A Sometimes Always Monsters (SAM) történetéről nagyon keveset merek csak elárulni, mivel amellett, hogy ez a lényege, eléggé szét is ágazhatnak a szálak, egészen másfelé irányítva hősünket, Samet. Igen, a főszereplő neve a játék rövidítése. Akinek ez túl mesterkélt és művészieskedő, még most szálljon ki, mert ez még csak a kezdet.
Ráadásul a játék valamilyen szinten a csapat korábbi címének, az Always Sometimes Monsternek a folytatása. Annak ismerete azonban nem annyira fontos, sőt akár hátrányos is lehet, mert bár néhány karakter ismerős lesz, de főhősünk múltjáról is többet tudhatunk meg, holott annak bizonytalansága is izgalmas eleme (lehet) a játéknak.
Ritkán sohasem grállovagok
Szóval Samnek nemrég megjelent egy könyve, az Always Sometimes Monsters (én szóltam, hogy ez lesz), amely olyan nagy sikerű, hogy több helyen már be is tiltották durvaságai miatt. Éppen egy közönségtalálkozón vesz részt néhány menő kollégájával együtt, a dicsőségben fürdőzve, amikor egy enyhén szólva is negatív figurára (és Jon Lovitzra) vett újságíró plágiummal vádolja. Márpedig az Egyesült Államokban ez könnyen a karrierjébe kerülhet egy írónak. Szerencsére a rendezvény szervezője egy könyvpromóciós túrát is tervez éppen: 5 várost látogatnánk meg több hét alatt, a már megismert négy kollégánkkal, ezalatt talán elsimíthatjuk ezt a félreértést, sőt akár egy új könyvvel is előrukkolhatunk, hogy a kétkedők képébe vágjuk. Vagy nem. Ilyen szempontból tényleg mi alakítjuk a történetet.
Többnyire állandóan felesleges
A SAM a készítők szerint direkt antitézise sok tekintetben az ASM-nek (régi szép Ember Tragédiája elemzések a tézis és antitézis szintézisével…). Ott ugyanis csóró hajléktalanként kellett átvágnunk valahogy az országon, menet közben minden pénzszerzési lehetőséget megragadva. Éppen ezért volt ott fontos szerepe a „túlélő” elemeknek.
Ha nem is dúsgazdag, de azért egész jól eleresztett íróként viszont már nyugodtan költhetjük a pénzünket értelmes vagy akár értelmetlen dolgokra. Így aztán az, hogy rendszeresen kell étkeznünk, sőt már a megjelenésünkre is oda kell figyelni valamennyire, inkább csak kellemetlen, és szinte teljesen felesleges elem. Amit ráadásul a lehető legfájdalmasabbra hangszereltek a készítők. A felvezető és izgalmasan záródó negyedóra után például hazatérünk, majd fél órát töltünk a ház körüli munkákkal. David Cage is büszke lenne rá, mennyire lassú, ügyetlen és felesleges ez a rendszer.
A lényeg ugyanis a fő történetszálak bogozása lenne, esetleg új könyvünk elkészítés, valamint a velünk utazó kollégák jobb megismerése, és az egyes városokban felbukkanó kisebb „küldetések” teljesítése. Azonban, ha sokat kószálunk a városokban, nem marad időnk írni, míg, ha állandóan csak írunk… látta valaki a Ragyogást? A „mellékküldetések” közül akad néhány, ami simán szembe jön, de van, amelyiknél az számít éppen kivel csatangolunk az utcákon, vagy akár még ennél is trükkösebb ráakadni (volt olyan város, ahol nem is igazán sikerült). Éppen emiatt, valamint a tíz szerzőből összeállítható kezdőcsapat okán bőven lenne miért újra nekivágni a történetnek, csak éppen a nehézkes kísérő mechanikák sokak kedvét elvehetik. És nem csak azok.
Sokszor folyton bugok
Az olyan jelentéktelen de bosszantó apróságok mellett, amiből vagy tucatnyival találkoztam, akadnak olyan bugok, amik miatt az ember vagy simán csak elakad és töltheti vissza a legutóbbi mentést, vagy nem választhatja a neki tetsző párbeszédes opciót, mert azzal hurokba kerülne. Az ASM-ből elméletileg át lehet vinni mentést, azonban a játék nem minden ottani befejezést vesz figyelembe. A napszakok hossza és ezzel változása teljesen következetlen, sőt néha még a sorrendjük is felborulhat. Alig várom az elméletet arról, hogy ez nem bug hanem feature, sőt metaság, de csak zsenik értik.
A fejlesztők javára szól, hogy felismerték, mennyire alultesztelték a játékot, és most gőzerővel fogtak bele a bugvadászatba, meg a szükséges bővítésekbe. Valamint a javítások okozta hibák javításába, mert megesik az ilyesmi is. De tényleg látszik, hogy igyekeznek, záporoznak a frissítések.
Mindig néha kivárni
A helyzet nem olyan rossz, mint ahogy a fentiekből tűnhet. Az alaphelyzet furcsa, de éppen emiatt érdekes, a szövegek többsége jó stílusban íródott, a történet pedig tényleg a döntéseinktől függően változik. A mellékküldetések és közjátékok is érdekesek, a felolvasásokhoz pedig remek zsánerpéldákat írtak. A grafika legalább egy RPG Maker-generációnyit fejlődött az előző rész óta, a rajzolt alakok különösen kifejezőek lettek. Még a zenei körítés is javult valamennyit, bár még mindig gyorsan képes idegesítővé válni, ha nem váltunk elég gyakran helyszínt. A hanghatások mondjuk, továbbra is csak jelképesek, beszéd pedig nincs, de ez bőven belefér a stílusba.
Ha valami csoda folytán a készítők újra-egyensúlyoznák a felesleges teendőket, vagy akár ki is hagynák a többségüket, hogy 8+ szenvedéssel teli helyett 2-3 izgalmas óra legyen egy végigjátszás, sokat segítene a SAM-en – és attól még ugyanúgy rétegjáték maradna témái miatt. De aki így is szívesen nekivágna a túrának, annak is azt javaslom, hogy várjon még 1-2 hetet a javításokra, például az első rész kipróbálásával.
