Kickstarteren nevelkedett alanyunk már az első pillanatban sem titkolja, hogy mi az ihletforrása: a Shovel Knight teljes mértékben a kilencvenes évek játékaira építkezik, és azoknak a legjobb részeit igyekszik egybegyúrni. A Castlevania- és Megaman-játékok harcrendszerét megspékeli egy kis DuckTales-es pogózással, a Super Mario Bros 3 térképrendszerével, Link’s Adventure-féle falvakkal és Megaman-féle bossokkal, valamint még rengeteg aprósággal, amik kompaktabbá teszik a játékélményt, és e mellé gyönyörű 8 bites grafikát kapunk.
Ásásra fel!
A játék főszereplője Shovel Knight, aki a nevét a fegyveréről kapta, ő ugyanis nem kardot forgat, hanem egy ásót, ezzel csapkod, ugrál az ellenfelei fején, nyitogat ládákat, ás fel kincshalmokat – szinte mindent. Hű társa, Shield Knight, a gonosz Enchantress fogságába kerül, s ebben a játékban az ő megmentése a célunk.
A Shovel Knightba beleszokni pofonegyszerű. Kontrollerrel és nélküle is játszható, de a mozgáson és a menün kívül csak két gombra lesz szükségünk – az egyik az ugrás, a másik a vágás –, egy NES kontrollerhez hasonlóan (valamint beállíthatunk egy külön gombot a speciális tárgyainknak, ha nem akarjuk a felfele+támadás kombót használni erre). Eme egyszerűségnek köszönhetően könnyű elkezdeni a játékot, és gamepad nélkül se kerülünk hátrányba.
Az első pálya egy tutorial-féle etap, ahol remekül begyakorolhatjuk az alapokat, bár kezdeti örömünk hamar elszállhat, mert a múzsákhoz hasonlóan itt is hamar magasra szökik a nehézség. Szerencsére a Yacht Club Games gondolt a mai korok játékosaira is, így ha elhalálozunk, nem vesztünk sokat, csupán némi pénzt, amit könnyen lehet pótolni. Ha viszont profin űzzük az ipart, lehetőségünk van a checkpointokat szétrombolni némi pénz fejében, hogy mindig a legelejéről kezdjük az adott pályát. Amúgy a játék utolsó fejében ez nem éppen ajánlott, ugyanis a kilencvenes évek játékaihoz hasonlóan ez is nagyon bedurvul a végére.
A játékban, ahogy fentebb írtam, a célunk, hogy eljussunk az Enchantresshez, aki elrabolta a barátnőnket/társunkat, ehhez viszont át kell verekednünk magunkat nyolc lovagon (Megaman, valaki?) a The Order of No Quarterből. Ezek a bossok minden pálya végén jelennek meg, és sajnos, bár remekül ki vannak dolgozva, mind a támadások szempontjából, mind grafikailag alig jelentenek kihívást, főleg az elején. Rajtuk kívül vannak még opcionális főellenségek is, magányos vándorok, akiktől pénzt kaphatunk, ha legyőzzük őket, és remek mellékküldetések, ahol a jutalmunk szintén arany.
A pénz nem boldogít...
...mégis ebben a játékban nagyon fontos szerepet játszik. Ahogy végzünk az első főellenféllel, eljutunk egy kis faluba, ahol egyből elverhetjük a nehezen összekapargatott kis vagyonunkat; vehetünk ételjegyet, amiből több HP-hoz juthatunk, vagy esetleg manára költhetjük, különleges tárgyakat, sőt, a játék folyamán új páncélokat és ásókat is. Adhatunk kölcsön pénzt falubelieknek (SPOILER: amit nem fogunk viszontlátni...), és új pályákat is megnyithatunk vele. Elhalálozáskor általában három zsáknyi aranyat szórunk szét, amit aztán a pálya legyűrése során visszaszerezhetünk, úgyhogy nem nehéz összeszedni belőle egy rakással.
A másik főbb pénzszerzési mód a Bárd felkeresése. Ő egy fickó az első faluban, aki elvesztette a kottáit, amelyeknek megkeresése a mi feladatunk. Összesen 46 darab van belőle, és ezek bizony a játékban is megtalálható zenék. Ha ezeket begyűjtjük, újra meghallgathatjuk őket bármikor. Minden pályának külön témája van, és itt ragadom meg az alkalmat, hogy elmondjam: a játék brutálisan jó zenékkel bír! A nyolc bit korlátait remekül kihasználják a komponisták (az elismert amerikai játékzeneszerző, Jake Kaufmann munkáját Macumae Manami, az eredeti Mega Man komponistája segítette!), a több mint kétórás soundtrackben egyaránt vannak lassú és gyors számok, amik mind jól aládolgoznak a hangulatnak, és ezen még a retrós hangulatú (bár néhol érdekes) hangeffektek is dobnak még egyet, hogy teljesen úgy érezhessük magunkat, mint egy NES- vagy Sega-játék játszása közben. A grafika persze sokkal kidolgozottabb, mint ezeken, ami nem is baj, a Shovel Knight tele van lenyűgöző pixelartokkal, a színeket a tervezők remek arányban használták – helyenként öröm ránézni a játékra, és rácsodálkozni, hogy egy aprócska fejlesztőcsapat mit tud összehozni. A pályák változatosak, van, ahol minden csúszik a jégtől, van, ahol csak a pályaelemek sziluettjeit látjuk a sötétben – látszik, hogy tényleg szívvel-lélekkel készült ez a kis indie-csoda.
Ajándék csónak ne nézd a lapát
Miután végigjátszottuk a sztorit, megnyílik a New Game Plus, amelyben a fejlesztők nehezítenek egyet a játékon, így a profiknak is okozhat néhány kellemetlen pillanatot, akárcsak az achievmentekkel, melyek között olyanok vannak, mint egy pálya teljesítése sérülés nélkül, vagy akár az egész játéké halál nélkül.
A Shovel Knight megjelent Wii U-ra és 3DS-re is; nekem alkalmam volt kipróbálni az utóbbit, és nyugodtan ajánlom azt is mindenkinek – a 3D-hatás annyira nem szembetűnő, de nagyobb mélységet ad a játéknak, amúgy pedig tartja a 60 fps-t, és nem akadozik.
Sok jó dolgot mondtam a játékról, de nem lehet elsiklani a hibái felett sem – vagy mégis, ugyanis szinte tökéletesen van optimalizálva. Az egyetlen bug, amit találtam, hogy teljes képernyőn valamiért stabilan 15 fps-en futott (bár egy 64 megás Intel videokártyával nem csodálkozom) – hozzáteszem azonban, hogy a kiadás óta rengeteg patch érkezett, így a legtöbb hiba már javításra került.
A Shovel Knight a 2014-es Game Awardson elnyerte a legjobb független játéknak járó díjat, ami számomra nem meglepetés, hiszen szinte hibátlan programot tett le az asztalra a Yacht Club Games. Ha szereted a NES korszakbeli játékokat, ha nem – a Shovel Knight 15 dollárért rövid játékideje ellenére is jó vétel.
