Bár mindez a játék menüjébe toppanva közel sem nyilvánvaló. Az első indítás után a tableteknél és okostelefonoknál bevett, ujjbeggyel pofozható ablakok fogadnak, ami két okból is meglepő: egyrészt a funkció használatához szükséges érintőképernyő hiánya miatt, másrészt pedig azért, mert a ShootMania játékmenetével egy olyan korszakot idéz, melyben az ember még nem szakadt el a billentyűzettől, sőt még a billentyűzet sem a konnektortól. Ezért aki az eSport szó láttán felkapta fejét, gyorsan felejtse el a szemei előtt felsejlő mozgásérzékelős ugrabugrát: a Nadeo játéka vérbeli FPS, a divatos kifejezés pedig leginkább masszív online jellegére utal.
Nem látványsport
A ShootMania ugyanakkor annyiban hasonlít a valódi sportra, hogy csak hosszas gyakorlás után lehet profivá válni benne. Ez a tulajdonsága érdekes módon rendkívül egyszerű játékmechanizmusának köszönhető, a ma népszerű többjátékos FPS-ekkel szemben ugyanis nincs lehetőség XP-gyűjtésre és fejlődésre, új skinek és fegyverek vásárlására, de még fegyverváltásra sem. Nincsenek továbbá kasztok, vezethető járművek és mágikus gyógyító csomagok – ami van, az egy méretes célkereszt, két életerőcsík, és egy karra szerelt, csigalassúsággal újratöltődő sugárvető. A ShootManiában a karakterek körül vibráló pajzsok színét leszámítva mindenki ugyanúgy néz ki, és mindenki ugyanúgy meghal, ha bekap két jól irányzott lövést.
Ha tehát van valami különbség a derék sportemberek között, az csakis a játéktudás lehet. Mivel a nagy tömegben klónozott virtuális gladiátorok roppant gyorsan futkároznak, az egyik legnagyobb kihívást a precíz és lehetőleg kiszámíthatatlan mozgás elsajátítása jelenti. Ezt tessék úgy érteni, hogy itt tényleg nem elég össze-vissza cikázni: az ellenfelek lövései elől tudatosan és pontosan kell kitérni, a fedezékeket csak rövid időre, de okosan használni, illetve messziről kerülni kell a statikusabb, kiszolgáltatott helyzeteket.
A puszta kitéréssel azonban nem megyünk sokra a csatákban, ezért legalább ilyen fontos a támadó manőverek begyakorlása. Mivel elsődleges fegyverünk a már említett sugárvető lesz, leginkább ennek használatára kell fókuszálni. Ez kezdetben két okból nyújt fokozott kihívást: először is azért, mert a mancsunkból távozó sugárnyalábok a szokásosnál lassabban suhannak a levegőben, tehát nagyobb távolságok esetén nem az aktuális ellenfélre kell céloznunk, hanem arra a pontra, ahol a becsapódás pillanatában lesz majd. Azon túl, hogy emiatt riválisaink fejével kell gondolkodnunk, arra sem árt figyelni, hogy a sugárvető négylövésnyi energiát képes egyszerre tárolni, és amint ezt elfüstöltük, a fegyver fokozatosan újratöltődik. Ez a látszólag egyszerű mechanizmus meglepő taktikai elemmel dobja fel a játékot, mindig mérlegelnünk kell ugyanis, hogy az adott helyzetben megéri-e a teljes tárat kiüríteni egy célpontra, vagy netán jobb ötlet egy váratlanul felbukkanó ellenfél miatt spórolni.Az eszelős tempó miatt a ShootMania meccsei általában pörgősek és rövidek, ez azonban nem mindig jelent felhőtlen szórakozást. Vértelen elhalálozásunkat követően ugyanis egyes játékmódokban mindenképp meg kell várnunk a kör végét, ami jobb esetben cirka félperces, rosszabb esetben akár öt-hatszor ennyi várakozást is jelenthet. Bár a Nadeo önmagában is nézhető látványsportként hirdeti a programot, a madártávlatból vagy csapattársaink szemén át követett mérkőzések korántsem olyan szórakoztatók, mint egy nehézsúlyú bokszmérkőzés – arról már nem is beszélve, hogy maga a „látvány” sem nyújt maradandó élményt.
Csak szabályosan!
