Évről évre ki vagyunk éhezve egy jó horrorjátékra. A Resident Evil Village ugyan elhúzta a mézesmadzagot, de a Beneviento-házas pályán átélt borzalmakon kívül nem sok olyan pillanattal tudott szolgálni, mely kielégítette volna rettegésre vágyó szívünket. Ráadásul a Capcom sikerszériája egyre csak távolabb kerül az 1996-os első részben lefektetett alapoktól, és ma már nem is jelenhet meg olyan Resident Evil-játék, amiben ne kellene darálthússá lőni valami mutáns rémséget. Szerencsére a Song of Horror nem ezt a vonalat követi. A Protocol Games által epizodikus formában fejlesztett horrorjáték első felvonása stílszerűen 2019. október 31-én, Halloween napján jelent meg, és sokaknál azonnal betalált. A rögzített kameraállásokat használó játékmenet a már említett korai Resident Evil-részeket, a hangulat pedig egyenesen a klasszikus Alone in the Darkot idézte, de az összhatás miatt többször eszünkbe juthatott a Supermassive Games némely üdvöskéje (Until Dawn, Man of Medan, Little Hope) és a többi modern klasszikus.
Nem egy átlagos péntek
Már az remekül prezentálja, hogy mennyire a horror kapja a főszerepet, hogy a nehézségi szintek is híres horrorírók neveiből állnak. A legkönnyebb szint Ernst Theodor Amadeus Hoffmann, míg a legnehezebb Howard Phillips Lovecraft nevét viseli, de a játék automatikusan Edgar Allan Poe-n indul, ha nem állítjuk át – ezekre majd később kitérek. A prológusban megismerhetjük Daniel-t, aki egy neves könyvkiadónál dolgozik, és unalmas péntek délutánját töltené éppen, mikor is befut egy hívás a főnökétől, hogy furcsa dolog történt: Sebastien P. Husher, a kiadó legsikeresebb horrorírója egyszerűen eltűnt és ugyan menjünk már el mi a házához, megnézni, hogy mégis mi a helyzet pontosan! Daniel itt már érzi, hogy lőttek az esti netflixezésnek, ezért útra kel, és még napnyugta előtt oda is ér a Husher-házhoz. Személy szerint nagyon örültem neki, hogy nem csapunk azonnal a lecsóba, hanem a játék bőven teret enged a suspense felépítésének, azaz a kellően nyomasztó hangulat megteremtésének. Amint egyre többet tudunk meg a ház múltjáról (és egy különös, antik zenedobozról), úgy sötétedik egyre jobban ránk, és ezzel együtt telepedik Daniel vállára egyfajta furcsa érzés, hogy jobb lenne minél előbb a dolgok végére járni, és elhúzni haza. Egy ajtón benyitva aztán borzalmas felfedezéssel találjuk szemben magunkat, majd az ajtó becsapódik, Daniel története pedig hirtelen véget ér.
Itt jön az első csavar a játékban, ugyanis a történetet egy másik szereplővel folytathatjuk tovább. Négy, eltérő tulajdonságokkal rendelkező karakter közül választhatunk az első fejezetben (később ez továbbiakkal bővül, így összesen tizenhárman lesznek, köztük maga Daniel is), de fontos tudni, hogy halál esetén annak az adott tagnak annyi – kész, kaputt. Nincs checkpoint, sem mentett állás visszatöltése. A prológust kivéve, ha egy szereplőt elveszítünk, akkor az bizony végleges, és az illetőt maximum szellemalak képében láthatjuk viszont, hogy a frászt hozza ránk. Halál után választhatunk egy új karaktert, akivel visszatérhetünk (persze felvehetjük a szerencsétlenül járt elődünk által hátrahagyott cuccokat) és kutakodhatunk tovább. Ha pedig véletlenül mindenki odaveszne, akkor újraindul az adott epizód és kezdhetünk mindent elölről. Ez a túlélőhorrorral most ismerkedőknek lehet idegtépő, a régi motorosok hamarabb hozzászoknak majd, hogy a megfontoltság és a térkép alapos böngészése elengedhetetlenek a végigjátszás során.
Mesterséges fenyegetés
A játékmenet nem túl bonyolult, szellemiségében leginkább a régi, klasszikus horrorjátékokat idézi, amiket a teszt elején említettem. A helyszíneken (merthogy több is lesz) való téblábolást és különféle tárgyak gyűjtögetését, valamint a dokumentumok olvasgatását ötletes, a végére egész összetett puzzle-feladványok színesítik. Többnyire ezek megfejtéséhez kell megtalálnunk a megoldást, ám korántsem lesz egyszerű dolgunk (legalábbis ha nem az első, legkönnyebb nehézségi fokon indítjuk a kalandot). Ennek oka pedig a The Presence, azaz a Jelenlét. Ez tulajdonképpen az ellenséges AI a játékban, amely dinamikusan alkalmazkodik a játékos stílusához, figyeli az előrehaladást, sőt még azt is, hogy futva vagy gyalogosan mászkálunk, és ezekhez igazítja a ránk törő borzalmakat és jumpscare-jeleneteket. Nehézségi szinttől függően aktivizálja magát, azaz legkönnyebb fokozaton értelemszerűen nem sok vizet zavar, azonban a legnehezebb, H. P. Lovecraft-szinten már olyan szadista módon tör borsot az orrunk alá, hogy az már-már frusztrálóvá is válhat.
