Mint azt az Elite 1984-es megjelenésével felfestette, három dolog kell az űrszimulációhoz: egy röpke univerzum, egy űrhajó, és 100 kredit, hogy megtankolhass a következő bolygóig. Ha ügyesen kalkulálsz, úgy a rakteret még telepakolod némi mirelittel is, amit a célállomáson épp plusz 25%-os haszonkulccsal vásárolnak fel. Hmm. Itt viszont baráti áron mérik az űrszörpöt, amott pedig hatékonyabb lézerspityula is kapható. A klasszikus modell már itt saját életre kel, és minden jel szerint: örökkön élvezetes marad.
Már az elején tisztáznunk kell, hogy a Space Force nagyon jó anyag. Erre azért volt szükség, mert bántani fogom. Durván. A játék ugyanazt a hibát véti, melyet bármely más friss örökös is simán elkövet. Az utóbbi Elite-klónok készítői, mintha nemzetközi egyezményt írtak volna alá, ötezerrel forszírozzák a történetközpontú vonalvezetést játékaikban, de ezeket a haknipótlékokat olyan silány dramaturgiai eszközök és véghulladék dialógusok rondítják, hogy az ember halottsápadt, mire végre megkapja a kabinban az irányítást. Milyen már az, hogy a teljesen béna hangú narrátor csávó elmondja, hogy és akkor eszedbe jutnak apád utolsó szavai: és itt az ürge halál komolyan ráércesít a hangjára: védd meg a testvéredet, óh, fiam!
A minősíthetetlenül gyengén kezdődő történetben, hála a kozmosz alkotójának, nem kötelező részt venni letehetjük voksunkat a tökéletesen nyitott játékmód mellett is. Ilyenkor az egyjátékos kampány eseményei ugyanúgy előidézhetőek, csak meg vagyunk kímélve a színésztanoncok bohóckodásaitól.
Kalmárkarrierünket a Space Force-ban is színesíti harcászati besorolásunk, hiszen eljő a pillanat, mikor valakinek éppen a mi rakományunk tetszik meg és nagyon szívesen átvállalná ezt a terhet tőlünk. Az Elite játékok központi eleme így saját hajónk típusának, fegyverzetének és széleskörű felszereltségének felfejlesztése. Erre a vonatkozásra a Space Force szerencsés módon nagyon komoly hangsúlyokat fektet.
Tíz karakterosztályból és tizennégy repülhető gép közt válogathatunk, persze utóbbiak közül nem mind férhető hozzá alapból. A játék 46 csillagrendszert tartalmazó univerzumát tíz civilizáció népesíti be, melyekkel a játékos folytonos diplomáciai érdekeltségeket ápol, avagy rombol le. Így, ha valakikkel a tetszési rátánk 70% alá esik, már nem leszünk velük nagyon jóban, 50% alatt pedig biztosak lehetünk benne, hogy ránk támadnak. A recept egyszerű és nagyszerű: ha jóban szeretnénk lenni valamely civilizációval, akkor teljesítjük a hozzájuk kapcsolódó küldetéseket, avagy megbüntetjük ellenségeiket. Persze ahhoz, hogy küldetéseket ajánljon egy adott civilizáció, ahhoz nélkülözhetetlen a bizalmi viszony. Magas tetszési index esetén csapatokat is szervezhetünk a szimpatizáló civilizációk képviselőivel, hogy velük közösen vívhassuk meg a küldetések gyakorta harcias viszontagságait. Ilyenkor egy maximum 4 vadászból álló köteléket irányíthatunk, a szokásos formációkkal és parancsokkal.
Míg az Elite-másolatoknál menetrendszerű tárgyalási alap a sunyulós (értsd: lopakodós ) játékmenetet és küldetéseket tónusozó missziópark, addig itt bizony gyakorta egész kereskedelmi konvojok megfektetésének kósza gondolata vetődik fel, sőt előállhat, hogy nem is csak egy csoportban. El lehet képzelni, milyen érzést és látványt nyújt az, mikor hat őrült űrsportoló cikázik két magatehetetlenül haladó, őrségüket vesztett kereskedőnaszád körül. Nem szórjuk minden sarkon az epikus jelzőt, de a Space Force e nagyszerű, sőt gyakori pillanatai nem teszik kétségessé, hogy ez a jelző most tökéletesen érdemelt és indokolt.