Ha azonban sikeresen szitává lövettük magunkat az első néhány órában (ez volna ugye a tanulópénz), maga a játékmenet kifejezetten élvezetessé válik. Még mindig emlékszem például az első pályagyőzelem eufóriájára, ami valószínűleg éppen a ShootMania nehézségének, illetve egyedi szabályainak köszönhető. Utóbbiak kapcsán az örvendetesen eredeti játékmódok is megérnek egy misét.
A legnépszerűbb formátumok ranglistáján a Joust szerepel az utolsó helyen. A régimódi név egy sajátos párharcot takar, melynek során a két „lovag” több pajzzsal, de erősen limitált munícióval feszül egymásnak a trükkösen felépített pályán, a fegyverek újratöltéséhez pedig az e célra kijelölt platformokért kell megküzdeni. A győzelemhez hétszer kell eltalálni az ellenfelet, ez azonban a feszített tempó és a fedezékek miatt korántsem egyszerű, így a viadalok hosszú percekig is elhúzódhatnak. A másik egyéni móka, a Royal keretei között már több tucatnyi kihívóval kerülhetünk szembe, végtelen lőszerrel, de csupán a szokásos két pajzzsal. A pörgős arénaharcot egy tornádó teszi még izgalmasabbá, melynek tölcsérje fokozatosan szűkül, és idővel a pálya közepére kényszeríti az utolsó túlélőket.A csapatalapú játékmódok közül (ahogy neve is mutatja) a Battle az egyszerűbb: ennek során a két rögtönzött válogatott a pályán elszórt stratégiai pontok birtoklásáért küzd.
Egy okos csavar azonban itt is feldobja az ütközetet, hiszen ha az adott csapat nem tud tizenöt másodpercen belül az egyik ilyen oszlop közelébe férkőzni, a támadás joga a riválisokra száll át. Ez a megoldás szintén gyorsabbá, de egyúttal taktikusabbá is teszi a csatákat, és az idővel való versengésben bizony a kamikazeakciók sem ritkák. Az Elite még ennél is eredetibb kihívást takar, bár ebben a két csapat mindig felváltva támad – de mindig csak egy emberrel. A támadónak ugyanakkor három élete és egy sokkal pontosabb lézerfegyvere van, míg a védők csak egy-egy pajzzsal és a szabványos sugárvetőkkel szállnak harcba.
A közönség segít
Bár a „gyári” játékmódok és pályák elég szórakoztatók, idővel szükség lesz némi vérfrissítésre -- szokásához híven pedig a Nadeo most is a felhasználók kezébe adta az ehhez szükséges eszközöket. A TrackManiával befutott franciák a roppant intuitív pályaszerkesztő mellett új játékmódok, fegyverek és skinek közösségi tervezését is támogatják, a kész művek pedig villámgyorsan közkinccsé tehetők a játék külön bejáratú online felületén, a Mania Planeten. Bár e sorok írásakor a ShootMania még csak két hete jelent meg, a szervereken máris nagy népszerűségnek örvend az Obstacle nevű őrület, melyben a lövöldözés helyett a gyorsaságon és a nyakatekert akadályokon való átjutáson van a hangsúly. A játékban tehát megvan az autós elődben rejlő potenciál, így élettartama is jó eséllyel meghaladhatja a rivális FPS-ekét.
Igazi mánia?
Mindazonáltal a ShootMania nagyszerű egyszerűségének megvan a maga hátulütője. Hacsak nem tartozunk a pályaépítők lelkes táborába, a mindennemű fejlődés, a megnyitható extrák és a manapság alapvető achievementek híján a ranglistákon való felkapaszkodás, valamint a győzelem öröme mellett nem érzünk majd más késztetést a játék folytatására. A rengeteg félprofi ellenféllel ráadásul elég nehéz felvenni a kesztyűt, így az első órákban még sikerélményre sem igazán számíthatunk, a szem- és fülkápráztató lövöldékhez szokott felhasználók kedvét pedig a kopottas grafika és a jellegtelen, ismétlődő zene is elveheti.Ha azonban fájó nosztalgiával gondolsz vissza azokra az időkre, amikor egy FPS-ben még a villámgyors reflexeken és a tényleges tudáson múlt a győzelem, a ShootManiában biztosan megtalálod a számításod, és a mögötte álló kreatív közösségnek hála számtalan órányi szórakozást kaphatsz az árcédulára nyomott húsz euróért. A Nadeo játéka pörgős, izgalmas és sallangoktól mentes, lényegre törő egyszerűségével pedig napjaink tucat-shootereinek színtiszta antitézise. Az esélyek egyenlők, de csak a legjobbak érhetnek a csúcsra.
