Sonic: Lost World teszt

No, nem mintha bármi baj lenne gyerekkorunk mára klasszikussá vált programjaival, de kár volna a nyolcvanas-kilencvenes évek ma is élő matuzsálemeit egy kalap alá venni. Egyfelől ott vannak azok a patinás szériák, amelyek képesek voltak az évek múlásával számtalanszor megújulni, másfelől pedig azok a nosztalgikus hősök, akik mindenáron megpróbáltak talpon maradni a változó szelek viharában. Utóbbiak táborát erősíti Sonic, a szebb napokat is látott sündisznó. Ő ugyanis igyekezett ugyanaz a gyermeteg figura maradni, akit még ’91-ben megismertünk, lépten-nyomon fittyet hányva az elmúlt évek megannyi trendjére és a puszta realitásra.              

Kapuzárási pánik

Persze nem könnyű épp a realitást számon kérni egy hangsebességgel száguldozó, beszélő, kék sündisznón, ám a műfaj mai képviselői sok esetben próbálnak legalább a fizika terén közelebb kerülni a valósághoz. Bár nem vagyok otthon a sünévek számításában, megkockáztatom, hogy Sonic ebben a valóságban már bőven kiérdemelné az aggastyán jelzőt. Csak hát ő nem az a fajta nagypapa, aki képes megbékélni az öregedéssel. Sonic bizony még ma is ad a külsőre: miután reggel megropogtatja elgémberedett csontjait, a tükör előtt módszeresen belövi (és festi) a megőszült tüskéket, ráncos arcába pumpál némi botoxot, végül pedig intravénásan befecskendez pár liter eszpresszót, hogy hajlott kora ellenére is lehúzza az aznapi műszakot. Az ajtón kilépve még kénytelen-kelletlen felcsap egy háromdés szemüveget (mert ugye a korral mégiscsak haladni kell), aztán szintén nyugdíjazásra érett barátaival nekilódul újra megmenteni a világot.

A klasszikus szereplőgárdából egyedül talán Sonic nemezisén, Eggmanen nem fogott annyira az idő vasfoga, aki így kissé visszás módon a Lost World legszórakoztatóbb, mi több, legszerethetőbb karaktere. Ez persze részben annak is köszönhető, hogy Sonic egy óvatlan (netán szenilis) húzása folytán Eggman rövid úton átadja az ügyeletes rosszfiú stafétáját a Halálos Hatos névre hallgató brigádnak, és innentől vele karöltve kell gátat vetnünk a világ aktuális pusztulásának.

Ráncfelvarrás

A kecsegtető felvezetés ellenére mégis egyedül a jó öreg Sonicot kell majd pályáról pályára terelgetnünk a Lost Hex nevezetű lebegő hatszögvilágban, konkrétan annak hétszer négy szintjén és bónuszpályáin. A szinteket illetően nem kell semmi eget rengetőre számítanunk – megkapjuk az olyan kötelező helyszíneket, mint a dzsungel, a jég- vagy épp a lávavilág, maguk a pályák pedig két és három dimenzió között váltakozva igyekeznek újabb és újabb kihívások elé állítani a játékost. Ez a változatosság olykor kifejezetten a Lost World javára válik, bár az igazat megvallva inkább a remekül megkomponált zenei aláfestés teszi emlékezetessé a játék egyes helyszíneit.

A klasszikus kisállatmentés mellett minden szinten kapunk két-két főellenséggel megspékelt pályát is, ami nyilván szép és jó ötlet, ám legnagyobb csalódásomra az úgynevezett „Halálos” Hatos sokkal inkább kiérdemelné a kevésbé hangzatos „hatökör” vagy „harmatgyenge” jelzőt. A harcok többsége ugyanis két-három jól időzített csapás után kiütéssel végződik, amit legfeljebb a „csináld magad extrém fokozat” tud megnehezíteni, vagyis ha a józan eszünket eldobva billentyűzetet ragadunk kontroller helyett. A játék mentségére szóljon ugyanakkor, hogy a PC-s port ettől a nyilvánvaló ténytől eltekintve jól sikerült, a grafika valóban szebb a konzolos testvérekénél, és erőmű nélkül is hozza a beígért 60 fps-t (bár valljuk be, ez nem rendkívüli teljesítmény egy efféle platformer esetében).

