A Soldiers: Heroes of Word War II az ukrán Best Way első önálló játékszoftvereként látta meg a napvilágot még 2004 nyarán. Az újonc fejlesztőcsapatnak sikerült megvetnie lábát a második világháborús programok akkor sem pangó piacán, így a későbbi években még két hasonló témájú játék került ki kezeik közül. Sikerüket kétséget kizáróan a Soldiers alapozta meg, mely nem csak az elszánt játékosok, de a folyton innovációra éhes kritikusok tetszését is elnyerte. De lássuk, milyen áron...
Első ránézésre könnyen azt hihetjük, hogy egy újabb tucat-RTS-sel állunk szemben, amit a készítők vagy az időhiány, vagy a kreatív stáb munkabeszüntetése miatt a már unalomig ismert második világháborús szcénában helyeztek el. És bár utóbbi feltételezésünk még második, sőt harmadik ránézésre is megállhatja a helyét, előbbivel már az oktatópályán le kell számolnunk (néhány felugró céltábla és ártatlan harckocsi mellett). A játék ugyan küllemében tagadhatatlanul hasonlít lemenő-felmenő rokonságára -- az én szememben leginkább a két évvel később megjelent Company of Heroesra --, menetében azonban merőben más, mint a már jól megszokott valós idejű stratégiák. Ha már felemlegettem a Relic nevezetes játékát, lássuk, miben is tér el tőle a Soldiers.
Nincsenek nyersanyagok. Ebből kifolyólag nincsenek elfoglalandó stratégiai pontok sem, melyek valamiféle folyton termelődő erőforrással biztosítják fölényünket és utánpótlásunkat az ellenféllel szemben. És ha már utánpótlás... Általában az sincs. A küldetések során ugyan előfordul, hogy néhány egységgel bővül rendszerint maroknyi csapatunk, ez azonban bizonyos részfeladatok teljesítését követően, előre lekottázott módon történik, vagyis nem saját kényünk-kedvünk szerint döntünk bevetésük idejéről és a csapat összetételéről. Talán sejthető, hogy ilyen szűkös körülmények között a játékmenet sem lesz túlságosan pergő, inkább a hosszú távú tervezés és a fokozott óvatosság határozza meg harctéri ténykedésünket. A két játékban azonban közös pont a fedezékhasználat, ami a fent leírtakból adódóan a Soldiersben talán még hangsúlyosabb szerepet kap.
Mindezt egy sokkal merészebb újítással tetézve a Best Way fejlesztői a játékos rendelkezésére bocsátották az úgynevezett „direct control” opciót, mely (valóban nem nehéz kitalálni) az egységek közvetlen irányításának lehetőségét jelenti. Ezt aktiválva az éppen kijelölt katonánk vagy járművünk esetében a parancsokat nem a szokott módon, vagyis az egeret használva adjuk ki: halálosztó klikkelésünkkel a továbbiakban csak a célzást és a tüzelést hajtjuk végre, míg a mozgást a kurzorbillentyűkkel vezérelhetjük.
A Soldiers tehát számos tekintetben szakít a megszokott RTS-klisékkel, a korlátozott egységszám és a messzemenően taktikus játékmenet révén pedig a grandiozitással is. Ha mindenáron szeretnénk valamivel egy kalap alá venni, akkor talán a szép emlékű, de már a puszta nosztalgiával is intenzív fogcsikorgatást kiváltó Commandos lenne a megfelelő alany. Nem szeretem az efféle megkülönböztetést, de a Soldiers tényleg az a játék, amely kapcsán azt a bizonyos keménymagot szokás emlegetni...
A játék egyjátékos módjában négy kampány közül választhatunk, melyek során orosz, brit, amerikai és német csapatokat vezethetünk győzelemre ellenségeikkel szemben. Kerettörténetből is kapunk négyet, melyek részben vagy teljesen fiktív eseményekre épülnek a világégés színterén, ezekbe ágyazva kell teljesítenünk a választott frakció öt-hat küldetését. Mivel egy pálya végigküzdése akár több órát is igénybe vehet, a játékidő meglehetősen magas, sőt, ha a kampányokra már ráuntunk, bónuszküldetésekkel és a kooperatív többjátékos móddal is elüthetjük fölös időnket. Talán említenem sem kell, hogy az egyjátékos módot nem a történet viszi el a hátán; engem legalábbis sokkal jobban motivált egy géppuskafészek bevételénél az, hogy az ellenség végre a cső másik végére kerüljön, mint egy rakétaroncs felkutatása, vagy épp az orosz anyaföld szeretete. Dicséretes azonban, hogy a négy náció küldetései, és azok megoldásának módjai jelentős eltéréseket mutatnak, így a britekkel például jóval többet fogunk lopakodni, míg a harckocsijairól híres Wehrmachtot irányítva nagyobb számú tankcsatában vehetünk részt.
