A Frogwares lassan 15 éve ápolja a detektívpáros digitális utóéletét, s ez idő alatt az Adventures of Sherlock Holmes nevű kalandsorozat részeként összesen hét játékot dobtak piacra. Sajnos a kezdetek épp olyan elavultak és bénák voltak, akár a Scotland Yard nyomozati módszerei – a baltával faragott karaktermodellek, a brit akcentust sztoikus sikertelenséggel utánozni próbáló lengyel szinkronszínészek, meg a kecskeszimulátorba illő animációk mellett még a leghűségesebb Sherlock-rajongók sem tudtak szó nélkül elbotladozni. (A 2007-es Sherlock Holmes versus Arsène Lupin még egy netes mémet is szült, „para Watson” néven. A doktor ugyanis mindenhova követte a játékost, ám lépkedő animációk nem jutottak neki, így bármerre is fordultál Sherlockkal, Watson hirtelen ott állt mögötted, mint valami békebeli szörnyfilm címszereplője. Para volt.)
Szerencsére a fejlesztők ügyesebbé váltak minden újabb epizóddal, a csavaros nyomozások izgalmasak maradtak, detektívünk jelleme pedig tökéletesen hívta életre az Arthur Conan Doyle regényekben megálmodott, drogfüggő zseni egyedi, hibáival együtt is szerethető figuráját. Mostanra pedig elérkeztünk a sorozat legkiválóbb darabjához, ami túlszárnyalja Sherlock minden korábbi inkarnációját – látvány tekintetében legalább tízszeresen!
BŰN ÉS BŰNHŐDÉS?
Bár a címadó klasszikus sötét sztorit sejtet, tipikus Baker Street-i jelenet nyitja a kalandot: Sherlock épp célba lövést gyakorol Mrs. Hudson vázáin, bekötött szemmel. Első feladatunk Watson bőrébe bújva átnavigálni a lőtérré alakult lakáson, és a szokásos módon lehordani Sherlockot, amiért megint hülyéskedik. (Az egyik legautentikusabb pont a játékban egyébként a játékosan bunkó csipkelődés két úriemberünk között.) Rögtön feltűnő, hogy maga a placc ugyanaz maradt, mint amit a korábbi Frogwares-címekből megszoktunk, ám sokkal részletesebb modellek, szebb textúrák, élethűbb világítás teszi az egészet hangulatos, 1800-as évekbeli londoni lakássá. Természetesen hamar előkerül Lestrade felügyelő, és amint az urak elkezdenek egy csinos kis gyilkossági ügyről diskurálni, világossá válik a következő nagy léptékű fejlesztés: maguk a karakterek konkrétan élethűek! Nem csak grafikailag szebbek, valódi mimikájuk és gesztusaik lettek. Sherlock szarkalábaitól Watson sántításáig mindenkinek saját stílusa van, ami egy csodálatos és őszintén nem várt magasságba emeli az élményt.
Persze erre szükség is volt. Egyrészt Sherlock következtetéseinek felét beszélgetések során vonjuk le, másrészről pedig a Crimes & Punishments egy újfajta módszert vezet be ehhez: magunktól kell eldöntenünk, igazat mond-e gyanúsítottunk a kihallgatás során. Ez az L.A. Noire-t idéző játékmechanika meglepően jól illeszkedik a viktoriánus miliőbe, és lehetővé teszi számunkra valódi morális döntések meghozását, kapcsolódva a Bűn és bűnhődés tematikához. (Aki nem olvasta volna Dosztojevszkij művét: a könyv azt boncolgatja, van-e jogunk mások életéről dönteni, mi számít bűnnek, és fontosak-e a törvények.)
