ki.
Mielőtt azt hinnétek, hogy ez valami bizarr, űrállomásnak álcázott halálgyár, kötelességem mindenkit felvilágosítani, hogy a fejlesztő a DF9-t egy sandbox játékmenetre alapozó szimulátornak szánta. A cél egy harmonikus, boldog egyetértésben növekedő égi bázis megépítése – mellékesen túl kell élni néhány tucat katasztrófát, és biztosítani, hogy a dolgozók a szorgos hétköznapokban is megtalálják az élet egyszerűbb csodáit, mint a kocsma, vagy a nagy, színes képernyők. Na persze ezt nem könnyű elérni. Minden anyagi jólét alapja ugyanis az aszteroidákból bányászott „anyag”, ebből épül fel a bázis. Elsőként a létfenntartás; kellő számú oxigénfejlesztő nélkül ugyanis jön az arrrgh, meg a vászonzsákba csomagolt hullák. Az aszteroida kint van, mi pedig bent, tehát légzsilip nélkül nincs bányászat, sem felfedezés, ahogy bejutás sem. Áramot mi más adhatna, mint a fúziós erőmű. Aztán szükség lesz hálóhelyekre, finomítóra a kibányászott „anyaghoz”, no meg tudományos és orvosi részlegre, majd amikor a munkától beszürkült tudatok elkezdenek befordulni, jöhet a kocsma, a fitneszterem és a botanikai részlegben nevelgetett finom kis növények.
Kezdetben három űrhajósunk van, épp csak elegen arra, hogy az alapokat lerakják. Ám az ugrókapuktól való távolság függvényében időről időre hajók tűnnek fel, amelyeket üdvözölve szívesen csatlakozik a legénység. Néha kéretlenül is. Az új jövevényeket aztán rögtön be is lehet sorolni a beosztás funkció alatt valami izgalmas munkára, amiből többnyire csak elégedetlen morgás lesz, mert aki ért is bizonyos feladatokhoz, nem biztos, hogy az adott munkakörben jól érzi magát. Szükségünk lesz karbantartókra, mert a gépeket lassan elcsócsálja az enyészet, aztán építőkre, bányászokra, orvosokra, botanikusokra és biztonsági szakemberekre. A beosztás nincs kőbe vésve, bármelyik pillanatban a teljes állományt ráállíthatjuk az őrző-védő szerepre, amit amúgy minden behatoláskor szinte kötelező megtenni. A legénység nevesített szereplőkből áll, igazi egyéniségek, s néha elfajul a véleménycsere – gyk bunyó, tehát kellenek a kórházi ágyak is. Az aszteroidabányászat és az idegen hajók átvizsgálása veszélyes sportág, a fertőzések undorító listájáról inkább nem számolok be részletesen, de ezek közül néhányra még ellenszer sem létezik, úgyhogy a tudósainknak is fel kell kötni a gatyát.
Tim Schaferről, a DFP alapítójáról gondolom mindenki hallott már, többek közt ugye a Monkey Island, a Grim Fandango, vagy a Psychonauts köthetők a nevéhez – nos, a szokásos kreativitás és a humor itt is megcsillan, a látogatók üdvözlőszövegei, fizimiskája például egyszerűen magával ragadó. Ám az indie vállalkozások rákfenéje, hogy a pompázatos ötletek mögött mindig ott van az a bizonyos „de”. A grafikusmotor például lazán letagadhatna tíz évet, mármint a születési dátumból; az izometrikus megjelenítésben egyébként megvan a retró báj, ahogy a kezelőfelületről is simán benézném, hogy még a DOS-os időkből származik. A „fix nézőszög” és „csak semmi rotáció” elvet követő látványban leginkább a jól eltalált színeket és figurákat lehet dicsérni, no meg az építési mód is valóban ötletesre sikeredett, a rácspontokkal ugyanis könnyű komplett helyiségeket felhúzni, falakat bontani, és a végeredmény is szép szabályos formákat eredményez. A nézőpont furcsasága, hogy csak a szemből látható és baloldali falakra tehetők kiegészítők vagy egyéb berendezések; azt hittem, én vagyok béna, de már a tárgyak forgatásánál látszik, hogy kizárólag ez a két irány létezik. Mindezek ellenére aljasul addiktív vonásokat is felfedezhetünk a játékban, ugyanis amikor minden elkészül és működik, a relatíve nagy űrállomásunkon mindig találunk némi foltozni valót.
NEM JÓ MUNKÁSEMBER!
Sokféle lény egy helyre bezárva komplex gépi rutinokat kíván – egyfelől ez meg is van, lásd: minden szereplőnél sikeresen jelenik meg a pihenés, a napi szükségletek és a szocializálódás iránti vágy kielégítése. Egy-egy bentlakóra kattintva nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy éppen szomorú, hanem azt is, hogy miért; lehet, hogy saját ágyra vágyik, vagy bárpultosként szeretne dolgozni, holott bányászatból három csillaga van. Vannak azonban hiányosságok, pontosabban őrjítő, hajhagymákat rohasztó furcsaságok, például az építőmunkások nagyon emlékeztetnek a tavaly nálunk járt kőművesekre – logikát ne keress se az útvonalkeresésben, se a kivitelezési sorrendben. Az elsőként kijelölt oxigénfejlesztők helyett a szakik előbb a bázis egyik sarkában polcot fúrnak, aztán duma, némi séta, és elmennek szunyálni, közben meg az szemét O2 szint már 70 százalékon jár! Másik jellemző eset. Denise Lem bepöccent, épp az állomáson kívül duzzog, bejönni nem akar, behozni pedig nem lehet, a végén persze megfullad, a dokik meg hagyják ott rohadni, mert hárman vannak ugyan, de itt semmi sem sietős. Csak azok az átkozott polcok, mert azok mindig elkészülnek időre! A fura, hogy a való élet is néha pont így működik, szóval lehet, hogy ez a reális, überprofi szimuláció?!
Történeti szál nincs, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik. Ez egy nagyon jó mankó lehetne, hogy a játékosok megbarátkozzanak legalább az alapokkal. A hosszú távú túlélés ugyanis kérdéses. Nem ajánlom például, hogy véletlenszerűen bökjetek a bázis leendő helyének kiválasztásakor a csillagtérképre, mert sírás lesz a vége. Az átlagosnál magasabb fenyegetettségű szektorokban az MI gonosz manóvá változik, és már a kezdőszakaszban tápos idegeneket, fosztogatókat küld a hajódra, aztán meg köpni-nyelni nem tudsz a véletlenszerű mintákat produkáló katasztrófaáradatban. Tulajdonképpen két szélsőség van: vagy mész a dolgok sűrűjébe, és belegebedsz, vagy egy elhagyott szegletben az unalom öl meg. Utóbbi esetnél vigasztaljon a tudat, hogy a nyersanyag véges, fogd fel ezt kihívásnak!
UNFINISHED BUSINESS
Az ötlet alapvetően zseniális, a berendezési tárgyak skálája is elegendő – a gépezet a kivitelezésnél akadt meg. A biztonsági intézkedések például nem lettek átgondolva: vajon miért nem lehet több bóját letenni, és a sok muszklit párhuzamos feladatokra beosztani? És bizony van még néhány komoly bug, rossz útvonalkeresés, tárgyakon, egymáson áthaladó emberek, miegymás, ami megkeseríti az egyszer űrbázisépítő életét, és elveheti a kedvét a századik nekifutástól.
