Az előszelek pozitívak voltak a Space
Siege esetében: megfelelő háttérrel rendelkező és korábban
sikereket alkotó csapat, a bejáratott recept továbbvitele és az
akció-RPG terén oly kevésszer alkalmazott jövőbeli,
science-fiction világ, mint alap. Mindezt az előzetes információk
megfejelték még változatos fegyverekkel, robotpartnerrel és az
emberségünk elvesztésének dilemmájával. A végleges verzió
megérkeztével kiváncsian vetettem magam a lézerektől hangos
csatazajba, s bár határozottan állíthatom, hogy jól elvoltam a
játékkal, az objektív énem bizony csalódottan csóválta a
fejét: nem ezt vártuk.
Elve a felütés nem túl eredeti: bolygónkat idegenek veszik ostrom alá, nagy nehezen sikerül egy hajónak elmenkülnie, ám az idegenek beveszik magukat az űrbárkára és nekünk, hibernációs álomból ébredve rendet kell tennünk a csillagok között bolyongó fémladikon. Utunkat idegenek, a kibernetikától megzavarodott félemberek és megvadult gépek fogják keresztezni, nekünk pedig – elcsépelt forgatókönyv szerint -, szinte egymagunkban kell rendet tennünk a több tonnányi ellenséges egyed ellenében. Tudom, hogy nem illik hőzöngeni egy újabb világmegváltás kapcsán, hiszen gyakorlatilag ez a tematika összenőtt a műfajjal, de azért nem lenne olyan nagy baj, ha valaki végre szembemenne az árral és tudna mutatni valami újat...
Mindennek fényében szintén elszomorító, hogy jómagam nem nagyon értem tetten a fejlesztők által ecsetelt erkölcsi dilemmát a játékban. Arról van szó ugyanis, hogy ahogy haladunk előre, eljutunk egy olyan pontra, mikor különböző kibernetikus cuccokat aggathatunk magunkra, felturbózva ezzel a saját teljesítményünket, természetesen az idő előrehaladtával egyre durvábban – ezáltal csökken az emberségünk, akár teljesen el is veszthetjük azt. Kár, hogy ez nem nagyon van hatással a játékmenetre, a százalékunk akár nullára is csökkenhet, durva robotként fogunk megjelenni a képernyőn, erősek leszünk, de semmi nem változik – se a küldetések, se a hozzáállás, semmi (egyedül néhány képességünk nem lesz használható általa, de ez sem egy egetrengető dolog). Szóval mikor el kell dönteni, hogy most akkor magunkra fogjuk-e pakolni a sok fémet, nem nagyon fogunk habozni, hiszen lényegében nincs alternatíva, semmi nem motivál arra, hogy esetleg megőrizzük az emberi énünket, a szörnyeknek pusztulni kell, márpedig a gatlinggal lehet őket a legjobban irtani, az meg csak akkor lesz, ha mechanikus kart aggatunk magunkra...
Ahogy az a hasonló mókákban megszokott, itt is fejlődünk a kalandjaink során, ám nem tapasztalati pontot gyűjtünk, hanem a leölt ellenfelekből és a szétrombolható tereptárgyakból tudunk kinyerni „alkatrészeket”. Ezeket szépen gyűjtögetni kell, aztán a mentési állomások szomszédságában találhatunk egy munkaasztalt (Workbench), ahol a megszerzett cuccokat pontok formájában fejlesztésre költhetjük: turbózhatjuk a fegyvereket, a páncélunkat, a robottársunkat (erről később) és vehetünk gyógycsomagokat, bombákat és miegymást. Sajnos maga a fejlesztés nagyon lassú, túl sok az opció, és nagyon kevés a felhasználható pont, csigalassúsággal tudjuk tápolni a karakterünket – az egyetlen szerencsénk, hogy a kihívás ezt nem is nagyon kívánja meg, nálam legalábbis igen ritkán fordult elő, hogy vissza kellett töltenem a játékot. Persze nem csak a technikai rész fejleszthető, harcosunk képességekkel gazdagodhat, pontokat oszhatunk szét egy fán, és minél többet költünk erre-arra, annál jobbak leszünk és megnyílnak új lehetőségek. A helyzet az, hogy ez is ugyanolyan nyögvenyelős, mint a technika esetében, pontokat a sikeres küldetések után kapunk, általában kettőt és csiga lassúsággal lépünk előre, a sebesség itt sincs egyenes arányban a kínálattal, az ember agyal-agyal, mert nagy a bőség, aztán elszórja a pontokat erre-arra, és bizakodik, hogy az elköltött egységek valóban hasznosak lesznek a küldetések teljesítése közben.
