Amilyen bizarrul indul ez a cikk, legalább olyan bizarr volt, a tesztelésre kapott Space Overlordsal való találkozásom. Az Excalibur Games kiadónál jegyzett játék több platformon is kapható, köztük PS4-en, PS Vitán, és PC-n is, több rendszeren történő megjelenés esetén pedig már-már megszokott, hogy becsúsznak kisebb-nagyobb hibák, vagy, hogy egy hardveresen korlátozott konzolról PC-re portolva kicsit bugyutának, túl egyszerűnek tűnik a végeredmény. De mikor olyan alapvető dolgok is hibádznak, amik a játékélményt alapjaiban rengetik meg, akkor már nehéz szemet hunyni, főleg ha közben egy ütemesen ismétlődő zene lüktetésén keresztül félreérthető zajok szűrődnek a hangfalunkból. A 12 Hit Combo fejlesztőinek sajnos több van a hibalistájukon, mint egy gyenge portolás -- kezdjük talán a játék PC-s verziójával átélt kalandom legelején.
Csillagok, csillagok mondjátok el nekem…
A Space Overlords meglehetősen klisés történetét feliratozott vágóképernyők formájában ismerhetjük meg. E szerint kezdetben egységet alkottak a világot uraló, gigantikus overlordok, de a gaz Kesedihan nevű társuk árulása után hosszú rabságba taszította őket, hogy egyedül uralkodhasson. A történet irányítását innentől vehetjük kezünkbe, az egyik, általunk választott, fogságából kiszabadult robotóriást megtestesítve.
A következő négy hős közül választhatunk: a strapabíró, tankos Kebak’Aran, a gyorsmozgású, távolharcos Terbang, a magas sebzésű, de lassú Phemus, és a Beruk Jahat, akinek a különleges támadása a Diablo barbárjától koppintott whirlwind képesség. Ha kiválasztottunk egyet a nem túl eredeti főhősök közül, azonnal nekiláthatunk annak, hogy bosszút álljunk Kesedihanon és követőin, illetve, hogy később felszabadítsuk három raboskodó testvérünket is.
A sztori további fejleményeit a fent említett feliratozott bevágásokon követhetjük, egy-egy fejezet sikeres lezárása után. Az elcsépelt történet okozta frusztrációnkat tovább fokozza, hogy ezeket a feliratokat nem lehet megállítani, és maguktól tovább lépnek a következő képre egy bizonyos idő után, ezzel szemben viszont azok a párbeszédeket, amik minden pálya elején szinte ugyanabból a két mondatból állnak, csak egérkattintással léptethetők tovább. Vagyis az olyan semmitmondó beszélgetéseket nekünk kell tovább léptetni, mint: „- Én vagyok Beruk Jahat, a két lábon járó kínai turmixgép és most apróra váglak benneteket! – Ó, nagyon félünk, ne bánts minket!”. De például a történet olyan érdekesebb részei, mint hogy milyen nyomokra bukkantunk testvéreink kutatása során, maguktól eltűnnek, és nem tudjuk visszahozni őket. Jelenlegi állapotában ez annyira irritálóan és logikátlanul van megoldva, hogy az már a csillagos égbe kiált válaszért.
Homokszem a gépezetben
A megjelenítést szerencsére sokkal eredetibben oldották meg, például a történet fejezeteit hat galaxis ábrázolja, a legyőzendő ötvenhat pálya pedig a szó legszorosabb értelmében e galaxisok bolygói, mivel egy-egy szintet betöltve gömb formájú csatamezőkről kell az összes épületet eltörölnünk. A legutolsó fejezetére pedig úgy léphetünk tovább, ha az univerzum közepén tátongó feketelyukra kattintunk, ahol beteljesíthetjük Kesedihan ellen esküdött bosszúnkat.
A látványvilág is egészen tetszetős, mivel a japán animéket idéző sokszínűség és élénkség jellemzi a játék színvilágát. A karakteranimációk is gördülékenyek, és többnyire igényesen kidolgozott grafikai modellekkel találkozunk, azonban itt is sikerült homokszemnek csúszni a gépezetbe, mert a bolygókon található városok lerombolása nem elég valósághű, hiányoznak a nagy robbanások és a velőtrázó bezúzások érzete is. Így sajnos a 12 Hit Combo nem tudta beváltani a látványos pusztításokról tett ígéreteit, ami tovább erősíti a játékosokban felgyülemlő elégedetlenséget és unottságot.