Az aktuális misszió helyszínére érve egy gondosan felépített pálya tárul elénk, amit azonnal lehetőségünk van méterről méterre felmérni. Ebben segítségünkre lesz a kezelőfelület jobb oldalán elbújtatott minitérkép is, mely ráadásul (látóhatáron innen és túl) minden ellenséges egységet jelez, megkülönböztetve gyalogságot, járműveket, és géppuska- vagy tüzérségi állásokat. A sikeres küldetéshez teljesítendő feladatok fokozatosan nyílnak meg előttünk, általában végigvezetve minket a teljes térképen. Szájbarágásról és kötött útvonalakról azonban szó sincs, minden objektívát saját szájízünk szerint teljesítünk: az utolsó ellenséges katonát is kiiktatva lehetünk a háború mészárosai, de a felesleges összetűzéseket kerülve, kevés vérontással is sikerre vihetjük erőinket. Ez utóbbi taktika nyilván akkor a leginkább kifizetődő, ha nem áll rendelkezésünkre elegendő tűzerő (netán muníció), a játék jelentős hányadában pedig bizony ez lesz a helyzet. Erőforrásaink szűkössége folytonos gyűjtögetésre is késztet, ez pedig a nem túl nemes hullarablás mellett lőszeres ládák és üzemanyagtartályok utáni koslatást jelent, hiszen ha nem takarékoskodunk, motorizált egységeink is hamar kifutnak a szuszból.
Ha már a járművekről esett szó, érdemes részletesebben kitérnem a fentebb említett direct control funkcióra. A közvetlen irányítás ugyanis elsősorban ezek esetében használható jól (sőt, használandó), mivel tenyeres-talpas bakáink a billentyűzettel vezérelve nemcsak rendkívül esetlen animációkat csalnak elő a játékból, gyakran tereptárgyakba is akadhatnak. Járműveink viszont kellően nagyok -- útkeresésük pedig kellően leegyszerűsített -- ahhoz, hogy rászoruljanak precízebb utasításainkra. Direct control nélkül tankjaink kerítéseken, falakon és épületeken fognak átgázolni, ami nem csupán kellemetlenül feltűnő tud lenni, ezáltal gyakran szegényebbek leszünk jó néhány potenciális fedezékkel is. A célzás tekintetében szintén szükségünk lehet a nagyobb pontosságra: egy egyszerű „támadj” parancs helyett sokkal hatásosabb lövegeinket manuálisan kezelni, így lehetőségünk nyílik az ellenséges harckocsik gyengén páncélozott részeit, vagy éppen lánctalpait szétlőni. Közel sem utolsósorban pedig a tankcsaták saját kezű irányítása nagyot dob a játékélményen, némi pergő akciót csempészve az egyébként öregurasabb, és valljuk be, szaggatottabb játékmenetbe...
Nos, sehol, pedig bőven lenne rá szükség. A szaggatottabb játékmenet említésével ugyanis nem a grafikusmotor optimalizálatlanságára vagy egy óriási gépigényre céloztam, hanem a játék nehézségére. Bár az ellenség mesterséges intelligenciája bőven hagy kívánnivalót maga után (gyakran nem vesz észre holttesteket, nem fúj riadót), a Soldiers azon programok táborába tartozik, melyek még a legkönnyebb nehézségi fokozaton is képesek kihívást nyújtani.
