Franciaország, 1944. A szövetségesek egy szigorúan bizalmas hadművelet során veszik fel a kapcsolatot a francia ellenállással, amihez ismét Karl Fairburne elit mesterlövész szolgálatára van szükség. Karl a bretagne-i partok mentén húzódó Atlanti Fal erődítményeinek szabotálására indul, de hamar kiderül, hogy valami sokkal nagyobb dolog áll a háttérben. Egy szupertitkos náci projekt, az Operation Kraken (Kraken-hadművelet) már azelőtt véget vethet a háborúnak, mielőtt a szövetségesek egyáltalán betennék a lábukat Európába. Megindul a harc az idővel – és persze a temérdek náci ellenlábassal –, hogy sikeresen meghiúsítsuk a Harmadik Birodalom és Hitler arra irányuló erőfeszítéseit, hogy végleg elfoglalják a kontinenst. Küldetésünk során bejárjuk Franciaország színes tájait, dokumentumokat gyűjtünk, szabotálunk, és persze megadott célpontokat likvidálunk – azaz lényegében pont ugyanazt csináljuk, mint eddig bármikor a szériában.
Árnyékkommandó
Kezdjük az alapokkal: a Sniper Elite-sorozat ötödik része bizony egyáltalán nem könnyű. Még Normal (sőt Easy) fokozaton is képes néha megizzasztani az embert, pláne, ha úgy szeretnéd teljesíteni az adott küldetést, hogy a lehető legjobb értékelést (és vele együtt a legtöbb XP-t) éred el. Már rögtön a játék elején, de még inkább a második missziónál (ami egy gyönyörű, napsütötte francia vidékre vezet) tűnik egyből szembe, hogy a Sniper Elite 5 nem kispályázik: hatalmas térképeket kapunk, rengeteg felfedeznivalóval, extra mellékküldetésekkel és gyűjtögethető holmikkal, szóval unatkozni biztosan nem fogsz egy percig sem. Persze ezek többsége teljesen opcionális, és egyből nekimehetsz a főküldetésnek is, de így egyrészt rengeteg hasznos bónusztól esel el, másrészt a mókából is kimaradsz. Hiszen nincs is annál szebb, mint mikor lopakodva megközelítesz egy kis farmházat, és a susnyásban lapulva egyesével szeded ki az ellenfeleket, majd felmarkolod az összes begyűjthető lootot. A játék amúgy is igyekszik a csendes akciózásért bőségesen jutalmazni, szóval útközben hiába találsz egy Panzerfaustot, sokkal jobban jársz, ha otthagyod, és a hangtompítós fegyverekkel kapod ki a nácikat. Sőt, akár úgy is végig lehet csinálni a küldetéseket, hogy nem ölsz meg senkit – ehhez előre is sok sikert!
Karl hátulról leütheti az ellenfelet, de nyakon is szúrhatja, a testet pedig mindkét esetben el lehet rejteni ládákban, amolyan Hitman módra. Érdemes is őket eltakarítani az útból, mert ha a többiek kiszúrják, hogy a hátsó bekötőút közepén fekszik egy hulla, azonnal a keresésünkre indulnak. A mesterséges intelligencia mondjuk, nem sokat javult az előző részekhez képest. Velem konkrétan megtörtént, hogy bármiféle takarás nélkül álltam meg két ellenséges katona mellett, és egyszerűen rám se bagóztak. Fegyvereinket a torkolattól kezdve a markolaton és a lőszer típusán (például az igen durva páncéltörő golyók elég jól jöhetnek) át a kinézetükig aprólékosan módosíthatjuk, újakat pedig a missziók közbeni másodlagos, vagy harmadlagos célok teljesítésével oldhatunk fel. Némelyikhez komplett dokumentum-gyűjteményt kell összeszedni, míg a másikhoz az is elég, ha megtalálunk, mondjuk, három munkapadot a pályán. Igen, most már ilyenek is vannak, azaz fegyvereinket küldetés közben is tudjuk módosítani. Nagyon jól tette a Rebellion, hogy ezt átvették előző sikerjátékukból, a Zombie Army 4: Dead Warból.
