Shadow Warrior (2013) teszt

Minden idők egyik legjobb stand-up humoristája (a stílust ne tévesszük össze a magyar csökevénnyel, ami leragadt a hangutánzásnál, mások imitálásánál és a négy évtizedes viccek újraforralásánál), George Carlin életművének nem az 1990-es „Parental Advisory: Explicit Lyrics” a legfényesebb pontja, de a lemezt nyitó, a problémák átnevezéséről szóló „Offensive Language” tökéletes összefoglalója a politikai korrektségnek. És ha kicsit csavarunk rajta, akkor akár a videojátékok fejlődésének kiváló leirása is lehetne, hiszen nagyjából egy évtized alatt eljutottunk a zabolátlan, határtalan kreativitású ötletektől a teljesen visszafogott, kizárólag a piaci rések betömésére szolgáló termékekig, ahol az erőszaknak és a szélsőséges humornak csak a 18+-os temetőben juthat hely.

Tíz éve még elfogadhatóak voltak a leszakadó végtagok, a mocskos szájú főszereplők, a céltalan mészárlások, manapság viszont már abból is sajtóbotrány van, ha apácaruhás bérgyilkosok tűnnek fel a színen, esetleg talpig felöltözött, nem éppen emberszerű karakterek hemperegnek az ágyon egy amúgy csak súlyos trükközés árán elérhető, alapesetben teljesen elzárt jelenetben. Ebbe a közegbe robban be a Shadow Warrior, amiben minden megvan, ami egy ideje hiányzik a játékokból, ráadásul nem veti meg az alpári humort sem. A főhősét például Faroknak hívják.

MINDENKINEK KELL EGY KIS MELEGSÉG

Lo Wang (az angol szlengben a wang a pénisz megfelelője, míg a lo a méretre utal, és itt ne a hosszúsági rekordra tessenek asszociálni), a kínai és japán felmenőkkel egyaránt rendelkező főhős egyáltalán nem lehet ismeretlen azoknak, akik már a kilencvenes években is játszottak, hiszen a Shadow Warrior eredetije 1997-ben, 16 esztendővel ezelőtt került a boltokba. Az ekkor még a csúcson lévő, a Duke Nukem 3D-nek hála dollármilliókban úszó 3D Realms a csapat sikerét meghozó Build Engine-nel való játszadozás közben szülte meg a mára klasszikusnak tekinthető játékot. Wang Duke Nukem ázsiai ikertestvére is lehetne: ugyan nincsenek akkora muszklijai, mint Duke-nak, és szivar sem lóg a szájából, viszont legalább annyira mocskos és aljas, mint amerikai kollégája, csak ő inkább a szamurájkardot részesíti előnyben, és nem a hagyományos lövedékeket.

Mi változott ehhez képest az eltelt évek alatt? Gyakorlatilag semmi, a Hard Resettel játékfejlesztői tudását jól bemutató, Varsóban székelő Flying Wild Hog mindent megtartott a klasszikusból, amit csak érdemes volt, így a 2013-es verzió tulajdonképpen nem is nevezhető kizárólagosan rebootnak, a remake szó is tökéletesen le tudja írni, mi várja a vásárlókat. Röviden és tömören: eszméletlenül sok szörny, exponenciálisan növekvő mennyiségű hulla és levágott végtag, és az a gondolkodást nem igénylő játékmenet, amin egy egész generáció nőtt fel.

AZ UTOLSÓ SZAMURÁJ

A történet szerint a magánhadsereget is üzemeltető Zilla Enterprise-nak dolgozó Wang egy legendás szamurájkardot kénytelen megvásárolni a japán alvilág uraként ismert főnökének, de ahogy az ilyen sötét üzletek során lenni szokott, bekövetkezik a legrosszabb. A vevő nemhogy nem akar megválni a fegyvertől, de rögtön egy halálosztagot is kivezényel az üzlet helyszínére, aztán az események igen furcsa fordulatot vesznek, hirtelenjében kipattanó démoninvázióval, a megvásárolni kívánt portéka titokzatos múltjával, és egy másik létsíkról érkezett, többé-kevésbé láthatatlan segítőtárssal.

A nem éppen szokványos sztori meglepő módon egyáltalán nem rossz: a Shadow Warriorhoz hasonló játékok általában egyáltalán nem törődnek azzal, hogy megindokolják, miért kell több millió lényt levágni, itt viszont vannak rendes fordulatok, váratlan események, és persze annyi alpári, altesti és gusztustalan humorbomba, ami csak a csövön kifér. Ha fogást kellene találni a történeten, akkor az mindenképp a hossza: a minimum 13-15 órás sztori túlságosan hosszú, különösen azoknál a fejezeteknél érezhető ez, ahol a pályát többször is be kell járni, jobbra-balra kószálva a labirintus-szerű terep különböző pontjain, megpróbálva megtalálni a továbbjutás kulcsát, ami sok esetben szó szerint tényleg egy kulcs.