A kampányokat végigkíséri a hatalmas szemben álló túlerő rémképe, ami több fontos következménnyel jár. A legjelentősebb ezek közül a már említett óvatoskodás, következő lépéseink megtervezésének szükségessége. Ez még rendjén is van, hiszen mégiscsak stratégiai játékról van szó. Egységeink kis száma, és a behívható utánpótlás hiánya miatt azonban annak tudatában kell cselekednünk, hogy akár egyetlen katonánk elvesztése is a küldetés sikertelenségével lehet egyenlő, a ránk nehezedő, óriási ellenséges nyomás miatt. Egységeink halála pedig még a leghumánusabb játékbeállítás mellett sem ritka pillanat, mazochistább opciókat választva pedig megnövelt életerejű és sebzésű rosszakaróink még gyakrabban örvendeztetnek meg vele. Így, mivel egy rossz lépésünk miatt -- és ez szó szerint értendő -- elbukhatunk teljes missziókat, nem csak fokozott körültekintésre, de a folyamatos mentésre is kényszerítve vagyunk.
Szerencsére minden katonánknak megvan a magához való esze, így például külön utasítás nélkül igyekeznek minél messzebb elkerülni a feléjük hajigált gránátokat, de a néha roppant idegesítő útkeresés, és az életünket megkeserítő bugok nem teszik egyszerűbbé a játékot... Előfordult, hogy egységeim tanácstalanul méláztak az ellenséges golyózáporban, annak ellenére, hogy viselkedésüknél tűzviszonzást állítottam be. Sőt, amikor ezt látva manuálisan próbáltam őket jobb belátásra bírni, egyszerűen ignorálták az egyre reménytelenebb klikkelgetést. A kezelőfelület egyébként elég kuszának tűnhet az első néhány játékórában, és ha nem is tanulást, tapasztalást mindenképp igényel a gördülékeny parancsosztás érdekében. Erre persze szükség is lesz, hiszen csapataink általában nem egy fronton operálnak majd, a térképen ide-oda cikázás pedig elkerülhetetlen.
Összességében elmondható, hogy a Soldiers végig a kihívás és a frusztráció határán mozog. Túlságosan könnyed pillanatokra ne számítsunk: velem például többször megesett, hogy mikor már nyeregben éreztem magam az utolsókat rúgó németeket sarokba szorítva, a pálya szélén megjelent egy kisebb konvojnyi Panzer osztag, magabiztosan haladva viharvert harckocsijaim felé. A játék folytonossága az ilyen váratlan helyzetek miatt, valamint a már ismertetett okokból kifolyólag gyakran megtörik a kényszerű mentések és visszatöltések következtében. A helyzeten aligha javít a sokszor nem kellően konkrét feladatmeghatározás a küldetések során, melynek eredményeképp a játékmenet hajlamos kísérletezésbe fulladni.
A Soldiers grafikájától 2012-ben nyilván senkinek nem esik majd le az álla, nyolc évvel ezelőtt azonban párját ritkította, különösen az RTS-ek piacán. Az épületek, tereptárgyak, és az egységek kidolgozottságára nem lehet panasz, és ami a legfontosabb: mindez látványos robbanások kíséretében teljesen rombolható! A pusztítás ráadásul nem feltétlenül öncélú, hiszen nincs is jobb módszer egy ellenséges katonákkal tömött ház megtisztítására, mint az egész kóceráj porig rombolása néhány jól irányzott ágyúlövéssel. A terep ily módú folyamatos változása remekül ellensúlyozza a pályák kezdeti statikusságát, és új harci helyzeteket (fedezékeket, akadályokat) eredményez. Az egyetlen szívfájdalmam talán a kamera dönthetőségének korlátozottsága, ami leginkább szűkebb, belső terekben tud zavaró lenni. Egy teljesen háromdimenziós játék esetében számomra ez a hiányosság érthetetlen.
A játék zenéje már kevésbé érdemel dicséretet. A meglévő aláfestésekkel ugyan semmi problémám nem volt, sőt, kétségtelenül hangulatosak, és még a csatatéren zajló eseményekhez is igazodnak. A folyton ismétlődő repertoár azonban néhány óra után inkább erősíti, mint oldja a rengeteg visszatöltött állás okozta monotonitást.
Minden kritikám ellenére a Soldiers: Heroes of World War II egyáltalán nem nevezhető rossz játéknak. Ha a doboz borítóján nem is maga Clint Eastwood szerepel, a leküzdendő kihívások mégis az általa oly sokszor megformált karakter kalandjait idézik: a magányos hős(ök) esélytelennek tűnő harca a rémisztő túlerővel szemben. Talán pont ez az élmény és az így aratott győzelem eufóriája az, ami újra és újra lendületet ad a következő küldetés teljesítéséhez. Mindazonáltal a Best Way játékát csak türelmes harctéri stratégáknak, és a második világháború elvakult megszállottjainak tudom nyugodt szívvel ajánlani, ők azonban kétségtelenül megtalálják majd számításukat.