Skizofrén hajlamok

Noha a kozmetikai kezelés mellett a Lost World belbecsét tekintve is átesett némi változáson, a játék alapvető problémáját – két év ide vagy oda – az átiratban sem sikerült orvosolni. Történt ugyanis, hogy a Sonic Team, felismerve öregecske sündisznójuk állapotát, megpróbált kölcsönvenni néhány játékelemet a konkurenciától, hátha képesek lesznek új életet lehelni a megfáradt főhősbe. Ennek eredménye azonban egy olyan tudathasadásos játékmenet lett, amely során az egyszeri (főleg első sonicos) játékos könnyen összezavarodhat a világos célok hiánya miatt. Ugyan a hengerekből, rudakból, kisebb bolygókból (lásd Super Mario Galaxy), illetve kétdimenziós etapokból összetákolt pályák alapvetően lineárisak, az alternatív és rejtett útvonalak kínálnak némi felfedeznivalót is. Ezen a ponton pedig egy egészen kézenfekvő dilemmával szembesülünk: megpróbáljuk-e feltérképezni a teljes pályát a maximalizmus jegyében vagy tegyük azt, amit egy Sonic-játékban illik, vagyis rohanjunk át a helyszíneken, amilyen gyorsan csak tudunk?

Bár a kézenfekvő válasz egy egyszerű „is-is” volna, a képet némileg árnyalja, hogy a felfedezés pusztán a játékmenet lassulása miatt természetellenesnek, sőt nyögvenyelősnek hat egy olyan sorozatban, amit eszelősen pörgő főhőse tett híressé. Ha viszont tősgyökeres rajongóként a sebesség mellett törünk pálcát, azzal a kínos ellentmondással kell szembesülnünk, hogy míg Sonic a háromdimenziós szakaszok során valóban nyaktörő tempót diktál, addig a sorozat alapjaként szolgáló kétdimenziós részeknél alacsonyabb fokozatra kapcsol – nagyrészt a szerencsétlen pályatervezés és a helyenként suta irányítás miatt. Hatványozottan igaz ez az egyik újdonságként beharangozott falmászós parkourre, illetve a „whisp” címszó alatt futó (szerencsére nem mindig kötelező) alakváltásra. Meglehet, hogy csupán az én vaskalaposságom teszi, de egyszerűen értelmetlennek láttam szerencsétlen Sonicot pattogó hangjeggyé alakítani – bár tény, hogy néhány transzformáció képes megőrizni a széria szuperszonikus örökségét.

A játékmenet torz ingadozásai felett még így sem könnyű azonban napirendre térni, nem beszélve a nehézségi szint váratlan, már-már szadista kilengéseiről. Azoknak pedig, akik valamilyen okból szeretnék minden összegyűjthető extrával kimaxolni a játékot, csak azt tudom tanácsolni, hogy jó előre párnázzák ki a lakást, mert az alsó hangon négyórás játékidő ellenére a vörös csillagokért még sokáig üthetik a falat.

A pad alá esve

Öregecske sündisznónk legújabb PC-s kiruccanása tehát finoman szólva sem sikerült túl fényesen, bár ez nyilvánvalóan nem az átirat, hanem az alapjáték hibája. A Lost World gyerekjátéknak túl sok, modern platformerként viszont túl keveset nyújt ahhoz, hogy megérje az árát. Szegény Sonic így ezzel a húzásával két szék közé esett: szeretne haladni a korral, de a régi cimborákat is meg akarja tartani, a kettő viszont, mint kiderült, nem megy egyszerre…