Kasztok (még női karakter sem indíthatunk) persze nincsenek, ám nem az a módi, mint a Dungeon Siege-ben, hogy az fejlődik, amit használunk, egyrészt azért, mert lényegében csak lőni tudunk, a többi lehetőségünket (gránátok, lőállások építése, pajzsok és egyebek) a pontok felhasználásával, esetleg a földről felvéve szerezhetjük meg. Ezt követően csak rajtunk múlik, hogy melyikre áldozzuk a megszerzett pontokat – az biztos, hogy okosan kell választanunk, mert nincs lehetőségünk arra, hogy ide is, oda is szórjunk, hogy próbálgassuk az opciókat. A rendszer talán az újbóli végigjátszást szorgalmazná, de kötve hiszem, hogy lesz ember, aki kétszer nekifut ennek a menetnek...
De legalábbis a Gas Powered Games szerint biztosan jellegtelen, hiszen a játékukat is ennek szellemében alkották meg – már ami a külcsínt illeti (a fentiek alapján mindenki döntse el, hogy a belbecs milyen). A pályák egy kaptafára készültek, alig van köztük különbség – pedig bejárjuk az összes részleget, a „gépháztól” egészen az orvosi területekig. Mindenhol ugyanaz fogad, sőt, plafont egyenesen lusták voltak rajzolni a pályatervezők, így lesz egy kis gondunk a kameranézettel, a látótér elég szűk és értelemszerűen a fejünk fölé nem is tudunk tekinteni. Ha pedig már itt tartunk, akkor meg kell jegyezni, hogy a grafika sem éppen kiemelkedő, sőt kifejezetten átlagos (őszintén szólva helyenként kissé ronda), habár ennek megvan az az előnye, hogy a kevésbé agresszív gépeken is futásra bírhatjuk, kellően magas felbontás mellett. A tereptárgyak is kimerülnek tizenöt-húsz különböző elemben és ebben már benne vannak a csupán felrúgható növények és székek, számítógépek is. Ami kicsit fura, hogy az egész űrhajó olajoshordókkal és propánbután palackokkal van tele: az tök jó, hogy ezekbe lehet lőni és robbannak, még egy kis taktikára is van lehetőség általuk, de könyörgöm, egy kis logika nem ártott volna - mi a francot keresnek ugyanis ezek a dolgok a durva űrkorszak közepén egy űrhajóban? Én konkrétan nem értem, még akkor se, ha gázolajjal megy a bárka (ami ugye a legnagyobb hülyeség, ami ebben a számban le lett írva), mert miért is van minden folyosó hordókal tele...? Szóval a környezet tök snassz és habár az ellenfelek váltakozására nem lehet panasz, azért az látszik, hogy ott sem vitték túlzásba a munkát a derék szakemberek.
Tudom, butaság folyamatosan hasonlítgatni, de ez a játék tényleg nem a Dungeon Siege utódja, sokkal inkább egy csonka változata annak, s ez főleg akkor szembetűnő, mikor rájövünk, hogy amíg a fantasy elődben csapatot verbuválhattunk és váltogathattunk a karakterek között, itt kiszúrják a szemünket egyetlen robottal, aki felett még a kontrollt sem vehetjük át. Utasításokat lehet neki adni, de aligha hiszem, hogy a támadás és öngyöngyítás gombokon kívül bármely másikat meg fogjuk nyomni... A Harvey névre hallgató masina egyébként hozzzánk hasonlóan fejleszthető, a szerzett pontokkal tuningolhatjuk a páncélt, a sebzést és új fegyvereket is szerezhetünk neki. A gépezet természetesen halálozásra is képes, ám nem kell aggódnunk, minden pályán találhatunk jó néhány olyan szerkezet-monstrumot, amely egy gombnyomásra újragyártja nekünk kísérőnket. Találkozni fogunk egy jó pár NPC-vel is az utunk során, ám interakcióra ne nagyon számítsunk, a fedélzeten szaladgáló egyéb karakterek még csak nem is sérülnek, így nagy gondunk nem lesz velük, néha kísérgetni kell őket, néha szimplán csak végrehajtani az utasításaikat. Elágazások, meglepetések nem nagyon érnek majd senkit, megyünk előre és hullát gyártunk mindenből ami a szemünk elé kerül – ez a Space Siege.
Végigtekintve az eddig írtakon nem egy korszakalkotó játék képe bontakozik ki. Nem véletlen, a Space Siege nem az – se nem kiemelkedő, se nem kötelező, ám mégis van egy erénye: minden hibája ellenére játszatja magát. Lehet furán hangzik, de a nem túl változatos játékmenet, a kissé egysíkú látvány és a lassú fejlődés ellenére mégis képes órákat belefeccölni az ember. Ha budget kategóriában indulna a cucc, akkor sokkal magasabb pontszámot kaphatna, de ez komoly áron vesztegetett játék, így leginkább azt tudom mondani, hogy várjunk, amíg pár ezerre olvad az ára és akkor vágjunk bele, unalmas hétvégékre ugyanis teljesen korrekt kikapcsolódás lehet.