Hiába térünk be ugyanabba a szobába sokadszorra is, simán lehet, hogy ezúttal úgy megijeszt benn egy sötét alak vagy egy bekapcsolódó TV, hogy kiugrunk a gatyánkból. Mindez pedig remekül illik a Song of Horror játékmenetébe. Nyugodtan játsszuk csak újra az adott fejezetet, a csápos, lovecraft-i párhuzamokkal bíró átokként jelenlévő AI-nak hála biztos, hogy új ijesztgetésekbe fogunk belefutni, amik minden egyes alkalommal megtolják a vérnyomásunkat, hiszen nem csupán egyszerű, klisés ijesztgetésekről van szó, hanem sokszor az életünk is múlik azon, hogy el tudunk-e rejtőzni a Jelenlét elől, mondjuk, egy szekrénybe, vagy képesek vagyunk-e heves QTE-gombnyomkodással visszaszorítani őt az ajtón túlra. Érdemes egyébként a megfelelő ajtókon előbb behallgatózni, mielőtt vadul benyitnánk, és ha bármiféle zajt hallunk odabenn, akkor inkább hagyni és később visszatérni – az adott karakter sorsa múlhat rajta.
Temetetlen múlt
Öt fejezeten keresztül kutakodhatunk a zenedoboz okkultizmussal fűszerezett múltjában, a nyomozás során pedig megfordulunk elhagyatott elmegyógyintézetben, egy hóval borított apátság romjai között, de még egy rejtélyes apartmanba is elvezet az utunk. Számomra a legemlékezetesebb mondjuk pont maga a Husher-ház volt, amit pincétől a padlásig bejárhatunk, a további helyszínek kidolgozottsága számomra már nem ütötte meg ugyanazt a részletgazdag minőséget. Az Eternal Darkness-t visszaidéző feladványok valóban ötletesek, a nehézség pedig fejezetről fejezetre egyre feljebb kúszik, hiszen amíg eleinte csak a Husher-birtokon kell tevékenykednünk, addig például a Szent Cecília apátság már háromszor akkora területtel operál, és itt az alkímiától kezdve a sírrabláson át rengeteg érdekességben lehet részünk, ami pont jót is tesz az addigra kissé ellaposodó történetszálnak.
A korábban látott mechanikákat továbbfejlesztették és kibővítették (például lesznek hangszigetelt ajtók, amiken nem tudunk behallgatózni), a sztorit pedig egészen parádés módon futtatják ki a végjátékra. Az utolsó két helyszín (az apátság és az elmegyógyintézet) minden korábbi fanyalgásomat elűzte, hiszen a program ezeknél olyan parádésan szállítja a horrort, hogy azt tanítani kellene. Az apátság porlepte falai között kutakodva borzalmas vallomásokat találhatunk szobákba elzárt – és ott szörnyethalt – papokról, amikor pedig az emberi testrészekből összetákolt szentélyhez érünk, biztosan megfagy a vér az ereinkben!
Rémületkeltésből jeles
A látvány teljesen rendben van, ahogy a hangokra és a zenére sem lehet panasz. Ezek kötelezően hozzák az elvárt szintet, de amiben a Song of Horror magasan kiemelkedik az átlagból, az a rendkívül nyomasztó és zsigeri félelemmel átitatott hangulata. Nem csupán az előttünk apránként kibontakozó, meglehetősen elvont történet szolgáltathat instant rémálmokat éjszaka, hanem a Jelenlét hathatós közbenjárásának hála is bármelyik pillanatban ránk törhet a frász, mikor jobb esetben csak a hideg ráz ki bennünket, rosszabban pedig úgy ugrunk fel a gép elől, mint akit puskából lőttek ki. Vérfagyasztó horror-élménnyel kecsegtet a játék, és ezt minden egyes vele eltöltött percben érezni fogjuk.
A Song of Horror egy kiváló horrorjáték lett, a mind az öt epizódot magába foglaló Complete Edition pedig tartalmas szórakozást nyújthat bárki számára, aki a megvétele mellett dönt. 14-15 órát biztosan bele lehet tenni, mire a kaland végére ér az ember, azonban érdemes hosszabb szüneteket beiktatni, mert tényleg annyira kegyetlen módon hátborzongató az atmoszféra, hogy azoknak az idegrendszerét is kikezdheti, akik napi mennyiségben fogyasztják a horrorfilmeket. Látszik, hogy a fejlesztők mennyire szeretik és tisztelik a túlélőhorror műfaját, hiszen rengeteg klasszikusra kapunk utalást vagy kikacsintást (az apartmanoknál még egy Silent Hill 4-easter eggbe is bele lehet futni, de kulcstartó formájában magát Cthulhu-t is meglelhetjük), a már említett Alone in the Darktól kezdve az Obscure-on át egészen a Fatal Frame-ig. Ha túlzott akcióorientáltsága miatt te is csalódtál a Resident Evil: Village-ben, akkor érdemes lehet elmerülnöd a Song of Horror nyújtotta izgalmakban, hiszen az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb túlélőhorrorjáról van szó.