AZ ARZENÁL

Wang és a Shadow Warrior nagy mázlija az, hogy az unalmat könnyedén el tudja űzni. Egyrészt hősünk rettentő vicces figura, aki már a folyamatosan puffogtatott popkulturális utalásaival és a szatirikus humorával is be tudja aranyozni a napot, másrészt a játék szívét-lelkét adó harcrendszer piszkosul jól sikerült. Ahogy az eredetiben, úgy itt is szinte minden összecsapás pusztakezes. A folyamatosan cipelt szamurájkarddal való szúrás és vágás irtózatosan látványos, ami annak tudható be, hogy minden emberi és démoni ellenfél apró darabkákra szelhető. Levághatók a karok, a lábak, a fejek, sőt, még a torzó is kettéhasítható, ami a tömegben érkező ellenfelek miatt az első és az utolsó percben is ugyanannyira véres, öncélúan erőszakos, és persze irtózatosan látványos a több hektoliternyi vérnek hála.

Erre tesz rá egy lapáttal a küzdelem mögé felhúzott fejlődési rendszer, melynek hála féltucatnyi mozdulat nyitható meg. A repertoárban a gyógyítástól kezdve a golyókat is visszaverő pajzson át a 360 fokos fordulatig minden megtalálható. Habár ezek előhívása nem éppen egyszerű (kétszer kell lenyomni valamelyik iránymutatót és az egér bal vagy jobb gombját), de az irányítás idővel megszokható, és muszáj is bevetni őket, hiszen folyamatosan nő a ránk támadó tömeg mérete és összetétele is. Sajnos ellenféltípusból nagyon kevés van, csupán 3-4 fejezetenként tűnik fel egy újabb, ami (úgy tűnik) a műfaj elkerülhetetlen velejárója. Szerencsére a pokolfajzatok között tényleg van különbség, az öngyilkos, önmagát hatalmas robbanással elintéző bikaszerű lények, a repkedő, tűzgömböket okádó szárnyas fejvadászok, a kardokat forgató, több méter magas minótauroszok eltérő stratégiát és fegyvert igényelnek, hiszen minél gyorsabban, minél stílusosabban kerülnek át a túlvilágra, annál magasabb az értük járó jutalom. Mivel azonban minden összecsapás félperces (a leghosszabb is maximum ennek a háromszorosa, de csak azért, mert ott minibossok is vannak), ezért nagy fejfájást nem okoz a változatosság hiánya. Az összképet aztán tovább árnyalják a démonok, őket ugyanis nem elég kaszabolni, muszáj mással is megkínálni őket: mondjuk golyóval, nyílvesszővel vagy gránáttal, a szamurájkard mellé ugyanis lőfegyverek is járnak. Az eredeti Shadow Warrior ismerete itt is előnyt jelent, hiszen az ottani arzenálból sok a visszatérő, és ahogy a kard, úgy ezek is továbbfejleszthetők. Ezt mélyebben elemezni nem nagyon kell, lévén a megnövelt sebzés és az akkurátusabb célzás önmagáért beszél – itt tényleg semmin sem kell sokat agyalni.

Szerencsére az újrafelhasználás problémája magukat a pályákat nem érinti, sőt, a Shadow Warrior valósággal brillírozik ezen a téren. Ugyan a felépítés mindvégig a szűk folyosók és a labirintusszerű formatervezés szintjén marad, a környezet viszont kifejezetten szép, néha pedig egyenesen részegítő csoda. A kaland egy bambuszerdőben veszi kezdetét, de nem telik el két óra, és Wang már meg is járt egy ősi japán templomot, egy porig égett kis falut, hogy aztán mocskos csatornákban, vihar tépázta hajókikötőben, vulkánokkal és forrón izzó lávafolyammal kikövezett démonvilágban hajkurássza tovább a legendás kard darabjait. Habár technológiailag már egyáltalán nem üt akkorát a második Flying Wild Hog-játék, mint annak idején a Hard Reset, de a kiváló stílusnak, a remek bevilágításnak, a korábbi részekre és az indie játékokra többször is kikacsintó elemeknek, titkos szobáknak hála egészen a stáblistáig fenn tudja tartani az érdeklődést. A Painkillernek és ezernyi követőjének hála az agyatlan shootereket nem fenyegeti a kihalás veszélye, de ezek után már van egy mérce, amit mindenkinek illik megütnie. Úgy hívják, hogy Shadow Warrior, vagy ahogy mi ismerjük, a „rövid parasztlengő”. Mert altesti humorból sosem lehet elég!