Űrcsont
Elve a felütés nem túl eredeti: bolygónkat idegenek veszik ostrom alá, nagy nehezen sikerül egy hajónak elmenkülnie, ám az idegenek beveszik magukat az űrbárkára és nekünk, hibernációs álomból ébredve rendet kell tennünk a csillagok között bolyongó fémladikon. Utunkat idegenek, a kibernetikától megzavarodott félemberek és megvadult gépek fogják keresztezni, nekünk pedig – elcsépelt forgatókönyv szerint -, szinte egymagunkban kell rendet tennünk a több tonnányi ellenséges egyed ellenében. Tudom, hogy nem illik hőzöngeni egy újabb világmegváltás kapcsán, hiszen gyakorlatilag ez a tematika összenőtt a műfajjal, de azért nem lenne olyan nagy baj, ha valaki végre szembemenne az árral és tudna mutatni valami újat...
Mindennek fényében szintén elszomorító, hogy jómagam nem nagyon értem tetten a fejlesztők által ecsetelt erkölcsi dilemmát a játékban. Arról van szó ugyanis, hogy ahogy haladunk előre, eljutunk egy olyan pontra, mikor különböző kibernetikus cuccokat aggathatunk magunkra, felturbózva ezzel a saját teljesítményünket, természetesen az idő előrehaladtával egyre durvábban – ezáltal csökken az emberségünk, akár teljesen el is veszthetjük azt. Kár, hogy ez nem nagyon van hatással a játékmenetre, a százalékunk akár nullára is csökkenhet, durva robotként fogunk megjelenni a képernyőn, erősek leszünk, de semmi nem változik – se a küldetések, se a hozzáállás, semmi (egyedül néhány képességünk nem lesz használható általa, de ez sem egy egetrengető dolog). Szóval mikor el kell dönteni, hogy most akkor magunkra fogjuk-e pakolni a sok fémet, nem nagyon fogunk habozni, hiszen lényegében nincs alternatíva, semmi nem motivál arra, hogy esetleg megőrizzük az emberi énünket, a szörnyeknek pusztulni kell, márpedig a gatlinggal lehet őket a legjobban irtani, az meg csak akkor lesz, ha mechanikus kart aggatunk magunkra...
Táp-talaj
Ahogy az a hasonló mókákban megszokott, itt is fejlődünk a kalandjaink során, ám nem tapasztalati pontot gyűjtünk, hanem a leölt ellenfelekből és a szétrombolható tereptárgyakból tudunk kinyerni „alkatrészeket”. Ezeket szépen gyűjtögetni kell, aztán a mentési állomások szomszédságában találhatunk egy munkaasztalt (Workbench), ahol a megszerzett cuccokat pontok formájában fejlesztésre költhetjük: turbózhatjuk a fegyvereket, a páncélunkat, a robottársunkat (erről később) és vehetünk gyógycsomagokat, bombákat és miegymást. Sajnos maga a fejlesztés nagyon lassú, túl sok az opció, és nagyon kevés a felhasználható pont, csigalassúsággal tudjuk tápolni a karakterünket – az egyetlen szerencsénk, hogy a kihívás ezt nem is nagyon kívánja meg, nálam legalábbis igen ritkán fordult elő, hogy vissza kellett töltenem a játékot. Persze nem csak a technikai rész fejleszthető, harcosunk képességekkel gazdagodhat, pontokat oszhatunk szét egy fán, és minél többet költünk erre-arra, annál jobbak leszünk és megnyílnak új lehetőségek. A helyzet az, hogy ez is ugyanolyan nyögvenyelős, mint a technika esetében, pontokat a sikeres küldetések után kapunk, általában kettőt és csiga lassúsággal lépünk előre, a sebesség itt sincs egyenes arányban a kínálattal, az ember agyal-agyal, mert nagy a bőség, aztán elszórja a pontokat erre-arra, és bizakodik, hogy az elköltött egységek valóban hasznosak lesznek a küldetések teljesítése közben.
Kasztok (még női karakter sem indíthatunk) persze nincsenek, ám nem az a módi, mint a Dungeon Siege-ben, hogy az fejlődik, amit használunk, egyrészt azért, mert lényegében csak lőni tudunk, a többi lehetőségünket (gránátok, lőállások építése, pajzsok és egyebek) a pontok felhasználásával, esetleg a földről felvéve szerezhetjük meg. Ezt követően csak rajtunk múlik, hogy melyikre áldozzuk a megszerzett pontokat – az biztos, hogy okosan kell választanunk, mert nincs lehetőségünk arra, hogy ide is, oda is szórjunk, hogy próbálgassuk az opciókat. A rendszer talán az újbóli végigjátszást szorgalmazná, de kötve hiszem, hogy lesz ember, aki kétszer nekifut ennek a menetnek...