A klasszikus elemek a Space Force-ban is hozzáférhetőek, úgymint az állomásokon böngészhető hirdetések, melyek voltaképpen végtelen számú, tetszés szerint elvállalható véletlenküldetést generálnak. Mennyit, miért, kivel, hol és hogyan időzünk: csakis rajtunk áll. A kifejezett, egyedülálló megbízatások száma túlmutat a kétezren, de az alkotók ígérik, hogy minden javítással szállítanak majd még pár százat.
A játék váza így tehát nem tűrhet negatív kritikát, hiszen az anyag csakugyan kijátssza a klasszikus szisztémából mindazt, amit ma kijátszhatóként követelhetünk egy új örököstől. Sérelmes viszont, hogy a játék nem rendelkezik oktatókerettel. Így bizony ólomlábakon haladó órákban mérhető, míg köszönőviszonyt konstatálhatunk az anyag irányításának alap(!) elemeivel, de még napok távlatából is új felfedezéseket tehetünk. Javaslatunk: érdemes a szemünket a kézikönyvön tartani csak legyen mivel letörölnünk a ragacsot.
Kisebb probléma még az a fajta aránytévesztés, mely főképp a kezdeti harcokat jellemzi. Ahol bohó bemelegítést várnánk, ott az anyag egy adrenalinfröccsön pörgő pitbull alaphangoltságával veti magát ránk, csak győzzük a tempót! Így célszerű lehet azonnal könnyű fokozaton elkezdenünk a játékot, majd ha már nagyon szakinak vélelmezzük magunkat, úgy próbát tehetünk a közepes beállítások mellett is. A magasabb nehézségi fokozatok választhatósága előtt értetlenségünknek kell hangot adnunk. Ez jön most: érthetetlen!
Az interaktív oktatórész hiánya folyamatosan enyhülő nyűg, a játék harcainak abszolút humortalan keménysége pedig titokban kedves nekünk, így összességében ajánlható zászlóshajót köszönthetünk a Space Force képében.
Klasszikus űr-ügyek
Már az elején tisztáznunk kell, hogy a Space Force nagyon jó anyag. Erre azért volt szükség, mert bántani fogom. Durván. A játék ugyanazt a hibát véti, melyet bármely más friss örökös is simán elkövet. Az utóbbi Elite-klónok készítői, mintha nemzetközi egyezményt írtak volna alá, ötezerrel forszírozzák a történetközpontú vonalvezetést játékaikban, de ezeket a haknipótlékokat olyan silány dramaturgiai eszközök és véghulladék dialógusok rondítják, hogy az ember halottsápadt, mire végre megkapja a kabinban az irányítást. Milyen már az, hogy a teljesen béna hangú narrátor csávó elmondja, hogy és akkor eszedbe jutnak apád utolsó szavai: és itt az ürge halál komolyan ráércesít a hangjára: védd meg a testvéredet, óh, fiam!
A minősíthetetlenül gyengén kezdődő történetben, hála a kozmosz alkotójának, nem kötelező részt venni letehetjük voksunkat a tökéletesen nyitott játékmód mellett is. Ilyenkor az egyjátékos kampány eseményei ugyanúgy előidézhetőek, csak meg vagyunk kímélve a színésztanoncok bohóckodásaitól.
Univerzumszemle
Kalmárkarrierünket a Space Force-ban is színesíti harcászati besorolásunk, hiszen eljő a pillanat, mikor valakinek éppen a mi rakományunk tetszik meg és nagyon szívesen átvállalná ezt a terhet tőlünk. Az Elite játékok központi eleme így saját hajónk típusának, fegyverzetének és széleskörű felszereltségének felfejlesztése. Erre a vonatkozásra a Space Force szerencsés módon nagyon komoly hangsúlyokat fektet.