A RÉSZLETEK A LEGFONTOSABBAK
A saját konklúzió felállítása eddig is része volt a Frogwares-játékoknak, de most nagyobb terünk van hibázni és félreérteni nyomokat. Mivel legtöbb kihallgatottunk ambivalens karakter, tipikusan emberi motivációkkal és mindennapi problémákkal, korántsem triviális eldönteni róluk, hogy mocskos hazudozók vagy hétköznapi flótások, akik szerencsétlenül keveredtek gyanúba. A beszélgetések során lehetőség van minijátékszerű nyomkereséssel dedukciókat levonni a gyanúsított természetéről, szakmájáról, hangulatáról (a ruhái minősége, a kezén látható nyomok, ilyesmik alapján), ami kicsit segít az őszinteségéről dönteni, de a legbiztosabb mód az, ha belekérdezünk a sztorijába. Persze hazugságon csak akkor kaphatunk bárkit, amennyiben bizonyítékunk is van, így a szokásos helyszíni nyomozásokat sem hagyhatjuk ki; a játék point-and-click elemei hasonlóan működnek, mint bármely kalandjátéknál, ám a Crimes ebben is virít némi extrát.
Hogy idomuljon a világ másik legismertebb detektívjéhez, Sherlock kapott egy bekapcsolható nyomozómódot, egyfajta hatodik érzéket, akárcsak Batman az Arkham Asylumban. Ez feltárja azon apróságokat, melyeket a zsaruk nem vettek észre a tetthely zűrzavarában (mint a poros könyvespolcról hiányzó tárgy sziluettje, vagy a gyanúsan friss sár). Ezt kiegészíti a víziómód is, mikor Sherlock képszerűen elképzeli, hogyan játszódott le a bűntény, mik és kik voltak a helyszínen. Ezen képességek előrelendítik a nyomozást, de a kezünket nem fogják meg, s nem suttogják a fülünkbe, ki a valódi bűnös a lehetőségek sorából.
A korábbról ismert dedukciós táblát egy neurális hálózat váltja fel, ahol a nyomokat összekötve tényeket alkothatunk (például fényt derítve arra, hogy az állomásfőnök hazudik), s a tények kis csomói közt meghúzhatjuk az idegszálakat attól függően, mit gondolunk róluk (a példánál maradva: azért hazudik, mert bűnrészes, vagy mert félti a munkáját?). A szaporodó nyomokból végül összeáll saját sztorink térképe az aktuális bűntényről, vagyis hogy szerintünk ki tette, hogyan és miért.
A legutolsó lépés eldönteni, milyen büntetést érdemel a név, mely az idegpályák középpontjában áll. Kemény ítéletet? De mi van, ha ártatlan? S még ha bűnös is az emberünk, nem érdemel második esélyt? Biztos nem értjük félre a nyomokat? A morális döntések súlya megválaszolatlanul telepszik rá a nyomozásokra, s nincs dicsőséges feloldás az ügy végén. Csak a következő bűnös egy másik városban, aki bűnhődésre vár...
THE GAME IS AFOOT!
Maga a nyomozás csodásan komplexen működik, a helyszíni pixelvadászatot ezerféle minijáték egészíti ki. Sherlock házi kémialaborja ismét szerepet kap, de mellette az összetettebb logikai feladatoktól a sima kirakózásig mindenféle más is akad. Legtöbbjük nem túl nehéz, ám a játék fukarkodik a magyarázatokkal, így egy-egy nyomozati feladat megoldása mindig eltölti az embert sikerélménnyel. A helyszínek változatosak és részletesek, római kori ásatástól az angol vidék dombjaiig sokfelé utaznak az öregfiúk. Itt jön elő sajnos a Crimes fő hibája, az indokolatlanul hosszú töltési idők, még a kis helyszínekre való átjutásnál is. Ezt a játék azzal a képpel tölti ki, ahogy Sherlock zötykölődik egy lovaskocsiban és Dosztojevszkijt olvasgat, ami baromi unalmas, de hűen tükrözi a kor utazási sebességét.
Bár nem Conan Doyle írta őket, minden ügy épp elég misztériumot és csavaros logikát tartalmaz ahhoz, hogy passzoljon Sherlock nyomozásai közé, s még néhány igazán meglepő fordulat is akad a lábnyomok és táviratok között. A Crimes & Punishments összességében egy komótos, gazdag narratívával fűszerezett, hangulatos kaland a viktoriánus Angliában, ami méltó a világ egyetlen tanácsadó detektívjének életművéhez.