A jövő jellegtelen
De legalábbis a Gas Powered Games szerint biztosan jellegtelen, hiszen a játékukat is ennek szellemében alkották meg – már ami a külcsínt illeti (a fentiek alapján mindenki döntse el, hogy a belbecs milyen). A pályák egy kaptafára készültek, alig van köztük különbség – pedig bejárjuk az összes részleget, a „gépháztól” egészen az orvosi területekig. Mindenhol ugyanaz fogad, sőt, plafont egyenesen lusták voltak rajzolni a pályatervezők, így lesz egy kis gondunk a kameranézettel, a látótér elég szűk és értelemszerűen a fejünk fölé nem is tudunk tekinteni. Ha pedig már itt tartunk, akkor meg kell jegyezni, hogy a grafika sem éppen kiemelkedő, sőt kifejezetten átlagos (őszintén szólva helyenként kissé ronda), habár ennek megvan az az előnye, hogy a kevésbé agresszív gépeken is futásra bírhatjuk, kellően magas felbontás mellett. A tereptárgyak is kimerülnek tizenöt-húsz különböző elemben és ebben már benne vannak a csupán felrúgható növények és székek, számítógépek is. Ami kicsit fura, hogy az egész űrhajó olajoshordókkal és propánbután palackokkal van tele: az tök jó, hogy ezekbe lehet lőni és robbannak, még egy kis taktikára is van lehetőség általuk, de könyörgöm, egy kis logika nem ártott volna - mi a francot keresnek ugyanis ezek a dolgok a durva űrkorszak közepén egy űrhajóban? Én konkrétan nem értem, még akkor se, ha gázolajjal megy a bárka (ami ugye a legnagyobb hülyeség, ami ebben a számban le lett írva), mert miért is van minden folyosó hordókal tele...? Szóval a környezet tök snassz és habár az ellenfelek váltakozására nem lehet panasz, azért az látszik, hogy ott sem vitték túlzásba a munkát a derék szakemberek.
Csapat(?)munka
Tudom, butaság folyamatosan hasonlítgatni, de ez a játék tényleg nem a Dungeon Siege utódja, sokkal inkább egy csonka változata annak, s ez főleg akkor szembetűnő, mikor rájövünk, hogy amíg a fantasy elődben csapatot verbuválhattunk és váltogathattunk a karakterek között, itt kiszúrják a szemünket egyetlen robottal, aki felett még a kontrollt sem vehetjük át. Utasításokat lehet neki adni, de aligha hiszem, hogy a támadás és öngyöngyítás gombokon kívül bármely másikat meg fogjuk nyomni... A Harvey névre hallgató masina egyébként hozzzánk hasonlóan fejleszthető, a szerzett pontokkal tuningolhatjuk a páncélt, a sebzést és új fegyvereket is szerezhetünk neki. A gépezet természetesen halálozásra is képes, ám nem kell aggódnunk, minden pályán találhatunk jó néhány olyan szerkezet-monstrumot, amely egy gombnyomásra újragyártja nekünk kísérőnket. Találkozni fogunk egy jó pár NPC-vel is az utunk során, ám interakcióra ne nagyon számítsunk, a fedélzeten szaladgáló egyéb karakterek még csak nem is sérülnek, így nagy gondunk nem lesz velük, néha kísérgetni kell őket, néha szimplán csak végrehajtani az utasításaikat. Elágazások, meglepetések nem nagyon érnek majd senkit, megyünk előre és hullát gyártunk mindenből ami a szemünk elé kerül – ez a Space Siege.
Űrmuri
Végigtekintve az eddig írtakon nem egy korszakalkotó játék képe bontakozik ki. Nem véletlen, a Space Siege nem az – se nem kiemelkedő, se nem kötelező, ám mégis van egy erénye: minden hibája ellenére játszatja magát. Lehet furán hangzik, de a nem túl változatos játékmenet, a kissé egysíkú látvány és a lassú fejlődés ellenére mégis képes órákat belefeccölni az ember. Ha budget kategóriában indulna a cucc, akkor sokkal magasabb pontszámot kaphatna, de ez komoly áron vesztegetett játék, így leginkább azt tudom mondani, hogy várjunk, amíg pár ezerre olvad az ára és akkor vágjunk bele, unalmas hétvégékre ugyanis teljesen korrekt kikapcsolódás lehet.
