A Skyshine’s Bedlam viszonylag könnyen jellemezhető úgy, hogy felsoroljuk azokat a játékokat, melyek inspirációs forrásként szolgáltak megalkotásakor. Van itt egy jó adag Banner Saga (olyan szinten, hogy ugyanazt a motort használják), egy hasonlóan méretes rész az FTL-ből, melyet a Fallout játékok pusztaságához hasonló kies, de mégis élettel teli, életveszélyes sivatagjában helyeztek el.
MAD MAX BEÁJULNA
Három igencsak neves cím, sajnos azonban a keverékük nem feltétlen sikerült úgy, ahogy azt egy ilyen turmixtól elvárnánk. A Bedlam túl sok történettel nem zavarja a játékost: van ez a hatalmas pusztaság, egyik felén Bysantine, másik felén Aztec City, nekünk pedig el kell juttatnunk az utasokat az egyikből a másikba. Egyszerű feladatnak tűnik, de nyilván nem egy unalmas utazásról szól a játék (bár valószínűleg jó pénzt lehetne leakasztani egy Postapocalyptic Bus Simulatorral), a pusztaság ugyanis tömve van veszéllyel.
A Bedlam egyik fele egy feleletválasztós taktikai játék: adva van a hatalmas Dozerünk, benne ezer utas, néhány katona, egy kevés energiacella valamint annyi üzemanyag és élelem, melyek önmagukban nagyjából az út feléig elegendőek. Olyan útvonalat kell összeállítanunk, mely az utasokat viszonylagos biztonságban eljuttatja a célpontba, menet közben pedig útba ejt néhány olyan helyet, ahol fel tudjuk tölteni készleteinket. A csavar a dologban, hogy fogalmunk sincs róla, hogy az egyes állomásokon mi fog történni. Semmit sem találunk ott? Vérszomjas mutánsok törnek ránk? Egy szektára lelünk, akik istenként tisztelnek minket? A lehetőségek száma, ha nem is végtelen, de igencsak méretes.
Azt azonban érdemes észben tartani, hogy a Bedlam véletlengenerátora feltűnően sokszor dob ki valamilyen negatív, de legalábbis konfliktushoz vezető helyzetet, sokszor a legkisebb jócselekedet is képes durván megbüntetni a játékost. Ennek az ellentétére lényegesen kevesebbszer leltem, ami azért egy kicsit keserű ízt hagyott a számban: nem szeretem, ha így próbálják továbbnehezíteni az egyébként sem könnyű játékot.
EGY ÉLETEM, EGY HALÁLOM
Szóval viszonylag sokszor fogunk csatába keveredni, és akkor jön velünk szembe a Bedlam másik fele, a körökre osztott harc. Őszinte leszek, nem igazán tudtam azonosulni azzal a rendszerrel, amit a Skyshine Games kitalált, pedig igazából csak egy nagyon picit csavartak az ezer éve működő recepten: ugyanúgy felváltva lépünk, mint ahogy minden hasonló játékban, azonban itt körönként nem egy, hanem két lehetőségünk van lépni (vagy lőni). Apróságnak tűnik, de totálisan megkeveri a taktikai lehetőségeket, képzeljünk csak bele, olyan, mintha a sakkban azt mondanánk, hogy kettőt, esetenként hármat léphetünk. És bár értem, hogy mi volt ezzel a fejlesztők célja, nekem sokadjára sem sikerült teljesen magamévá tennem ezt a rendszert – szerintem, ha valami működött, akkor nem feltétlen kell megpróbálni megjavítani azt. Ezt leszámítva a játék harcrendszere viszonylag egyszerű: négyféle egységünk közt csak a hatótáv / sebzés / életerő hármas a különbség, speciális képességeik nincsenek, mindössze egy egyszerű (de annál fontosabb) fejlődési rendszer.
Technikailag a Bedlam hozza a kötelezőt, de semmi többet annál. A játék jellemzően rajzolt képekkel, egyszerűbb animációkkal operál, nem mondom, hogy Banner Saga szintű munka, de végeredményben rendben van a dolog. Cserébe viszont igencsak jó zenei aláfestést kapunk, olyat, melyet még akár a játék nélkül is szívesen hallgatok – talán nem is véletlen, hogy a deluxe változathoz ezt külön is mellékelik.
Végeredményben nincs komoly gond a Skyshine Games játékával. Tény, hogy egy FTL vagy egy Banner Saga szintjét nem éri el, de ha valaki a világűr vagy a viking mitológia helyett a nukleáris háború utáni világot kedveli, akkor íme, mostantól roguelike formában is elveszhet benne.