Hol itt az újdonság?
Első ránézésre könnyen azt hihetjük, hogy egy újabb tucat-RTS-sel állunk szemben, amit a készítők vagy az időhiány, vagy a kreatív stáb munkabeszüntetése miatt a már unalomig ismert második világháborús szcénában helyeztek el. És bár utóbbi feltételezésünk még második, sőt harmadik ránézésre is megállhatja a helyét, előbbivel már az oktatópályán le kell számolnunk (néhány felugró céltábla és ártatlan harckocsi mellett). A játék ugyan küllemében tagadhatatlanul hasonlít lemenő-felmenő rokonságára -- az én szememben leginkább a két évvel később megjelent Company of Heroesra --, menetében azonban merőben más, mint a már jól megszokott valós idejű stratégiák. Ha már felemlegettem a Relic nevezetes játékát, lássuk, miben is tér el tőle a Soldiers.
Nincsenek nyersanyagok. Ebből kifolyólag nincsenek elfoglalandó stratégiai pontok sem, melyek valamiféle folyton termelődő erőforrással biztosítják fölényünket és utánpótlásunkat az ellenféllel szemben. És ha már utánpótlás... Általában az sincs. A küldetések során ugyan előfordul, hogy néhány egységgel bővül rendszerint maroknyi csapatunk, ez azonban bizonyos részfeladatok teljesítését követően, előre lekottázott módon történik, vagyis nem saját kényünk-kedvünk szerint döntünk bevetésük idejéről és a csapat összetételéről. Talán sejthető, hogy ilyen szűkös körülmények között a játékmenet sem lesz túlságosan pergő, inkább a hosszú távú tervezés és a fokozott óvatosság határozza meg harctéri ténykedésünket. A két játékban azonban közös pont a fedezékhasználat, ami a fent leírtakból adódóan a Soldiersben talán még hangsúlyosabb szerepet kap.
Mindezt egy sokkal merészebb újítással tetézve a Best Way fejlesztői a játékos rendelkezésére bocsátották az úgynevezett „direct control” opciót, mely (valóban nem nehéz kitalálni) az egységek közvetlen irányításának lehetőségét jelenti. Ezt aktiválva az éppen kijelölt katonánk vagy járművünk esetében a parancsokat nem a szokott módon, vagyis az egeret használva adjuk ki: halálosztó klikkelésünkkel a továbbiakban csak a célzást és a tüzelést hajtjuk végre, míg a mozgást a kurzorbillentyűkkel vezérelhetjük.
A Soldiers tehát számos tekintetben szakít a megszokott RTS-klisékkel, a korlátozott egységszám és a messzemenően taktikus játékmenet révén pedig a grandiozitással is. Ha mindenáron szeretnénk valamivel egy kalap alá venni, akkor talán a szép emlékű, de már a puszta nosztalgiával is intenzív fogcsikorgatást kiváltó Commandos lenne a megfelelő alany. Nem szeretem az efféle megkülönböztetést, de a Soldiers tényleg az a játék, amely kapcsán azt a bizonyos keménymagot szokás emlegetni...
Hol itt a kihívás?
A játék egyjátékos módjában négy kampány közül választhatunk, melyek során orosz, brit, amerikai és német csapatokat vezethetünk győzelemre ellenségeikkel szemben. Kerettörténetből is kapunk négyet, melyek részben vagy teljesen fiktív eseményekre épülnek a világégés színterén, ezekbe ágyazva kell teljesítenünk a választott frakció öt-hat küldetését. Mivel egy pálya végigküzdése akár több órát is igénybe vehet, a játékidő meglehetősen magas, sőt, ha a kampányokra már ráuntunk, bónuszküldetésekkel és a kooperatív többjátékos móddal is elüthetjük fölös időnket. Talán említenem sem kell, hogy az egyjátékos módot nem a történet viszi el a hátán; engem legalábbis sokkal jobban motivált egy géppuskafészek bevételénél az, hogy az ellenség végre a cső másik végére kerüljön, mint egy rakétaroncs felkutatása, vagy épp az orosz anyaföld szeretete. Dicséretes azonban, hogy a négy náció küldetései, és azok megoldásának módjai jelentős eltéréseket mutatnak, így a britekkel például jóval többet fogunk lopakodni, míg a harckocsijairól híres Wehrmachtot irányítva nagyobb számú tankcsatában vehetünk részt.
