Játéktesztet írni hálás, mert az ember először játszhat egy címmel. Játéktesztet írni kínszenvedés, mert multiban nincs partner, ha egy kalandcímben elakadsz, nincs segítség, és miközben egy helyben topogsz, egyre közeleg a rút kaszás, „lapzárta” billoggal a homlokán...

Agyamat eldobtam,...

Azt hiszem, ahogy múlik az idő, egyre kevesebben lesznek, akik még nem játszottak egy Frogwares-féle Sherlock Holmes címmel sem, hiszen jelen művük a negyedik a sorban. Bár gyakorlatilag évente jön ki egy újabb pakk, és ilyen tempóban nehéz fejlődést felmutatni, azért megfigyelhető némi evolúció: a grafika már majdnem dicsérhető, és az elmetorna is szikrázóbb lett. Hála istennek olyan marhaságot, mint az Awakenedben, amikor az egér rángatásával kellett egy reteszt felemelnünk, elhagytak a srácok, ám sajnos olyan finomságokat, mint a nap végi teszt, úgy szintén. Ehelyett kaptunk kb. három-négytucatnyi (!) olyan puzzlét, amely a legrutinosabb kalandort is ön- és közveszélyes pszichopatává változtatja...

Fájdalom, én már a játék elején elakadtam – nem szégyellem, még 25 évnyi kalandjátékos múlttal a hátam mögött sem –, a hivatalos fórumon pedig csak két-három, az enyémhez hasonló tesztpéldányt gyűrő kolléga lézengett, úgyszintén zokogógörcsbe rándulva. Sikerült ráakadnom azonban egy „bardosy” nevű magyar sorstársamra, akivel azután egymást támogattuk felváltva, végül zsaroló levelemre válaszul Jérôme Blazy, a Focus Interactív termékmenedzsere megajándékozott egy végigjátszással. Ezúton is köszönet nekik, hogy ez a cikk megszülethetett, az eredeti határidőhöz képest egy hét csúszással (és Bate-nek a megértésért)...

...valaki hozza vissza

A fentiek alapján is bátran elmondhatjuk: az SHvsAL a játéktörténelem egyik legkeményebb kihívása – és sajnos ez nemcsak dicséret, ugyanis néha alig kapunk támogatást egy-egy rébusz megoldásához, így a viszonylag nagy helyszíneket olykor szó szerint négykézláb kúszva fogod bejárni, hogy valami kapaszkodót találj. Arra is felhívom a figyelmet, hogy a játék nyelvének alapos (!) ismerete nélkül senki ne álljon neki, mert megoldhatatlan feladat elé állítja magát, sőt alapvető történelmi, kultúrtörténeti és irodalmi tudás hiányában is bukásra van ítélve (idehaza magyarul jelenik meg a játék). Mindezt tetézi, hogy bizony néha a készítők agyával kell gondolkodni, olykor a logikát is megkerülve...

A mérleg másik serpenyőjébe olyan logikai feladványok kerülnek, melyek között régi ismerősök (pl. képösszerakás) mellett a műfajban eddig nem látott rébuszok is sorakoznak. Örömünket csak az árnyékolja be, hogy amint ezeken túljutsz, a játékot felteheted a polcra jó pár évre, míg elfelejted a megoldást, hiszen a kéthetes játékidő, melyet gondolkodással, öncsonkítással, és 2-3 A4-es lap sűrű teleírásával töltesz, a második nekifutásra nagyvonalú számítás szerint is 6-8, heves egérkattintással teli órára zsugorodik, hiszen semmi olyannal nem szembesülsz, mely újrajátszásra sarkallna. A sztori sem valami fordulatos: két szuperintelligencia csatájáról van szó, minden különösebb izgalom nélkül; Lupin feladványokat ad, Holmes megoldja. Mindösszesen öt helyszín került be a játékba: a megszokott Baker Street és környéke, a Tower, a National Galery, a British Museum, és a Buckhingam palota. Igaz, hogy utóbbi négy remek, hiszen legalább virtuálisan eljuthatunk e híres helyekre, pontosabban ezek féltucatnyi helyiségébe – más kérdés, hogy a játékidő nagy részében e pontok között fogsz ide-oda ugrálni. A múzeumban például a következő a játék: kapsz egy verset, értelmezed, megkeresed a benne jelzett tárgyat, mely egy feladványt rejt, megfejted, a végeredmény egy négyjegyű szám, ez a könyvtár egyik művére utal, melyben megleled a következő rejtvényt – ismét tárgy, fejtörés, újabb könyv, és így tovább, kb. tucatszor. Nem mondom, hogy lerágtam közben a körmömet izgalmamban... Persze ne legyünk igazságtalanok: a puzzlék – a fenti fenntartásokkal – kellemesek, de ebben a játékban ugyanaz a helyzet, mint az előző számban tesztelt Cleopatra esetében: a sztori arra jó, hogy összekösse az elmetornákat, és ez csak azokat fogja lekötni, akik valóban ilyesfajta élményekre vágynak: digitális keresztrejtvényfejtésre, kemény dió kategóriában.

Karakteres, klasszikus,...

Ahogy már említettem, a grafikai körítés egész csinosnak mondható, persze a maga keretei között. A sokszögletű ívek és gömbök, a néha élettelen textúrák és egyéb rútságok rontják az összképet, az elég jó karaktermodellek, a látványos helyszínek, és a grafikai hatások (bloom, élsimítás, stb.) növelik (bár ez optimalizálatlan, így vasigényes). Igaz, az egészet zárójelbe is tehetjük, hiszen a játékidő nagy részében statikus képeket fogsz látni (a puzzleképernyők és a naplód lapjai), plusz párbeszédeket, és ha mászkálni kell, azt is megteheted a térképed megfelelő pontjára bökve. A szinkronhangok jók/közepesek, a zene klasszikus: Dvořák, Csajkovszkij, Brahms, Grieg, Muszorgszkij, Kalinyikov, Schubert és Saint Saens művei csendülnek fel – aki nem szereti a stílust, az így járt...

...és nehéz

Bizony, nemcsak a játék nehéz, de az értékelés is. Sajnos úgy érzem, a fejlesztők átestek a paci túlfelére: túl sok és túl nehéz rébusz, imamalomként ismétlődő, olykor unalomba fulladó mechanizmussal, minimális sztorivonallal. Elkötelezett, hardcore kalandjátékosoknak ezzel együtt kihagyhatatlan, mert véleményem szerint a műfajban ezentúl hivatkozási alap lesz – pozitív és negatív értelemben egyaránt...