Persze, tettek próbálkozásokat arra, hogy legyen lehetőségünk felfrissülni az egymást követő monoton hadjáratok között, ezért kaptunk egy bolygószerkesztő módot is. Ebben saját pályáinkat tervezhetjük meg, hogy azokon önmagunkat, vagy - az internetre feltöltve - barátainkat tegyük próbára. Viszont e pályák és a sztorimód szintjei között nincs számottevő eltérés, mivel a bolygókon található szilárd talaj, illetve a folyadék által fedett területek beállítása csak kozmetikai változást jelent, és nincs hatással a játékmenetre. Ezenfelül a pályaépítőben letehető kevés növényzettől és épülettípustól függetlenül szinte mindig egyöntetű sikert aratunk, mert mechanikus óriásaink annyira erősek, hogy a teljes játékidő alatt alig párszor haltam meg -- azt is csak azért, mert mélaunalmamban szinte elaltatott az egyhangú háttérzene.
Hasta la vista, baby!
Ahogy előbb utaltam rá, a harcrendszerrel is akadnak gondok, ami főleg abból adódik, hogy a fejlesztők leginkább a konzolos közönségre koncentráltak, ezt a döntést pedig mi, PC-s játékosok sínylettük meg, mert be kell érnünk egy olyan végtelenségig lebutított irányítási rendszerrel, amivel PS Vitán is könnyen kezelhető a játék.
Három támadástípus közül választhatunk, amelyek a sima ütés vagy lövés, a döngölés és a hősünk szupertámadása, viszont az ütés, lövés, döngölés hármasból mindegyiknek ugyanannyi a sebzése, és valójában itt is csak az animációik eltérőek. Továbbá, karakterenként van egy egyedi szupererős támadásunk, de a játék teljes hossza alatt csakis a választott bosszúállónknak megfelelő egyetlen speciális mozdulatot használhatjuk. Kebak’Aran, a tűz overlordja például két tűzgolyót dob el egymás után, ami minden útjába álló akadályt letarol. Beruk Jahat pedig karjait széttárva örvénylő forgásba kezd, és egy kínai piacon vásárolt turmixgépet megszégyenítve darabolja fel az ellenséget.
A csaták során lényegében ész nélkül kell nyomkodnunk a bal és a jobb egérgombot, hogy utána szinte egy ütésből eltiporjunk mindent. Bár küldetéseinket egy időkorláton belül kell végrehajtanunk, lehetetlenség kicsúszni megadott időből, mivel mindegyik hős aránytalanul túl erős, a gyenge ellenfeleknek köszönhetően pedig külön művészet meghalni. Így pedig nincs is számottevő különbség abban, hogy melyik karakterrel romboljuk le a városokat eszetlen robot módjára. Egyébként a nem túl heves harcokhoz hozzátársulnak hősünk gyenge és félreérthető csatakiáltásai, amik olyan hatást keltenek bennünk, mintha egy olcsó ázsiai szexrobotot hallanánk akció közben. Ez először zavaró lehet, de rajtam idővel elhatalmasodott és egyfajta bűnös élvezetté alakult, ahogy egyre többet játszottam. Néha ezt az élvezetet, megzavarta egy-egy őrtorony, vagy a fejezetek végén található főellenségek egyike, amelyek fenyegetőbb ellenség típusok közé tartoznak. De többnyire ezeket is legépeltem egy a sebesség-, vagy erőbónuszt adó képességemet felhasználva, és haladtam is tovább perverz vigyorral hallgatva karakterem kiáltásait.
Összegezve, egy jóérzésű embernek igen csak erőt kell venni magán, hogy végigrobotolja azt a többórás műszakot, amit a Space Overlords végigjátszása jelent. Sokan lehet, már a felénél abba hagyják, de még akik tökösebbek, vagy akiket tűzbe hoznak ázsiai szexrobotok bűnös kielégülést okozó hangjai, azok is egy stílusos hasta la vista, baby-vel intenek búcsút a történet végéhez érve. Bár a játék tartalmaz négyfajta online többjátékos módot is, egy hét próbálkozás után sem sikerült egy embert se találnom, akivel kipróbálhattam volna őket, így erről sajnos nem tudok beszámolni. Mindenesetre úgy gondolom az is eléggé beszédes, hogy nem sokkal a megjelenés után már nem található senki a játék szerverein. Ez egyértelmű jele annak, hogy sajnos nincs annyi kraft robot rosszfiúinkban, hogy olyan klasszikusok közé emelkedjenek, mint a terminátor.