Tíz karakterosztályból és tizennégy repülhető gép közt válogathatunk, persze utóbbiak közül nem mind férhető hozzá alapból. A játék 46 csillagrendszert tartalmazó univerzumát tíz civilizáció népesíti be, melyekkel a játékos folytonos diplomáciai érdekeltségeket ápol, avagy rombol le. Így, ha valakikkel a tetszési rátánk 70% alá esik, már nem leszünk velük nagyon jóban, 50% alatt pedig biztosak lehetünk benne, hogy ránk támadnak. A recept egyszerű és nagyszerű: ha jóban szeretnénk lenni valamely civilizációval, akkor teljesítjük a hozzájuk kapcsolódó küldetéseket, avagy megbüntetjük ellenségeiket. Persze ahhoz, hogy küldetéseket ajánljon egy adott civilizáció, ahhoz nélkülözhetetlen a bizalmi viszony. Magas tetszési index esetén csapatokat is szervezhetünk a szimpatizáló civilizációk képviselőivel, hogy velük közösen vívhassuk meg a küldetések gyakorta harcias viszontagságait. Ilyenkor egy maximum 4 vadászból álló köteléket irányíthatunk, a szokásos formációkkal és parancsokkal.
Míg az Elite-másolatoknál menetrendszerű tárgyalási alap a sunyulós (értsd: lopakodós ) játékmenetet és küldetéseket tónusozó missziópark, addig itt bizony gyakorta egész kereskedelmi konvojok megfektetésének kósza gondolata vetődik fel, sőt előállhat, hogy nem is csak egy csoportban. El lehet képzelni, milyen érzést és látványt nyújt az, mikor hat őrült űrsportoló cikázik két magatehetetlenül haladó, őrségüket vesztett kereskedőnaszád körül. Nem szórjuk minden sarkon az epikus jelzőt, de a Space Force e nagyszerű, sőt gyakori pillanatai nem teszik kétségessé, hogy ez a jelző most tökéletesen érdemelt és indokolt.
A klasszikus elemek a Space Force-ban is hozzáférhetőek, úgymint az állomásokon böngészhető hirdetések, melyek voltaképpen végtelen számú, tetszés szerint elvállalható véletlenküldetést generálnak. Mennyit, miért, kivel, hol és hogyan időzünk: csakis rajtunk áll. A kifejezett, egyedülálló megbízatások száma túlmutat a kétezren, de az alkotók ígérik, hogy minden javítással szállítanak majd még pár százat.
Kozmikus maszatka
A játék váza így tehát nem tűrhet negatív kritikát, hiszen az anyag csakugyan kijátssza a klasszikus szisztémából mindazt, amit ma kijátszhatóként követelhetünk egy új örököstől. Sérelmes viszont, hogy a játék nem rendelkezik oktatókerettel. Így bizony ólomlábakon haladó órákban mérhető, míg köszönőviszonyt konstatálhatunk az anyag irányításának alap(!) elemeivel, de még napok távlatából is új felfedezéseket tehetünk. Javaslatunk: érdemes a szemünket a kézikönyvön tartani csak legyen mivel letörölnünk a ragacsot.
Kisebb probléma még az a fajta aránytévesztés, mely főképp a kezdeti harcokat jellemzi. Ahol bohó bemelegítést várnánk, ott az anyag egy adrenalinfröccsön pörgő pitbull alaphangoltságával veti magát ránk, csak győzzük a tempót! Így célszerű lehet azonnal könnyű fokozaton elkezdenünk a játékot, majd ha már nagyon szakinak vélelmezzük magunkat, úgy próbát tehetünk a közepes beállítások mellett is. A magasabb nehézségi fokozatok választhatósága előtt értetlenségünknek kell hangot adnunk. Ez jön most: érthetetlen!
Az interaktív oktatórész hiánya folyamatosan enyhülő nyűg, a játék harcainak abszolút humortalan keménysége pedig titokban kedves nekünk, így összességében ajánlható zászlóshajót köszönthetünk a Space Force képében.
