Slender: The Arrival teszt

Hallottatok valaha Slender Manről? Nem? Érdekes, pedig már a XVI. században is írtak róla feljegyzéseket. Egy magas, nyúlánk alakról van szó, aki ha feltűnik a környéken, megszaporodnak a rejtélyes esetek, gyermekeknek vész nyoma, a hatóságok pedig tehetetlenek. Persze ebből egy szó sem igaz, Slender Man egy internetes rémtörténet, úgynevezett creepypasta szülötte, mivel viszont a fórumok és Photoshop-huszárok imádják a libabőrgerjesztő rémmeséket, az arc nélküli, nyakkendős figura saját életet kezdett élni. Tavaly aztán megjelent egy ingyen letölthető, apró kis játék, a Slender: The 8 Pages, melynek váratlan sikere felbuzdította a készítőket, így most itt a Slender: The Arrival, amiért már fizetnünk kell. Ugyan vannak a világhálón más Slender-játékok is, a The Arrivalt várta legjobban a horrorrajongók közössége, és ez nem meglepő, hisz már az első képek láttán is leesett az állunk.

Elegáns öltöny

Kár is mellébeszélni, a Slender: The Arrival egyszerűen gyönyörű, a játék indulásakor szavakat is alig talál az ember. Egy csodaszép, nyugalmat árasztó, őszi erdőszélen találjuk magunkat, a feladatunk pedig annyi, hogy eljussunk a barátnőnk, Kate házához. Ahogy lassan lépdelünk a ropogós, száraz füvön, ránk esteledik, a házat pedig üresen találjuk. A szobák rendetlenek, minden olyan, mintha a lakók költözködés közben hagytak volna maguk mögött csapot-papot. Bár adja magát, hogy kiderítsük, mi történt, a The Arrivalban az a szép, hogy a történet felgöngyölítése opcionális lehetőség – a pályákon elszórt levelek, üzenetek és egyéb nyomok segítenek megérteni a tragikus eseménysort, a szövegekből megismerhető szereplők fejlődése pedig tovább emeli az amúgy is hátborzongató hangulatot. Viszont azt is megtehetjük, hogy nem foglalkozunk Kate és CR kálváriájával, hanem csendben, céltudatosan masírozunk előre. A The Arrival öt fejezetre bomlik, mindegyik más-más helyszínen játszódik, a játék hossza pedig nagyjából három óra, ami elsőre ugyan kevésnek tűnik, de higgyétek el, sokszor már húsz perc után is szünetet akartok majd tartani. Ráadásul kétféle befejezés oldható fel, a Hardcore lezárás pedig az elsőnél kielégítőbb érzést szül.

Hol lehet a nyakkendőm?

Csalódás viszont a játékmenet, ami az öt pálya során alig változik valamit. A feladatok mindig a The 8 Pages felépítésére hajaznak, azaz keress meg X mennyiségű papírt, nyomot, krumplis zsákot, sőt, a második fejezet egy az egyben a tavalyi játék feldolgozása. Ez persze nem feltétlenül a fejlesztői ötlettelenség eredménye, sokkal valószínűbb, hogy a Blue Isle-nál aggódtak, hogy az összetett feladatok a hangulat rovására mennek. Így is épp elég nagy kockázatot vállaltak a srácok az új ellenfelek bevezetésével, melyekről nem szeretnék elárulni többet, mert ezek a teremtmények az Arrival legfélelmetesebb pillanataiért felelősek – legyen elég annyi, hogy be kell készíteni a pelust, mielőtt összefuttok velük.

Ez egyébként az egész Slenderre igaz, s noha az ijesztgetések is rendben vannak, leginkább a nyomasztó atmoszféra miatt válik keményvonalas horrorrá a Blue Isle alkotása. Fegyverünk nem lesz, védekezni képtelenség, csak a zseblámpánk és a videokameránk zoom funkciója segít meghatározni, honnan fenyeget a legnagyobb veszély. Futni tudunk ugyan, de gyorsan elfáradunk, HUD pedig gyakorlatilag nincs is. Magunkra vagyunk hát utalva, szóval, ha elkezd sisteregni a kép, jobb rátenyerelni a Shiftre.

Óvakodj a nyúlánktól!

A Slender: The Arrival látványvilágáról már áradoztunk egy sort, holott a program igazi fénypontját a zenék és a hangeffektek jelentik. Éjszaka, sötétben, feltekert hangerővel garantált a rettegés, a hangmérnökök frenetikus munkát végeztek. Nehéz elhinni a tálalás láttán, hogy ez egy független, alig 10 dollárt kóstáló játék. Pedig de, a The Arrival olcsó hús, a leve mégsem híg, még akkor sem, ha a játékmenet időnként önismétlő. Természetesen nem tökéletes a program, de mindenképp az elmúlt időszak legijesztőbb alkotása, amit bátran ajánlunk a horrorjátékok megszállottjainak. Az ablakokat viszont jól zárjátok be!