Az aktuális misszió helyszínére érve egy gondosan felépített pálya tárul elénk, amit azonnal lehetőségünk van méterről méterre felmérni. Ebben segítségünkre lesz a kezelőfelület jobb oldalán elbújtatott minitérkép is, mely ráadásul (látóhatáron innen és túl) minden ellenséges egységet jelez, megkülönböztetve gyalogságot, járműveket, és géppuska- vagy tüzérségi állásokat. A sikeres küldetéshez teljesítendő feladatok fokozatosan nyílnak meg előttünk, általában végigvezetve minket a teljes térképen. Szájbarágásról és kötött útvonalakról azonban szó sincs, minden objektívát saját szájízünk szerint teljesítünk: az utolsó ellenséges katonát is kiiktatva lehetünk a háború mészárosai, de a felesleges összetűzéseket kerülve, kevés vérontással is sikerre vihetjük erőinket. Ez utóbbi taktika nyilván akkor a leginkább kifizetődő, ha nem áll rendelkezésünkre elegendő tűzerő (netán muníció), a játék jelentős hányadában pedig bizony ez lesz a helyzet. Erőforrásaink szűkössége folytonos gyűjtögetésre is késztet, ez pedig a nem túl nemes hullarablás mellett lőszeres ládák és üzemanyagtartályok utáni koslatást jelent, hiszen ha nem takarékoskodunk, motorizált egységeink is hamar kifutnak a szuszból.
Ha már a járművekről esett szó, érdemes részletesebben kitérnem a fentebb említett direct control funkcióra. A közvetlen irányítás ugyanis elsősorban ezek esetében használható jól (sőt, használandó), mivel tenyeres-talpas bakáink a billentyűzettel vezérelve nemcsak rendkívül esetlen animációkat csalnak elő a játékból, gyakran tereptárgyakba is akadhatnak. Járműveink viszont kellően nagyok -- útkeresésük pedig kellően leegyszerűsített -- ahhoz, hogy rászoruljanak precízebb utasításainkra. Direct control nélkül tankjaink kerítéseken, falakon és épületeken fognak átgázolni, ami nem csupán kellemetlenül feltűnő tud lenni, ezáltal gyakran szegényebbek leszünk jó néhány potenciális fedezékkel is. A célzás tekintetében szintén szükségünk lehet a nagyobb pontosságra: egy egyszerű „támadj” parancs helyett sokkal hatásosabb lövegeinket manuálisan kezelni, így lehetőségünk nyílik az ellenséges harckocsik gyengén páncélozott részeit, vagy éppen lánctalpait szétlőni. Közel sem utolsósorban pedig a tankcsaták saját kezű irányítása nagyot dob a játékélményen, némi pergő akciót csempészve az egyébként öregurasabb, és valljuk be, szaggatottabb játékmenetbe...
Hol itt a quicksave?!
Nos, sehol, pedig bőven lenne rá szükség. A szaggatottabb játékmenet említésével ugyanis nem a grafikusmotor optimalizálatlanságára vagy egy óriási gépigényre céloztam, hanem a játék nehézségére. Bár az ellenség mesterséges intelligenciája bőven hagy kívánnivalót maga után (gyakran nem vesz észre holttesteket, nem fúj riadót), a Soldiers azon programok táborába tartozik, melyek még a legkönnyebb nehézségi fokozaton is képesek kihívást nyújtani.
A kampányokat végigkíséri a hatalmas szemben álló túlerő rémképe, ami több fontos következménnyel jár. A legjelentősebb ezek közül a már említett óvatoskodás, következő lépéseink megtervezésének szükségessége. Ez még rendjén is van, hiszen mégiscsak stratégiai játékról van szó. Egységeink kis száma, és a behívható utánpótlás hiánya miatt azonban annak tudatában kell cselekednünk, hogy akár egyetlen katonánk elvesztése is a küldetés sikertelenségével lehet egyenlő, a ránk nehezedő, óriási ellenséges nyomás miatt. Egységeink halála pedig még a leghumánusabb játékbeállítás mellett sem ritka pillanat, mazochistább opciókat választva pedig megnövelt életerejű és sebzésű rosszakaróink még gyakrabban örvendeztetnek meg vele. Így, mivel egy rossz lépésünk miatt -- és ez szó szerint értendő -- elbukhatunk teljes missziókat, nem csak fokozott körültekintésre, de a folyamatos mentésre is kényszerítve vagyunk.