Bumm a fejbe
Tudjuk le gyorsan a kötelező köröket, mert az igazi finomságok még csak most jönnek. A sztori elmegy, igazából egy világháborús játék esetében már az is pozitívum, ha van egyáltalán. A grafika viszont, bár nem kiváló, de egészen részletgazdag és szépséges, a második pályán konkrétan perceket töltöttem el egy magasabb épület tetején, a környéket bámulva, annyira magával ragadott a látványvilág. Más kérdés, hogy máskor meg baltával faragott karakterek próbálnak meg emberinek tűnő párbeszédeket lenyomni. Nemcsak a külső terek, de az épületek belső részei is kellő alapossággal lettek kidolgozva, ami nagyon sokat tesz hozzá az élményhez. A zene szokás szerint nagyszerű, a lopakodós részeknél sejtelmes, mikor pedig lelepleződünk, akkor elszabadulnak a vonósok. A szinkron korrekt, az pedig nagyon meg tudja dobni a beleélést, hogy a nácik németül, az ellenállás tagjai pedig franciául beszélgetnek. Szóval a Sniper Elite 5 ezekből simán hozza a kötelezőt, de egy ötödik résztől ez már elvárható volt. A kampány egyedül és kooperatív módban is játszható – jómagam mindkettővel tettem egy próbát, és utóbbi esetében messze könnyebb dolgom volt egy teljes térkép kipucolásakor.
A széria végjegyeként visszatérő, X-ray módban funkcionáló killcam fejlődött, és még mindig elborzad az ember egy-egy csontrepesztő fejlövés láttán, de most már beállítható, hogy tőled 2-3 méterre állók likvidálásakor is aktiválódjon, sőt akár késes támadásokat is meg lehet így tekinteni. Ráadásul a lövedékek a testbe fúródva gellert kaphatnak az ellenfél csontjain (!), amivel irányt váltva más létfontosságú szervekbe fúródhatnak – igen, ez a játékban pont annyira undorító, mint itt leírva. Szóval a gyilkolás (legyen az csendes, vagy hangos) még mindig gyomorforgatóan részletgazdag, és a környezeti elemek kihasználásával (például benzineskannák felrobbantásával, vagy egy csillár lelövésével) még kegyetlenebb halálnemeket hozhatunk elő.
Trollkodásból jeles
A jól megszokott – ezúttal 16 fős – multi mellett ismét adott a Survival-mód, ahol egy bizonyos pontot kell védeni a hullámokban érkező ellenfelektől (itt jobb, ha többen vagytok együtt), valamint újdonságként jelent meg a kedvencem, az Invasion. Ez úgy működik, hogy a Dark Souls-ban vagy Deathloopban látott módon megszállhatod egy másik játékos kampányát, és innentől egy kiélezett macska-egér játék veszi kezdetét. A pályákon található telefonokkal fedhetitek fel a másik pozícióját (bár csak ideiglenesen), és lényegében neked kell levadásznod a házigazdát, neki pedig meg kell védenie magát, és kilőnie téged, mielőtt golyót repítesz a fejébe. Ez egy piszkosul szórakoztató PvP-mód, ami még kooperatívban is működik, és azonnal háromszorosára növeli a feszültséget – már csak emiatt megéri kipróbálni a Sniper Elite 5-öt!
Nem szeretném tovább szaporítani a szót. Akinek bejöttek a korábbi részek, az egyáltalán nem fog rossz lóra tenni, ha megveszi magának az ötödiket. A sztori átlagos, a látványvilág többnyire szép (mikor a harmadik pályán először meglátod a messzeségben a hatalmas kastélyt, ott elakad a lélegzeted), a zene kiemelkedően igényes, de ami végképp felteszi a koronát a Sniper Elite 5-re, az az új Invasion-mód. Engem konkrétan jobban lekötött, mint a teljes kampány, pedig a Deathloopnál hamar elengedtem ezt a „betörünk a másik single player kampányába és szétrollkodjuk” dolgot – itt viszont működik. Méghozzá nem kicsit, hanem nagyon. Szóval, ha megjött hozzá a kedved, ne habozz! Bőven megéri az árát. Aztán ki tudja, lehet, hogy előbb-utóbb összefutunk a virtuális csatatéren!
