Kevés az olyan játék, amit leginkább vastag gumikesztyűben piszkálnék: szegény Shadow Empire így járt. Nem az ő hibája: ez ilyen káeurópai dolog, hogy politikával úriember nem foglalkozik, csak ha fegyvert tartanak a fejéhez. Ez persze sok szempontból butaság, de ami tény, tény: a játékban igen nagy szerepet kapnak majd a (bel)politikai ármányok, lekenyerezések, egy kis szívesség ennek, egy kis hátbaszúrás annak. Ja, ezt nagyon is jól tudja, szóval még egyszer: nem a SE-rel, hanem a rajtam uralkodó politikai undorról szól ez a nyöszörgés.
No de csapjunk is a közepébe: alanyunk egy klasszikus, posztapokaliptikus 4X játék, azaz felfedezős, elfoglalós, építkezős, kiirtós, körönkénti cuccos. Ami elsőre feltűnik, hogy itt bezony _nem_ a látványra, hanem a tartalomra hegyezték ki a játékélményt. Az első kifejezés, ami a kezelőfelületről az eszembe jut, a chaotic neutral. Drága kilencvenes évek eleje, welcome back! Utoljára szerintem a Panzer Generallal nyomtam ilyen stílusban. Ja, nem, Tank Warfare: Tunisia 1943, még 2017-ből, de mindegy is. Minimal art, de a megszokás után a térkép könnyen áttekinthető, értelmezhető. A többit meg majd úgyis napokig tanulod… Szóval kellett (nem) kevés idő ahhoz, hogy nagyjából átlássam az elsőre tényleg kaotikus felületet. Aztán, amikor már nem csesztem fel az agyam azon, hogy megint nem találok valamit, kezdtem el tulajdonképpen – a maga módján és a már emlegetett lelki korlátokkal – a folyamatokat.
Illetve azok összetettségével, egymásba fonódásával. Minden, mindennel, mindig – nincs jó lépésed ebben a játékban. Minden egyes rohadt pillanatban a döntéseddel valakinél jó pontot szerzel, de másvalakinek finoman vagy durván, de az arcába is taposol. Csak egy tök egyszerű kérdés: ugyan te vagy a bolygó főnöke, de a kabinetedbe az egyes politikai pártok és mozgalmak, csoportok ajánlanak „szakértőket” – persze mindegyikük saját képességcsomaggal érkezik (szerepjátékos elemek, hello). Oké, de egy helyre, mondjuk, három párt ajánl saját kádert. Bárkit választasz, csak egyvalaki fog örülni… Komolyan, én egy idő után papíron, tollal vezettem a politikai szálakat, mert fejben már nem állt össze a kép.
Apropó, kép. Bár az eleje erősen a Mad Max-re hajaz, hiszen egyedül találod magad egy magányos, isten háta megetti bolygón, rongyos, ócska fegyverrel felszerelt, képzetlen csapatokkal (jaham, hát szétesett a Galaktikus Birodalom, mégis, mit vártál, csillagrombolókat?), de ahogy a sztori halad előre, gyűlik a tudás, a nyersanyag, csak civilizáció lesz abból szerencsétlen sárgolyóból, amit a játék elején kiválasztottál. Persze itt sem mindegy, hogy a játék kezdésénél milyen osztályú bolygót, társadalmat választasz (apám, a Naptól való távolság és a bolygó tengelyének dőlésszöge, de a gravitáció, a hőmérséklet, a növényzet, a földrajz, a légkör is „újradobható”) , hiszen ez alapvetően befolyásolja majd az egész játékot. Minden, de minden beállítható az elején. Tényleg.
Aztán jön a szokásos aprómunka. A hadviselés – mint minden komoly stratégiai játékban – itt is logisztika alapú. Tökmindegy, hány harci járműved van, ha nincs lőszer vagy út, hogy időben a csatatérre érjenek… Persze ahhoz, hogy már ilyen problémáid legyenek, elsőként túl kell élni a kezdeti, „egy város, egy sereg, sok ellenség” életszakaszt, ami nem lesz egyszerű. Ugyanakkor a politika és a diplomácia néha sokkal többet ér, mint a páncélosok jelenléte: remek külpolos lépésekkel lehet egy-egy ellenséges államfélét saját céljainkra felhasználni – feltéve, ha a sajt diplomaták eléggé ügyesek. A cél így is, úgy is a totális ellenőrzés és a győzelem… Ehhez azonban szembe jön majd egy rakás barbár horda, néhány kisebb-nagyobb civilizáció, természeti katasztrófa, vesztes háború, politikai ármány és cselvetés, miegymás. Aki viszont ezt a játékot sikerre viszi és ért a SimCity-hez is, az tökéletesen felkészült az átlagos nyugat-balkáni politikai karrierre. Cinikus vagyok, ezért mondom csupán, persze, nyilván.
