Kíváncsi voltam a Solarixra. Sci-fi környezetű, lopakodós horrorjáték – az Alien: Isolation után vevő lettem az ilyesmire, így a Pulstense Games alkotását akkor is kipróbáltam volna, ha nem én tesztelem. Innen visszagondolva jobb, hogy enyém lett a feladat, mert így nem kell bosszankodnom a kidobott pénz miatt.
SZÖRNYŰSÉGEK KICSINY JÁTÉKA
A sztorira nem kell sok szót vesztegetni: egy idegen vírus elszabadul egy bányászkolónián, mutánsokat kreál, majd jönnek a zsoldosok, akik mindenkit meg akarnak ölni. Minket, az egyetlen túlélőt is. A miértekre a választ a játék vége felé megkapjuk, de addigra már úgyis kitalálta mindenki, aki életében látott egyet a hasonló koncepciójú B-kategóriás sci-fi filmek közül.
Ami a játékmenetet illeti – nos, ez ugye egy lopakodós FPS lenne, faltól falig, árnyékból árnyékba, guggolva. Nagyjából így is történik, amennyiben egy szűk folyosón kerülgetjük az ellent, vagy esetleg egynél több kóricál a környéken, ilyenkor ugyanis nincs lehetőségünk 2-3 méterre eltávolodni tőlük. Ebből a távolságból viszont akkor sem vennének észre, ha sztepptáncot lejtünk, miközben két bekapcsolt reflektorral világítunk a szemükbe.
És persze nem ezek az egyetlen könnyítések. Például, vannak falak, amik közeledésünkre átlátszóvá válnak, rálátást biztosítva a mindig ugyanazt az útvonalat bejáró járőrökre. Aztán vannak a megmászható, láthatatlan utak, amiknek hála a magasból kifürkészhetjük az ellenség mozgását, és az is gyönyörű, amikor a morc katona jön felénk, mi meg laza eleganciával a falon átvágva a háta mögé kerülünk.
Van néhány eszközünk is, amik szintén segítik előrenyomulásunkat. A lőfegyverekkel lámpákat és ellenfeleket lőhetünk ki, viszont nagyon kevés a lőszer, ésszel kell használni. Ez nagyjából az egyetlen dolog, ami kihívást biztosít a Solarixban. Felvehetünk biztonsági rendszerek feltörésére szolgáló hackelőkütyüt is; a konzoloknál nyomva kell tartani a tűzgombot, amíg a cucc el nem végzi a dolgát – marha nagy kihívás. Aztán van lámpánk, ami az esetek többségében a földet világítja meg, valamint egy tökéletesen hasznavehetetlen térképünk. Ja, meg bírunk egy árnyékjelzővel az életcsík fölött, amiből biztosan tudhatjuk, hogy sötétben vagyunk. Már ha a vaksötétség nem lenne elég világos.
OSON A FO… SÖTÉTBEN
A Pulsetense szakijai nem vezetik az ember kezét a pályákon. Szó szerint nincs semmi irányjelző, a feladatok leírása nagyjából ennyi: nyisd ki a pálya végén az ajtót. Ez még jó is lenne, ha józan paraszti ésszel ki lehetne találni a megoldásokat.
Például mindjárt az elején van egy kézlenyomattal nyitható zsoldosbarakk. Első gondolat: használom a martalóc hulláját, ha már úgyis hurcolászható. Nos, siker nem koronázta az ötletet, és nem azért, mert a talpát sikerült a konzolba beleillesztenem. Ez tuti nem volt a koncepció része. A megoldást egy távoli barlang mélyén eldugott tudósszerű hulla jelentette. Teljesen logikus, a zsoldosok barakkját a tudósok keze nyitja.
A másik gond, hogy sok a gyűjtögetős feladat, de még azt sem árulja el a játék, mit és mennyit kell összegyűjtenünk. Ez elég frusztrálóvá válik, miközben pixelről pixelre, többször körbejárva átkutatjuk a bazi nagy, bazi sötét és bazi unalmas pályákat.
NINCS HAPPY END
A Solarix jó koncepcióval bír, de a megvalósítás páratlanul amatőr és gyenge. Az, hogy a grafika és a hang nagyon jó indulattal is közepes alá érdemjegyet érdemel, még hagyján, ettől még élvezetes lehetne. De nem az. Épp ellenkezőleg, minden rossz tulajdonságára jut egy bosszantó momentum. És még csak nem is félelmetes.