Szerencsére minden katonánknak megvan a magához való esze, így például külön utasítás nélkül igyekeznek minél messzebb elkerülni a feléjük hajigált gránátokat, de a néha roppant idegesítő útkeresés, és az életünket megkeserítő bugok nem teszik egyszerűbbé a játékot... Előfordult, hogy egységeim tanácstalanul méláztak az ellenséges golyózáporban, annak ellenére, hogy viselkedésüknél tűzviszonzást állítottam be. Sőt, amikor ezt látva manuálisan próbáltam őket jobb belátásra bírni, egyszerűen ignorálták az egyre reménytelenebb klikkelgetést. A kezelőfelület egyébként elég kuszának tűnhet az első néhány játékórában, és ha nem is tanulást, tapasztalást mindenképp igényel a gördülékeny parancsosztás érdekében. Erre persze szükség is lesz, hiszen csapataink általában nem egy fronton operálnak majd, a térképen ide-oda cikázás pedig elkerülhetetlen.
Összességében elmondható, hogy a Soldiers végig a kihívás és a frusztráció határán mozog. Túlságosan könnyed pillanatokra ne számítsunk: velem például többször megesett, hogy mikor már nyeregben éreztem magam az utolsókat rúgó németeket sarokba szorítva, a pálya szélén megjelent egy kisebb konvojnyi Panzer osztag, magabiztosan haladva viharvert harckocsijaim felé. A játék folytonossága az ilyen váratlan helyzetek miatt, valamint a már ismertetett okokból kifolyólag gyakran megtörik a kényszerű mentések és visszatöltések következtében. A helyzeten aligha javít a sokszor nem kellően konkrét feladatmeghatározás a küldetések során, melynek eredményeképp a játékmenet hajlamos kísérletezésbe fulladni.
Nem tetszik? Rombold le!
A Soldiers grafikájától 2012-ben nyilván senkinek nem esik majd le az álla, nyolc évvel ezelőtt azonban párját ritkította, különösen az RTS-ek piacán. Az épületek, tereptárgyak, és az egységek kidolgozottságára nem lehet panasz, és ami a legfontosabb: mindez látványos robbanások kíséretében teljesen rombolható! A pusztítás ráadásul nem feltétlenül öncélú, hiszen nincs is jobb módszer egy ellenséges katonákkal tömött ház megtisztítására, mint az egész kóceráj porig rombolása néhány jól irányzott ágyúlövéssel. A terep ily módú folyamatos változása remekül ellensúlyozza a pályák kezdeti statikusságát, és új harci helyzeteket (fedezékeket, akadályokat) eredményez. Az egyetlen szívfájdalmam talán a kamera dönthetőségének korlátozottsága, ami leginkább szűkebb, belső terekben tud zavaró lenni. Egy teljesen háromdimenziós játék esetében számomra ez a hiányosság érthetetlen.
A játék zenéje már kevésbé érdemel dicséretet. A meglévő aláfestésekkel ugyan semmi problémám nem volt, sőt, kétségtelenül hangulatosak, és még a csatatéren zajló eseményekhez is igazodnak. A folyton ismétlődő repertoár azonban néhány óra után inkább erősíti, mint oldja a rengeteg visszatöltött állás okozta monotonitást.
Mégiscsak hősök volnánk...
Minden kritikám ellenére a Soldiers: Heroes of World War II egyáltalán nem nevezhető rossz játéknak. Ha a doboz borítóján nem is maga Clint Eastwood szerepel, a leküzdendő kihívások mégis az általa oly sokszor megformált karakter kalandjait idézik: a magányos hős(ök) esélytelennek tűnő harca a rémisztő túlerővel szemben. Talán pont ez az élmény és az így aratott győzelem eufóriája az, ami újra és újra lendületet ad a következő küldetés teljesítéséhez. Mindazonáltal a Best Way játékát csak türelmes harctéri stratégáknak, és a második világháború elvakult megszállottjainak tudom nyugodt szívvel ajánlani, ők azonban kétségtelenül megtalálják majd számításukat.
